1099. osztály. Ma. Pár órával ezelőtt.
Sosem fogom megunni, elhiszed?

„A mai gyerekek nagyon megváltoztak.” – Ez nettó nem igaz. Az lehet, hogy mások, mint mi voltunk. De:
A mai gyerekeket mi magunk tettük mássá. Elhajlott valami, ami tiszta, fényes egyenes volt és lett belőle egy görbe, ütött-kopott „izé”.
Politizáló másodikosok. Vérre menő szekálások egy cipő miatt. A jó tanulók folyamatos csesztetése. Kirekesztés.
Osztálycsoportok Pistike nélkül. Utáljuk Mancikát csoport. Instafenomének, akik képtelenek egy kiflit kérni a pékségben, mert jaj, mi lesz.
Szülőket nevelő gyerekek.
Tanárt nevelő szülők.
Neveletlen szülők.
Képernyőfüggés, pénzfüggés, vásárlásfüggés, ajándékfüggés, élményfüggés.
Nincs várakozás, minden azonnal, itt és most.
Hálahiány. Értéktelenség-teremtés. Mű-márkák.

Őszintén: ezt tényleg a gyerekek „csinálták”? Vagy esetleg ideje magunkba nézni?

Igen, én sem vagyok álomszülő: követek el hibákat.

1099. osztály. Most értem haza „utánuk”.
És tudod mit? Értéket kaptam. Rengeteg értéket.
S közben valaki megkérdezte a facebookon, hogy minek kellene most örülni?

Nos, például ennek: IGAZI emberek voltak az osztályban. Igen, vannak fejlődési pontjaik, de kinek nincsenek?
Csodákat alkottak, csak pislogtam. És őszinték voltak. Teljesen. Ezt szeretem a legjobban és pontosan ez az, amiért sosem fogom ezt abbahagyni.
Újra és újra megtanítják, emlékeztetnek: Nincs fontosabb a valódiságnál és az igazságnál.

Na igen, az igazságtalanság. Ez az, amit sok mindenki megemlít, ha megkérdem: mi idegesít fel. És igazságtalanságban bőven van-volt-lesz részünk. Ez nem fog elmúlni.
Így, az elmúlt napok (hetek, hónapok) után már ez is nyilvánvaló.
Továbbra is tele vannak eszement autóssal az utak. Én már szerencsésen hazaértem, tehát eggyel kevesebb… tudod, önkritika.
Továbbra is fikázza egymást mindenki, továbbra is megy a kommentháború. Mindig az akar nyerni, akié az utolsó szó – és az akarja mondani az utolsó szót, aki nyerni akar.

De miért is kell bárkinek is nyerni? Miért is kell bárkinek is vernie a mellét, hogy „igen, nézzétek, én megcsináltam!”? Én, én, én.
Pedig mennyivel jobb lenne a „Ti, ti, ti.” Vagy a „Mi, Ti, Ők?”…

De most is, újult erővel, a hideg és a meleg csapot egyszerre maxra nyitva ömlik a szapulás. Mi lenne, ha ezt nem engednénk be mindenhová? Vagy legalább a gyerekeinkhez nem juttatnánk el úgy, mintha fizetnének érte?

Ma egy harmadikos azt mondta, hogy őt a politizálás idegesíti fel a leginkább. Hát nem szomorú?

Tudod, független vagyok, nem politizálok. Meg is kapom érte a magamét: „hát de Robi, kell vele foglalkozni, ez a jövő”! Nem, nem ez a jövő. A jövő a gyerekek.
A boldog, kiegyensúlyozott, célokkal és valódi élményekkel gazdagodó gyerekek. Akik képesek örülni, hogy szombat reggel süt a Nap és nem azt mondják, hogy a fenébe, már megint kirándulni megyünk és nem lehet játszani egész nap a tévé előtt. Akik meglátják az apró dolgokban a nagy örömet. Akik képesek egymásnak valódi örömet szerezni. Akik tisztelik a helyzetüket és képesek anélkül hálásak lenni, hogy valaki érzéketlenül beletalpalna a lelkükbe egy kéretlen odamondással.

Akkor lesz ez jó, ha mi is befejezzük a fikázást. Most. Ebben a percben. Mert semmiben nem visz előre. Semmiben.
Ami előrevisz az az, ha minőségi időt töltünk azokkal, akiket szeretünk.

Ez most úgy hangzott, mint egy beszéd. Lehetne az is. Elmondom szívesen, vállalom. De nem vagyok pártvezér és nem is leszek. Nem tudok mindenkit képviselni, csakis azt, aki nyitott rá. Annak viszont, aki nyitott, annak mindent igyekszem megadni, amit csak tudok. Sokszor többet is. Hiszek abban, hogy a gyémántok, ha ragyognak, képesek a többi gyémántot ragyogtatni.

Ragyogj – és ragyogtass.

Folytassuk együtt. Jössz?

VR

„Én csak segíteni akartam a gyerekemnek…”
Levelet kaptam:

„Robi, szeretnék valamit elmesélni.
Én csak segíteni akartam a gyerekemnek. Amit bármelyik anya tenne. Jártunk pszichológusnál, majd másiknál is, próbáltam minden utat, amit ilyenkor ajánlanak. De semmi… semmi nem mozdult. Mintha Lili egyre távolabb kerülne tőlünk, és nem találtam a kulcsot hozzá. És hidd el, annál tehetetlenebb érzés nincs, mint amikor ott van a saját gyereked előtted, de mintha elérhetetlen lenne. Igen, sok a mobil, de nem vészesen sok, hidd el.
Aztán jött az a bizonyos nap.
Szürkén ért haza. Láttam rajta, hogy valami megint összetörte, és már nyitottam volna a számat, hogy kérdezzek, hogy öleljem, hogy legalább valamit tegyek… de ő csendben maradt. Egyszerűen csak odament a polchoz, levette a könyvedet, és elvonult vele a szobájába.
Fura volt a csend, én is igyekeztem zajtalanul jönni-menni.
Aztán egy idő után kinyílt az ajtó.
Lili ott állt, kivirult arccal, a könyvedet lengetve a kezében.
„Van még ilyen?” – kérdezte.
Robi… abban a pillanatban visszakaptam a gyerekemet.
Nem túlzok. Visszakaptam.
És tudod, mi volt a legmeglepőbb?
A telefonja egész este ott hevert a szobájában. Rá se nézett. Mintha hirtelen nem is lett volna fontos.
Másnap reggel, amikor ezt megjegyeztem neki, leült mellém… és egyszerűen elkezdett mesélni.
Olyan mély dolgokat mondott, amiket senkinek nem mondott el addig. A pszichológusnak sem. Kiderült, hogy bántották és bántják most is nap mint nap… én esküszöm, Robi, ha tudtam volna, már rég közbelépek! De ő a te könyved után nyílt meg először igazán. Azt mondta, róla szól és hogy olvassam el.
A pszichológus még azt is mondta korábban, hogy nem érti, miért ragaszkodom hozzá, hogy vigyem a gyereket, hiszen „nem lát problémát”.
Hát én láttam. Éreztem. Csak nem tudtam, hogyan érjem el őt.
És most?
Mintha a könyved vette volna észre helyettem a bajt. Mintha megértette volna őt ott, ahol mi már nem értünk el.
Azóta együtt dolgozunk a megoldáson. Lili pedig újra gyerek. Újra kíváncsi. Újra velünk van.
Robi, köszönöm.
Anyaként ezt nem lehet szavakkal igazán átadni… de köszönöm.”

Nos, szívesen. És végtelen örömmel!

VR 💎💫🚀

Nem hiszik el, hogy fáradt vagy

Azt írták nekem többen is, hogy arról kéne beszélnem, hogy a hétköznapok fáradtságát némelyek alábecsülik – vagyis nem ismerik el, hogy te pusztán az iskolától is elfáradsz.
Ez elég gyakori, ugye, felnőttek? Úgy gondolják, hogy majd akkor lesz neked igazán rossz, ha dolgozni fogsz.
Hát ez egy hatalmas tévedés, mert ezzel tulajdonképpen azt mondják, hogy amikor majd dolgozol, akkor se lesz jó – nehogy már azért, mert kijárod az iskolát és elvégzed, amit el akarsz, máris azzá válsz, akivé szeretnél.
Azt mondják, hogy majd „akkor is pocsék lesz”. Pedig szerintem ez hülyeség.

A másik, hogy szerintük a munkahelyen több gond van, mint az iskolában.
Ez is két oldalról nézhető. Szerintem nem lenne olyan felnőtt, aki végigcsinálná azt, amit te most.
Ezt elmondom még egyszer: sem én, sem más felnőtt nem vállalná be azt, amit te csinálsz – hogy a legszebb gyerekkorát, ifjúkorát azzal tölti, hogy hajnalban felkel, buszra száll, nyomorog egy kicsit, és olyan helyre megy, ahol nem biztos, hogy szeretne lenni, ahol olyan dolgok történnek, amiket nem szeretne, hogy történjenek.

Szóval: nagy respekt!
Egyrészt ezért, másrészt azért is, mert amikor a felnőttek azt mondják, hogy ez csak „kamasz probléma”, akkor valószínűleg vagy soha nem voltak gyerekek, vagy nem emlékeznek rá, esetleg velük annyira nem foglalkoztak, hogy ez nem is volt téma.

Amikor én gyerek voltam, nem volt könnyű. Anyukám nem nagyon vett részt a nevelésemben, apukám pedig kellőképpen szigorú volt akkor is, amikor nem kellett volna.
Ezt még most is nyögöm, mert én is tudok szigorú lenni akkor is, amikor nem kéne.
Talán éppen ezért foglalkozom veletek most: mert szeretném, ha ez nektek egy kicsit könnyebb lenne, mint amilyennek kinéz.

Ha nem ismerik el, hogy te igenis leteszel valamit az asztalra, az az ő problémájuk.
Valószínűleg maguktól vártak többet, nekik nem sikerült, és most rád akarják nyomni, hogy te majd megoldod helyettük – sőt, te mented meg a „név becsületét”.

Aztán valaki azt írta, hogy az a baj, hogy tudja, mi történik, és még azt is, hogy igazuk van azoknak, akik őt lebecsülik.
Szerintem ez már a dolog következménye.
Ez tévedés. Nehogy már igazat adjunk azoknak, akiknek nincs igazuk – csak azért, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül!

Az embereknek nincs mindig igazuk. Nekem sincs mindig.
Nyugodtan mondhatod, hogy nem értesz velem egyet – nem fogok megsértődni, nem fogok falnak menni.
De hülyeséget ne higgyünk el.

Egyrészt: nagy respekt, hogy ezt végigcsinálod, és további sok erőt kívánok neked.
Másrészt: olyan munkát vállalj majd, amit tényleg szeretsz!

Tudom, ez kicsit bullshitnek hangzik, de nem lesz nehéz dolgozni, ha nem tekinted munkának.
Ha belegondolsz: a tanulás sem nehéz, ha olyasmit tanulsz, ami érdekel.
Ha viszont olyasmit kell megtanulnod, ami nem érdekel, az már nagy dilemma.

Én úgy csináltam, hogy letudtam, amilyen hamar csak lehetett.
Csak a legszükségesebb, legkevesebb időt foglalkoztam azzal, ami nem érdekelt, vagy ami idegesített – például egy tanár, vagy maga a hülyeség.
Ha nem láttam értelmét, félretettem az utolsó pillanatra, és csak akkor tanultam meg, amikor már muszáj volt.
De akkor nagyon intenzíven: akár hajnalban felkeltem, és megcsináltam.

Egy munkahelyen ezt már nem kell majd így csinálni.
Őszintén kívánom neked, hogy csupa olyan dolgot csinálhass, amit szeretsz, mert akkor az tényleg jó lesz.

Mondom: tudom, sokan mondják, hogy „csináld, amit szeretsz, és a pénz követni fog” – de ez önmagában nem igaz.
Sok tapasztalat kell ahhoz, hogy rájöjj, mi az, ami igazán neked való.
De hidd el: abban a pillanatban, amikor megtalálod, semmi sem lesz nehéz.

Ne hagyd magad lehúzni, és ne hallgass azokra, akik nem értékelik a munkádat!
Nagyon nagy dolog, amit teszel – hogy minden nap ezt csinálod.
Gratulálok hozzá, és kitartást kívánok!

VR

Annyi időt és energiát fordítunk arra, hogy kiderítsük: ki tehet valamiről.
Aztán megállapitjuk, ki a tettes és ki az áldozat. És hogy hogy lehetett volna másképp. Hogy mit rontottunk el.

És az áldozat megmentése vagy az áldozat hibáztatása? Manapság bármire is piszok könnyen rámondják, hogy ez bizony áldozathibáztatás. Pedig nem az. Senkit sem kellene hibáztatni. Mert a bűntudatkeltés kínos és lehúzó önvizsgálatot eredményez. Az ember elkezdi magában keresni a hibát, mert az önértékelése máris lent van, mélyen a föld alatt.
Aztán nekiállnak felmérni hivatalosan is, és addig mennek, amíg nem találnak tényleg hibát benne – legalábbis valami olyat, ami másnál már felmerült és azt is hibanak minősítették. És akkor azt mondják: kezelni kell. Az amúgy is a szabályok miatt lázadni képtelen, belülről feszülő embert újabb és újabb szabályok közé kényszerítik. Csoda, hogy nem működik!

Mitől fog működni?

Csakis attól, ha végre talál valaki olyat, aki megérti. Aki nem legyint, hogy neki könnyű és nem is hibáztatja, nem vár el újabb dolgokat és főleg nem mondja azt, hogy “tudom, min mész keresztül”. Mert nem. Nem tudja! Nem tudhatja. Érezheti, de nem tudhatja.

Olyan valaki kell, aki mellette van akkor is, ha épp mégsincs mellette.
Olyan valaki, aki visszaadja a reményt.

A remény nem attól tér vissza, hogy kimondjuk: „nincs bűnös”, hanem attól, hogy valaki nem hagyja egyedül a másikat. A jelenlét nem egy tanult terápia, nem elnevezett nagynevű módszer. A jelenlét figyelmet és időt jelent.

Mit jelent „mellette lenni”?

– Nem adsz azonnal tanácsot. Megkérdezed: Miben segít, ha most csak hallgatlak?

– Nem a hibákat számolod, hanem csak felméred a helyzetet: Mi az, ami túl sok, és mit lehet letenni ma?

– Nem a múltat boncolod végtelenségig, hanem a következő lépést keresed: egy telefon, egy pohár víz, tíz perc séta.

– Figyelsz a határokra: amit ígérsz, tartod; amit nem bírsz, nem ígéred.

– Kimondod a jót: Látom, hogy eddig is kibírtad. Ez erő.

– Csendet is adsz. Mert néha a csend a legnagyobb segítség.

A megoldás nem bűnös felkutatása és büntetése. Nem azt jelenti, hogy valaki „rossz”, hanem azt, hogy van választása a következő és mindegyik pillanatban. A „miért történt ez?” helyett jöhet a „hogyan tovább?”. Kisebb lépésekben, emberhez méltó módon.

És igen: a rendszerek, szabályok, eljárások: kellhetnek. De nem húzhatnak keresztbe annak, amit az emberi közelség már elkezdett. A nagykönyv szerint lehet kezelni, a szív szerint lehet kísérni. Az utóbbi gyakran megelőzi az előbbit.

Ha így állunk egymáshoz, csendben történik valami: nem kell többé bűnbak. Nem kell címke. Marad az ember. Nem hibátlan. Nem hibáztathatatlan. Hanem méltó önmagához. Mindig.

Senki sem hibás – és mégis mindannyian felelősek vagyunk egymás reményéért. Nem nagy gesztusokkal, hanem hétköznapi, kicsi állításokkal: itt vagyok, meghallgatlak, nem sietünk.

Legyél te az, aki nem ítél, hanem jelen van.
Aki nem „megold”, hanem mellé áll.
Aki nem kimondja a végszót, hanem ad még egy szeretetnyi jövőt.

Legyél Te is ilyen.

VR

Hallgasd meg a Robify csatornán! >>

Erre nagyon nehéz választ adni.
Lehet, hogy nem is kell arra választ adni, hogy miért.
Tényleg — most, hogy így belegondolok — szerintem nem arra kell választ adni, hogy miért.

Hanem arra, hogy hol veszett el a remény, hogy hol volt az a pillanat, amikor úgy gondoltad, hogy ez már túl sok.
Amikor azt gondoltad, hogy nem lehet más magyarázat a világ szarságaira, mint az, hogy te szúrtál el valamit, és hogy veled van valami baj.
És akkor elkezdted magadat büntetni — így, úgy, amúgy.
Először megvontad magadtól az összes olyasmit, amit szeretsz.

Letetted a gitárt.
Letetted a könyveket.
Elhagytad az alkotást.
Befejezted a sportot, amit addig annyira szerettél.

Mert bünteted magadat valamiért, amiről nem is te tehetsz.
És annyira keresed a magyarázatot, hogy miért, hogy már elvesztél.
A végén pedig elkezded a testedet büntetni azzal, hogy megvonod tőle azt, ami neki jár: megvonod tőle a levegőt, a fényt, a tápanyagot, a folyadékot — és minden olyasmit, amitől jól éreznéd magad.
Mert úgy érzed, hogy nincs jogod jól érezni magad.

És amikor ezt megpróbálják valakik megjavítani,
amikor valakik meg akarnak szerelni az ő módszereikkel,
akkor te rögtön, nyilvánvalóan tudod, hogy nem azzal van a baj, hogy neked most levegőre van szükséged, fényre, kajára, folyadékra…
Hanem azzal van a baj, hogy nem tudod ezt befogadni, és egyszerűen nem bírod elviselni, hogy neked jó.
Mert azt hiszed, hogy valamit elszúrtál — pedig nem szúrtál el semmit.

Érted? Semmit nem szúrtál el.

Nem te tehetsz róla.
Nem te tehetsz arról, hogy túlterheltség van az iskolában.
Nem te tehetsz arról, hogy idióták az osztálytársaid.
Nem tehetsz arról, hogy valakik beszóltak valamit.
Nem tehetsz arról, hogy valakik cikiztek, hogy hogy nézel ki, kritizálták, hogy mekkora vagy, milyen vagy, mit szeretsz, mit nem szeretsz.

Nem tehetsz róla.
Az a lényeg, hogy nem tehetsz róla.
És ha befejezed azt, hogy magadban keresed a hibát, akkor rögtön meglesz a megoldás.

És még valami:
abban a pillanatban, hogy meglátod a reményt,
abban a pillanatban, hogy újra célt találsz magadnak — ezek a nyűgök eltörpülnek.

Ha tudatosítod magadban, hogy mi az, amiben jó vagy,
és nem azt mondogatod, hogy „ebben sem”, „abban sem”,
akkor hidd el, hogy meglesz.

Tessék átgondolni, hogy mi az, amiben jó vagy.
És itt pedig, a háttérben, egyszerűen minden jó össze fog állni —
minden azért van, hogy kikerülj ebből a mély gödörből, amiben most vagy.

Mindent megteszek.
Mindent megteszünk.
És azok is mindent megtesznek, akik szeretnek.

Fogadd el, kérlek, a szeretetüket.

Ne úgy tekints a hozzád közeledőkre,
hogy ők megint a hibáidat keresik — mert nincsenek hibáid.
Ha keresnének, se találnának.
Nincs hiba benned.

Egyetlen hiba van:
az, hogy a világ mindig a hibákat keresi.

Legalább te ne keresd.
És hagyd, hogy mások meglássák benned a csodát —
mert ez lesz a kiútad a bajból.

VR

Igen, nekem is beszólnak!

Hallgatnád? Klikk ide a Podcasthoz! >>

Mindig mosolygok, amikor ezt hallom. Mert tudod, az „ingyenélő” nem egy tény, hanem egy BESZÓLÁS. Egy kényelmetlen érzés megfogalmazása, amit valaki akkor érez, amikor lát egy embert, aki nem úgy él, ahogy „kellene” – mégis él. Mégis működik. Mégis boldog.

Aki szerint én ingyenélő vagyok, annak valójában csak nem fér a fejébe, hogy lehet úgy is élni, hogy nem gyűlölöd a hétfőt.
Hogy igenis lehet szeretni, amit csinálsz.
Hogy lehet dolgozni úgy, hogy közben nem szenvedsz, hanem áramlasz.

Mert valahol, mélyen, sokan abban nőttek fel, hogy a munka = kényszer. Én is így voltam.
A munka az, amit muszáj.
Amit ki kell bírni, hogy utána majd jöhessen a „megérdemelt” élet.
És amikor valaki azt látja, hogy te már a munka közben is élsz, az zavarba ejtő.
Mert ha te szereted, amit csinálsz, akkor az ő szenvedése feleslegesnek tűnik.

És ezt nehéz elviselni.

Így lesz a „jó neki, ő ingyenélő” címke egy önvédelem.
Mert akkor nem kell elgondolkodni:
„Mi van, ha én is csinálhatnék valamit, amit szeretek? Mi van, ha az nem is lustaság, hanem bátorság?”

Látod, az „ingyenélő” nem az, aki nem dolgozik.
Hanem az, aki nem illik bele a félelemből épített rendszerbe.
Az, aki nem a munkáért él, hanem az életért dolgozik. Főleg mások életéért.
Aki nem cseréli el a napjait pénzre, hanem értelmet kovácsol belőlük.

És persze, nem mindenki érti ezt.
De nem is kell, hogy mindenki értse.

Szóval ha legközelebb valaki azt mondja, hogy ingyenélő vagy, csak mosolyogj, és gondolatban köszönd meg neki:
Akaratlanul is elismerte, hogy olyasmit mertél tenni, amit ő nem mert.

Gratulálok!
És éljünk ingyen, boldogan!

VR ❤️🔟

Na ne. Neeee! Magadban keresed a hibát, csak mert valaki beszólt?
Ne. Légyszi, ne!

Nem te vagy a hibás, ha valaki hibát lát rajtad.
Nem te vagy a nemnormális, ha valaki leh.lyéz.
Nem kell menned a csába ha elküldenek oda.
Nem kell csúnyának látnod magad, ha lerondáztak.
Nem vagy sem K, sem B attól, hogy azt mondták!

Ha valaki mond valamit rád, simán lehet, hogy rosszul lát. Sőt, biztos.
Légyszi, ne keresd a hibáidat – főleg ne nagyítóval.
ehelyett inkább nézz rá: ki mondott, mikor és mit, ami ennyire beletalált? Mi volt az, amit végtelen emberségedben, empátiádban és korrektségedben még el is hittél neki, csakhogy ne sértsd meg őt a hamis igazában?

Nem te vagy a hibás, ha annak mondanak.
Mindegy, mit szólnak be. Az nem az igazság, az csak egy szó, egy mondat. És elhiszem: ha sok ilyet hordozol, végül a tükörbe is bizonytalanul nézel. De hidd el: jó leszel így.

Nekünk biztosan.
Hogy nekik? Az mindegy is.
Csak az számít, aki elfogad és ilyennek szeret.

VR
Új könyv: Október 15. Addig is válassz a többiből, itt! >>

Amíg nem nyúlsz oda, addig nem is tudod, hogy van.

Aztán egyszer csak pont ott megérinted a szád szélét – vagy a lelked egy érzékenyebb részét –, és akkor jön a felismerés: „Na tessék, megint ronda lettem.” És persze fáj is, de nem a fájdalom az igazi kín, hanem hogy látszik. Ott éktelenkedik rajtad: „Túl hülye vagy ehhez.” „Na, ezt is elszúrtad.” „Nem vagy elég jó.”

A bántás mindig így működik. Pont, mint az az átkozott herpesz. Először belül lappang, gyűlik, aztán kívül is megjelenik. És te hiába akarod letakarni, sminkelni, viccel elütni, a többiek akkor is kiszúrják. És amikor kiszúrják, jön a hátrahőkölés. Olyan pillantás, amit nem lehet félreérteni: „Ó, szegény. Remélem, nem kapom el tőle.”

Csakhogy a bántás nem ragályos. Nem is a tiéd igazán. Valaki más nyomta rád. Egy szülő, aki odasziszegte: „Mit képzelsz te magadról?” Egy tanár, aki odavetette: „Belőled sose lesz semmi.” Egy ex, aki a búcsúcsomag részeként rád hagyta: „Úgyse találsz nálam jobbat.” És onnantól te cipelted, mint egy csúfító bélyeget. A bántásban az a szemétség, hogy magaddal viszed. Ott ül veled a mindenhol, és ha elszúrsz valamit, megszólal belülről: „Persze, te erre se vagy képes.” És ott suttog a tükörből is, mikor belenézel: „Ronda vagy.”

És mégis, mennyiszer gondolod úgy, mintha te tehetnél róla, te növesztetted volna! Mintha te lennél a forrás. Pedig a bántás mindig valakitől jön. Valaki neked adta, sokszor félig viccből, félig mérgében, félig csak úgy. És mire felfogtad, már ott volt: szúrt, fájt, bizsergett. De a legrosszabb benne mégis az, hogy megszokod. Azt hiszed, hogy ez te vagy. Hogy te vagy az, akire igaz, hogy: „Mindenki jobban csinálja nálad.” „Te mindig mindent elrontasz.” „Soha nem leszel elég.” És innen kezdve már nem is kell, hogy újra bántson valaki, mert te magadnak ismétled. Mintha önként vakarnád szét a begyógyulni készülő sebet.

Pedig nem te találtad ki. Nem a tiéd. Csak kijött rajtad a sok minden. És talán egyszer eljutsz oda, hogy ugyanúgy legyintesz a bántásokra, mint egy makacs herpeszre: ez most kijött, kaptam, de nem az enyém. És elmúlik.

Nem véletlenül írtam egy könyvet. Október 15-én jelenik meg. Találkozzunk a lapjain és mulasszuk el azt a herpeszt is, amelyik még ki sem jött rajtad!

VR

Nem elég, nagyon nem elég. Kevés vagyok!

És közben mások mintha tök lazán vennének mindent. Mintha ők nem is stresszelnének. És a fene gondolta volna, hogy pont ők lesznek ilyen lazák, miközben eddig azt hitted: a képességeik gyengébbek. De akkor a kitartásuk jó?

Mindegy is, akárhogy is, az jön, hogy “egy sz.r vagyok”. Nem vagyok elég okos ehhez az iskolához. Nem vagyok elég jó a tanáromnak. Mit fognak szólni, ha kiderül, hogy bár eddig azt hitték, hogy okos és ügyes vagyok, valójában buta és béna? Mi lesz, ha rájönnek, hogy az egész nem is igaz és évek óta csak eljátszom a jót?

Túl nehéz sulit választottam. Túl nagy kihívást. Maradtam volna a könnyebbik sulinál! Így most mindjárt világossá válik, hogy nem érek semmit itt, mert mindent csak elszúrok, nem értem a dolgokat és minden nehezebb, mint hittem. És több is. Sosem érek a végére, nem látom az alagút végét. És amikor végre úgy érzem, hogy lehetek szabad és tehetem, amit igazán szeretek: csak elszúrom az időt, mert tanulnom kellene, mert különben h-lye maradok. És ha ilyen maradok, nem vesznek majd fel sehova és sosem lesz belőlem senki.

Nem lesz elég sehova a tudásom, de nem is lesz meg, mert egyszerűen nem értem ezt a sok mindent. Nem megy. Nem fogom bírni. Nincs is értelme. S közben látom, hogy van, akik szórakoznak, posztolják a jobbnál jobbakat és láthatóan tök boldogok. Én miért nem?

És miért nem vagyok elégedett azzal, ami van? Miért nem örülök, hogy felvettek álmaim iskolájába és most oda járhatok? Hálátlan vagyok? Mit fognak szólni otthon, hogy egy semmirekellőt neveltek? Egy lusta senkit, aki most is csak nyafog?

STOP.

ÁLLJ.

Igen, most tényleg itt a fal. Előtted. Magas, sima, szürke. Úgy tűnik, nincs rajta rés, kapaszkodó. És folyik fentről valami néha lassú, néha gyors nyálkás trutymó: kevés vagy, béna vagy, vége, csalódunk benned.

De figyelj. Ez nem a valóság, hanem a fejedben megszólaló rádió. Egy pocsék műsorral, ami beakadt és csak ugyanazt a zajt játssza: „nem vagy elég”. És te közben elhiszed, hogy az az igazság. Pedig az csak egy betörő gondolat. Nem az igazság. Tudod honnan jön ez? Onnan, hogy egyszer valaki azt mondta neked, hogy kevés vagy – és te elhitted. Azt mondta, hogy többet várt tőled, nem ezt várta tőled, tudsz te jobb is lenni, ne okozz már neki csalódást. És már neki akartál megfelelni, mert azt hitted, az értéked az határozza meg, amit ő mond rólad. Pedig te végtelen érték vagy, bárki bármit mond!

Kevés vagyok… Tudod, kik NEM szoktak ilyet gondolni? Azok, akik tényleg lusták. Akik tényleg nem törődnek. Ők nem marcangolják magukat éjjelente, hogy vajon elég-e, amit letesznek az asztalra. Te azért szenvedsz most, mert törődsz. Mert fontos neked. Mert benned van az igény, hogy megértsd, hogy helyt állj. Ez már önmagában több, mint hinnéd.

Az iskola nem a te értékmérőd. Csak egy terep. Egy pálya. Van olyan része, ahol te futsz gyorsabban, máshol más. És most pont egy olyan szakaszon vagy, ahol nehezebb a terep. Lehet, hogy dagonya, lehet, hogy emelkedő. De ettől még nem a te lábad rossz. Csak az út nehéz ezen a szakaszon, ennyi. Vagyis: nehéznek látod. És te mindent látsz, tudom.

És amikor azt hiszed: „lebukok, kiderül, hogy béna vagyok és nem vagyok méltó”… akkor jusson eszedbe: ha valaki ennyi ideig képes „eljátszani”, hogy jó, akkor az már maga a tehetség, a kitartás, a valódi képesség. Aki meg csak lazán csinálja? Hidd el, neki is van belső háborúja — csak nem teszi ki a kirakatba. Milyen ciki lenne már neki bevallani, hogy nem is érzi jól magát?

Most az a dolgod, hogy kibírd a zajt. Nem legyőzni kell, hanem túlélni. A tomboló viharban nem rohanunk ki zászlót lobogtatni, bizonygatva a győzelmünket, hanem csak behúzódunk, és kivárjuk. A vihar meg elmegy, ahogy jött.

És tudod, mi marad utána? Az, amit te belülről felépítesz. Nem az osztályzat, nem a Kréta-értesítés. Hanem az, hogy egyszer kimondod: „Most is kevésnek hittem magam. És mégis itt vagyok. Mégis megyek tovább.”

Szóval: nem vagy kevés. Csak épp fáradt. És a fáradtság hazudik: azt mondja, veled van a baj. Pedig a fáradtság köpött bele a levesedbe. Holnap más lesz minden. Addig pedig kapaszkodj ebbe: te több vagy, mint elég. Már most.

És mindig ott vagyunk Veled.

VR

Add le a feszkót.

Ma reggelre egy levél várt egy 17 éves lánytól. Attól a lánytól, aki előző este ezt a képet küldte:

Ehhez nem fűznék sokat: egyetlen nap alatt egy véletlenül észrevett világvége kommentből jutottunk ide.
Azonnal láttam, hogy ez az ember egy mérhetetlen nagy érték. Sikerült a végtelen mélynek tűnő gödörből felnéznie, majd elindulnia a felfelé vezető úton. Küldtem neki pár gondolatot a készülő új könyvből – és erre jött a levél, melyre úgy válaszolok, hogy Te is olvashasd:

„Sok embert bántanak, és sokszor az elején, amikor még lehetne reagálni, az áldozat nem foglalkozik vele. Mire már szeretne, addigra a sebek túl mélyre hatolnak. Beletörik, elhiszi, hogy őt nem lehet szeretni, hogy nem értékes. Egyre inkább azt kezdi hinni, hogy megérdemli a bántást.

Pedig senki sem érdemli meg, és nem szabad figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Az élet olykor nehéz akadályok elé állít, de mindenkinek csak egy élete van, és minden élet számít, minden ember fontos. Nem szabad elbújni, mert azzal semmi sem oldódik meg. Bátor kiállás kell: vállaljuk önmagunkat, hiszen abban, hogy valaki kicsit más, nincs semmi rossz – nincs két egyforma ember.

Igen, van, hogy saját magunkat is bántanánk, de az nem segít, csak még mélyebb sebeket okoz. Engem is sokat bántottak, mély nyomokat hagyva bennem. Én is elbújtam, és néha magam ellen fordultam. De mára megtanultam: más vagyok, de értékes. És megtanultam kizárni azokat, akik mérgezik az életem.”

És íme a válaszom, fogadd Te is szeretettel:

„Amit írtál… az kemény. Nagyon kemény. És tudod mit? Tök igazad van sok mindenben, és hadd mondjak el valamit, amit jó lenne, ha most, most azonnal, bevésnél magadba: nem kell elbújni. Nem. Nem kell és nem is szabad.

Amikor bántottak, azt hitték, ők döntenek arról, ki vagy. Mintha a szavaik, a tetteik határoznák meg, mennyit érsz. De az igazság az, hogy nem ők írják a könyvedet. Te írod. És nem, nem vagy rossz, nem vagy kevés, nem vagy szerethetetlen. Az, hogy ők bántottak, nem jogosít fel téged arra, hogy te is bántsd saját magad. Érted? Nem azért, mert te gyenge lennél, hanem mert a sebeidet nem gyógyítja, ha belevágsz még egyet. Az csak mélyebb gödröt ás.

Az elbújás, a hallgatás, a csend – az öl. Lassú méreg. A fájdalom ettől nem múlik el, csak beléd fészkel, és onnan rág szét. De nem vagy egyedül. Akkor sem, ha most úgy érzed. És tudom, hogy néha minden porcikád azt súgja, hogy menekülj, rejtsd el magad. De figyelj rám: aki elrejti magát, az saját magát veszíti el először.

Nem kell mindenkit beengedni az életedbe, aki kopogtat. Sőt! Aki mérgez, azt ki kell zárni. De saját magadat? Téged soha. Soha nem fordulhatsz saját magad ellen, mert ha te is bántod magad, akkor ki marad melletted, amikor senki más nincs?

Látod, az igazi bátorság nem az, hogy tűrjük, nem az, hogy elviseljük. Az igazi bátorság az, hogy merünk kiállni magunkért. Nem kell megfelelni. Nem kell beleférni. Nem kell „jó gyereknek” lenni ahhoz, hogy szeressenek. Elég, hogy vagy.

És tudod mit?
Az, hogy most írtál, azt mutatja, hogy van benned egy hang, ami nem akarja feladni. Ez a hang te vagy. Ezt a hangot ne némítsd le soha. Fogd meg a kezét. Hallgass rá. Ő tudja az utat.”

Egy kis segítség:

Hogyan veheted észre magadon vagy a gyerekeden, hogy magát bántja?

1. Viselkedésbeli jelek

• Visszahúzódás, bezárkózás, elbújás a világ elől.

• Hirtelen változás a baráti körben, kapcsolatok megszakítása.

• Gyakori mondatok, amik önhibáztatásról szólnak („Minden az én hibám”, „Nem érek semmit”).

• Szélsőséges hangulatváltozások – egyik pillanatban nevet, a másikban teljesen eltűnik a fény belőle.

• Állandó bocsánatkérés „mindenért”, még olyasmiért is, amiben nem hibás.

2. Fizikai jelek

• Sebek, vágások, égési nyomok a karon, combon vagy más, könnyen eltakarható helyen.

• Hirtelen túlzottan zárt öltözködés – hosszú ujj, hosszú nadrág akkor is, amikor kánikula van.

• Fejfájás, gyomorfájás, gyakori rosszullét – lelki okok miatt.

3. Lelki jelek

• Folyamatos szégyenérzet, mintha „nem lenne elég jó”.

• Saját értéktelenség érzése: „Engem úgysem lehet szeretni.”

• Gyakori álmatlanság, rémálmok, szorongásos rohamok.

• Elfojtott düh – saját maga ellen fordulva.

4. Titkos jelek

• „Furcsa” naplók, rajzok, zenék, amikben sok a sötétség, a fájdalom, a halál.

• Szélsőséges önkritika, akár dicséretre is így reagál: „Csak szerencsém volt”, „Nem érdemlem meg.”

• Gyakran mondogatja, hogy „nincs értelme semminek”.

Remény

Figyelj, és ezt vésd jól az eszedbe: mindig van remény. Mindig. Még akkor is, amikor azt hiszed, már nincs tovább. Még akkor is, amikor vaksötét van, és nem látod a kiutat. És akkor is ha nem akarod látni.
Az élet nem kérdezi meg, hogy készen állsz-e – bedob a mélyvízbe. De mindig van kapaszkodó. És a kapaszkodó sokszor ott van melletted, csak észre kell venni.

A jelek ott vannak. A fájdalom kiált. És ha odafigyelünk, ha észrevesszük, akkor van lehetőség segíteni. Magunknak. A gyerekünknek. A barátunknak. Bárkinek.

A titok nem az, hogy soha nem esünk el. Hanem az, hogy amikor elesünk, nem maradunk ott. Felállunk. Újra és újra.
És tudod miért?
Mert van megoldás. Mindig. Csak figyelni kell, észrevenni kell a sebeket – akár a láthatókat, akár a rejtetteket – és cselekedni kell. Nem holnap. Most.

Mert számítasz.
Mert fontos vagy.
És mert élsz.

Légy Te is Bánthatatlan.

VR

„Figyi, kiccsávó! Mit képzelsz magadról?!”

Mert komolyan érdekel. Amikor odamész a másikhoz az osztályban, belerúgsz a táskájába, szétcikized a haját, beleköpsz a lelkébe, akkor mi van a fejedben?
Hogy te vagy a király?
Hogy menő vagy, mert hangosabban röhögsz?
Hogy nagyobb vagy, csak mert erősebb vagy?

Hadd mondjak valamit: nem vagy menő, öcsém-húgom, csak szánalmas. Mert akinek tényleg van ereje, annak nem kell mást letaposni, hogy nagynak látszódjon. Az igazi erőt nem kell bizonygatni – fitogtatni.

És most beszéljünk a nevelésről.
Két verzió van, és egyik se egy Vekerdy-álom:

Az egyiknél otthon mindent megengednek. Anyuci-apuci körberajong, kis kedvenc vagy, és ha panaszkodik az ofő, hogy „Pistike megint megverte Zolikát”, akkor anyuci már ott is van a suliban:
„Az én kisfiam? Az kizárt! Az áldott jó!”
Aha, áldott jó. A padtársa könyve meg ketté van tépve, de persze Pistike csak „véletlenül” botlott bele.

A másiknál otthon szigor van. Hideg falak, hideg szavak. Minden este megkapja, hogy „béna vagy”, „haszontalan vagy”, „semmit nem érsz”. És ő megfogadja: majd az iskolában visszaveszi, ami otthon nincs. A suliban ő lesz a főnök, ott majd mindenki tőle fél.
Gratulálok: most ugyanazt csinálja, amit vele csinálnak. Ez nem menőség, ez örökített nyomor.

Tudod mi az, amitől végképp elgurul nálam a gyógyszer?
Amikor azt hallom: „Áh, ne vedd komolyan, csak poén volt.”
Poén?
Az hol poén, amikor valaki napokig nem akar iskolába menni miattad?
Poén, amikor sírva megy haza?
Poén, amikor elkezd magáról rosszakat gondolni, mert te odaszóltál valamit, ami neki beégett örökre?

Nem, öreg, ez nem poén. Ez sebhely. És a sebhely nem múlik el nyomtalanul.

Azt hiszed, nem lesz következménye? Tévedsz. Mindig van.

Az, amit ma csinálsz, ott marad valaki más fejében, szívében, életében. És ott marad a te történetedben is. Nem törlődik ki attól, hogy „csak vicc volt”. Te leszel az, aki beszólt valakinek. Ez már nem múlik el, ez tény.

Na de akkor mi a megoldás?

Nem az, hogy visszaütünk. Nem az, hogy te is odamész és visszaszólsz, mert akkor ugyanabban a mocsárban fogtok dagonyázni.
A megoldás az, hogy megtanulsz szűrni.
Szűrni a zajt.
Szűrni a sz.rt, amit rád zúdítanak.

Nem minden szó igaz, amit rólad mondanak. Nem minden támadás rólad szól. A legtöbb arról szól, hogy a másik gyereknek otthon valami nagyon nincs rendben.

Kitérő: Sajnos az sem egyszerű, ha a szülő megtudja, hogy az ő gyereke a szekáló. Csak akkor alighanem észre sem veszi – sőt, olyat is láttam már, hogy egyenesen büszke volt rá. Kitérő vége.

Az erő nem az, amikor visszacsapsz.
Az erő az, amikor nem hagyod, hogy egy beszólás beléd marjon.
Az erő az, amikor a saját utadat járod, miközben a körülötted lévők próbálnak lerángatni a pocsolyába.
Az erő az, hogy akármilyen toxikus a környezeted, rád nem hat a mérgük.

Hidd el, nem benned van a hiba. Nem te vagy kevés, nem te vagy rossz, nem te vagy lúzer. Csak valaki épp a saját sz.rját próbálja rád önteni. Tanuld meg lerázni. Nem könnyű, de lehet. (Ősszel jön az új könyv, addig is ajánlok egyet lent)

Ne menj le a szintjükre:
Aki igazán erős, az nem ordít, nem üt, nem aláz meg másokat.
Az erő csendben van.
Az erő kitart.
Az erő túlél.

Te pedig maradj erős.
Nem miattuk. Magad miatt.

Maradj önmagad, bárki is történik!

VR

Ajánlott könyv:
Légy Te is Bánthatatlan. Olvasd el, mielőtt megjelenik a folytatása! >>
Munkafüzet az elmélyítéshez >>

Délután négykor hazaér, ledobja a cipőt – táskát és elhangzik a varázsmondat:
„ANYAAAAA, nem értem a matekot!!!”
Fordítás: „Gyere, szenvedj velem!”

„Na nem, kösz”, az első házik a nyári szabi után…

Helló, szeptember! Helló, házi feladat!
Iskolaidő = feszkó-idő. És nem, nem a gyereké. A miénk, szülőké. Hiszen itt a házi feladat-szezon, ami egyenlő a szülői túlélőtúrával.
Ezért hoztam valamit:

10 tipp, hogy idén is maradjon hajunk

1. Engedd el a maximalizmust!
Nem kell, hogy a gyerek házija úgy nézzen ki, mint amit a NASA adott le. A tanár azt akarja látni amit a gyerek tud – nem azt, hogy te mit tudsz.

2. Állítsatok be „házi-mentes zónát”!
Ne az ebédlőasztalon essetek neki, ahol mindenki járkál. Kell egy kis saját terep, ahol a gyerek fókuszálni tud. Igen, ez lehet a kanapé is. Ismerek olyat, aki a budin tanul 🙂

3. Időkeret!
Ne folyamatosan nyomjátok este 8-ig a házit! Legyen például 30 perc tanulás – 10 perc szünet. A gyerek agya is elfárad, a tiétek meg pláne.

4. Hagyjátok, hogy hibázzon!
A gyerek nem robot. Hibázni tanulás közben teljesen oké. Nem kell stresszt vinni abba is, amiben nincs. Tudod. NOHE! (-?-)

5. Mutass példát, de ne vedd át a show-t!
Segíthetsz, de ne oldd meg helyette. Ha mindent te csinálsz, holnap ugyanúgy rád néz, ha megint gond van. Súgok: mindig lesz gond.

6. Használjátok a netet, ha kell!
Nem, ez nem csalás. Ez túlélés. Ha nem emlékszel, mi a másodfokú egyenlet képlete vagy mikor váltott fogsort Mátyás király, a neten megleled.

7. Mikropéldák, nem maratonok!
Ha nem érti a feladatot, mutass egy hasonlót, kisebbet, egyszerűbbet. Az apró sikerélmények csodát tesznek.

8. Tartsatok „házi-mentes estét”!
Heti egy nap, amikor nincs tanulás, nincs számonkérés, nincs kudarc. Csak film, társas, popcorn. A gyerek hálás lesz. Te is. Ehhez persze lehet előre kell dolgozni, de megéri.

9. Kommunikálj a tanárral!
Ha állandóan hiszti van a házi körül, nem a gyerekkel van a gond. Egy gyors e-mail vagy üzenet csodákra képes. Sajnos gyakran csak elvárnak, de nem tanítják meg.

10. Emlékeztesd magad: ez az ő útja, nem a tiéd!
Nem kell minden dolgozat ötös legyen, nem kell minden házi tökéletes legyen. A cél nem a jegy, hanem hogy megtanuljon gondolkodni, önálló lenni… és hogy ti is túléljétek.

Semmilyen házi nem ér annyit, mint a lelki békétek!

Ajánlott olvasmány:
Nyugi má.. Nyugi van! Tegyél MOST a nyugalmáért – nyugalmadért! >>

Nem vagy elcs.szett.

Amikor beszólnak neked, hogy „te k.vér vagy”, „h.jas vagy”, „nagy a s.gged”:
Azt hiszik és azt hiszed, ez rólad szól.
Pedig valójában róluk.

Csak te ezt akkor nem tudod így nézni.
Te elhiszed, hogy minden miattad van.
És onnantól kezdve minden reggel úgy kelsz, hogy először magadat csekkolod:
Has, comb, tükör, mérleg.
„Kövér vagyok?”
És valahogy mindig „igen” lesz a válasz, még akkor is, ha már éhezteted magad.

Aztán jön a bűntudat, a szégyen, az önutálat.
Meg a kontroll, amivel korlátozod magad és az élet legszebb részéről mondasz le: a szabadságról.
Mert ha kontroll alatt tartod a testedet, akkor talán visszaszerzed a hatalmat.
De nem szerzed vissza.
Csak elveszíted.

És eljutsz oda, hogy kezelésre szorulsz.
Terápia, pszichológus, gyógyszer, kórház.
Nem a testedet kellett volna kezelni. És a lelkedet, azt a csodalelked? Azt főleg nem.
Nem is veled van a baj.
A baj azzal van, aki azt hitte, joga van beleszólni abba, milyen vagy.

A beszólók nem értik, hogy a beszólás nem egy mondat.
Az egy kés.
Belevág a húsodba, és bent marad.
Te meg minden nap forgatod, amikor tükörbe nézel.

És tudod mi az igazán beteg?
Hogy végül te mész kezelésre.
Te fizetsz érte.
Neked jár lemondással.
Te sírsz miatta.
Te akarsz gyógyulni, miközben azok, akik beléd álltak, tovább élnek betegen.
Mert a rendszer, a társadalom, a közeg nem őket akarja kezelni.
Hanem téged hibáztat, téged javít. Nézz magadba, biztos nem alaptalan a beszólás, amit kaptál.

Pedig nem te vagy a hibás.
Nem a tested hibás, ha nagyobbnak, vastagabbnak, magasabbnak, kisebbnek és vékonyabbnak látod magad csak azért, mert elhitted azok beszólását, akik nem látnak és nem is éreznek.
Nem a tested kell megváltozzon, hanem a világ, ami megtanította neked, hogy szégyellned kell magad.

És igen, lehet, hogy soha nem felejted el azt a mondatot, amit beléd vertek.
De ma, itt, most mondok neked egy másikat:

Nem vagy hibás. Nem vagy kevés. Nem vagy túl sok.
Az ő szavaik nem az igazság.
Csak az ő mocskuk, amit rád akartak kenni.

Ne hordd tovább.
Légy Te is Bánthatatlan. Olvasd el, én pedig írom a folytatást.

VR

Vannak, akik azt hiszik, hogy az ember egy gép.
Ha nem úgy működik, ahogy ők elvárják, mérnek rajta, turkálnak benne, papírokat tologatnak, és végül szereket adnak, mintha csak olajat cserélnének egy autóban.
Ők úgy gondolják: “Valami elromlott benned, majd mi megjavítjuk.”

Aztán szabályok közé szorítják, keretek közé zárják, és magára hagyják — pontosan akkor, amikor a legkevésbé szabadna egyedül lennie. Amikor a legnagyobb szüksége lenne kézre, ami megtartja, szóra, ami megérti, és szemre, ami látja őt igazán.

Miért akarják elhitetni veled, hogy elromlottál?

Mert ha elhiszed, hogy hibás vagy, akkor ők lehetnek a „megjavítók”.
Ha elhiszed, hogy beteg vagy, akkor ők lehetnek a „gyógyítók”.
Ha elhiszed, hogy törött vagy, akkor ők dönthetnek arról, mikor vagy “kész” újra.

Ez sem rólad szól, hanem róluk. Arról, hogy mások mondhassák meg, ki vagy, mire vagy képes, és mikor vagy „elég jó”.
De az igazság az, hogy te most is egész vagy.

Mi van akkor, ha semmi sem romlott el?
Ha nem a tested-lelked hibás, hanem a világ volt kegyetlen?
Mi van akkor, ha az, ami fáj, nem betegség, hanem seb — és nem gyógyszer, hanem szeretet, biztonság és megértés kell rá?

Ne hagyd

Ne hagyd, hogy bárki addig turkáljon benned, amíg talál egy hibát, és aztán ráfogja: „beteg vagy”.
Nem vagy beteg.
Nem vagy törött.
Nem vagy selejt.

Te egy csoda vagy, aki sokat kibírt. És a csodát nem javítani kell, hanem vigyázni rá.

Ne engedd, hogy bárki más tönkretegye a lelked.
Ne engedd, hogy a saját fejedben is ellenség legyél.
Ne ostorozd magad, ne hibáztasd magad, és főleg — soha, de soha:

Ne bántsd magad.

Mert te a világon minden jót megérdemelsz.
A napsütést, a tiszta levegőt, a biztonságot, a szeretetet.
És igen, a reményt is. Mert mindig van remény.

Van, amit nem lehet nyers, földi vagy akár szakmai síkon megoldani. Nem a test a hibás, nem vagy gép, amit “megszerelnek”. A lelked darabjai nem alkatrészek, amiket ki lehet cserélni. A lelked egy kert — ha bántják, magára hagyják, kókad, ha szeretik, virágba borul. Nem kell hozzá sem felásni, sem szögesdróttal körbevenni.

És tudod, mi az igazán elképesztő?
Hogy a csodák nem veszítik el a lényegüket attól, hogy megsebezték őket.
A por, amit rájuk szórtak, lemosható. A szavak, amikkel bántották őket, elcsendesednek. A sebek, amiket kaptak, egyszer csak heggé válnak — és a hegek is mesélnek.
Nem a törésről, hanem a túlélésről. Nem a veszteségről, hanem a bátorságról.

A csoda akkor is csoda, ha megtépázta az élet.
A csoda akkor is csoda, ha a földre kényszerült.
A csoda akkor is csoda, ha könnyei közt áll fel újra.

És te az vagy.
Egy létező, lélegző, élő bizonyíték arra, hogy a sötét nem győzhet.
Hogy minden nap, amikor felkelsz, új esély a virágzásra.
Mert a fény benned van — és senki nem veheti el tőled.

VR

Nem miattad érzi magát rosszul.

„Miért kell engem bántani?”
„Tudom, sz.r vagyok, nem kell emlékeztetned…”

És ilyenkor lefagysz. Mert te nem bántani akartál. Csak mondtál valamit. Segítő szándékkal. Őszintén. Talán picit tükröt tartva, talán picit odaszúrva, de nem rosszból. És most te vagy a hibás, mert ő rosszul érzi magát.

Ez az önostorozó működés egyik legtrükkösebb csapdája: ha valaki folyamatosan bántja saját magát, előbb-utóbb téged is belerángat a spirálba. És te ott állsz, széttárt karokkal, és azt kérdezed: „De hát én csak jót akartam…”

Nyugi. Nem miattad érzi így magát.
Ő már korábban is ezt mondta magáról. Talán nem hangosan, csak gondolatban. Talán naponta százszor. Te most csak rávillantottál egy kis fényt arra, amit ő már régóta a sötétben cipelt. És az fáj. De nem te okoztad.

Ne vedd magadra az önutálatát.
Ne vedd fel a bűntudatot, amit rád próbál akasztani, mert ő sem tudja hova tenni. Nem te vagy a célpont. Csak épp ott állsz mellette, amikor elindul az önmaga felé tartó, belső vihar.

Aki önmagát bántja, annak a világ csak háttér. Te is. Épp csak szerepet kaptál a fejében futó monológban: te lettél a „rossz ember”, aki „bánt”, miközben ő már régóta magával harcol.

A legfontosabb ilyenkor, hogy ne húzd magadra a vizes lepedőt.
De ne is fordulj el.
Légy ott, ha bírja. Mondd el, hogy nem bántani akartad. És azt is: „Látom, hogy fáj. De nem akarok a fájdalmad díszletévé válni.”

Mert az önostorozás spirálját nem az állítja meg, ha te is beállsz vele sírni a sarokba. Hanem ha valaki végre nem dől be a színjátéknak, de mégis ott marad. Emberséggel. Tisztán. Egyenes háttal.

A bűntudat nem segítség.
De a jelenléted lehet az.

VR

Egyszer volt, hol nem volt, de inkább most van és itt, a fura valóságban, élt egy anyuka, aki annyira féltette a gyerekét, hogy mindentől meg akarta menteni, ami csak veszélyes lehetett.

Először csak a széltől óvta. Aztán a hidegtől. Később a melegtől. Aztán a rossz jegyektől. A ronda nézésektől, a csúfolódástól, a szomorúságtól, a „nem vagyok elég jó”-érzéstől. És miközben próbálta mindezt eltakarni, olyan volt, mintha szépen lassan a gyerek ölébe ült volna. Mert bizony anyukának is támaszra volt szüksége. Neki sem volt minden kerek, de igyekezett elfedni és kapóra jöttek a gyerek nyűgjei.

A gyerek ott ült a padon, anyuka alatt egyre jobban összenyomva. Egy ideig még bírta. De egy idő után már nem kapott levegőt.

Mondtam is az anyukának finoman:
– Ne haragudj, lehet, hogy kicsit túl… sok vagy most. Talán ne ülj rá a gyerekre.

– Én csak védeni akarom – válaszolta. – És különben is, semmi közöd hozzá, hogy én… ilyen vagyok.

És leült. Rá. Teljes testtel. Teljes lélekkel. Teljes félelemmel.

A gyerek először csak nézett. Aztán egy furcsa, nyekkenő hang hallatszott. Aztán már nem szólt semmit. Lapos lett. Lapos, mint egy frizbi. Vagy mint egy túlterhelt matekfüzet az év végén. Minden benne volt, amit nem ő írt bele. A frizbi pedig úgy nézett ki, mint ami már vagy ötvenöt nyári szüneten van túl.

Mondtam az anyukának:
– Kelj fel. Nézd meg, mit csináltál.

Azt felelte:
– Nem látok semmit. Olyan csend van. Olyan jó csendes ez a gyerek mostanában.

És valóban. A gyerek csendben volt. Mert egy frizbi nem kiabál. Nem sír. Csak repül néha, ha valaki végre eldobja. Csak akkor meg annak nem örül, hogy eldobták.

——
Ha annyira félted, hogy inkább éled helyette az életét – előbb-utóbb lapos lesz. És nem azért, mert gyenge, hanem mert nem hagytad élni. Ne ülj rá.

Ne nyomd agyon a félelmeiddel. Sem az elvárásaiddal. Sem a túlszereteteddel. Néha az a legnagyobb védelem, ha leülsz mellé – nem rá.

És ha nem vagy hajlandó a saját terheidre ránézni, nehéz lesz a gyerekednek is. Bátorság kell ehhez, tudom. Tessék, adok egy marékkal. Csak ne telepedj rá, mert nem azért született. Igaz, megoldja a jövőt. De nem a te múltadat. Add meg neki a szabadságot. Engedd meg neki a saját megoldását meglelni. És te is megleled a sajátod.

VR

Avagy: amikor épp szétcsúszol belül, de nem akarsz beleragadni…

Néha vannak napok, amikor csak bámulod magad a tükörben (vagy a plafonon át az űrbe), és legszívesebben kilépnél önmagadból.
Ismerős? Akkor ez a 10 mondat neked szól.
Mondhatod hangosan. Suttogva. Vagy csak gondolatban.
A lényeg: ne hagyd, hogy a pillanatnyi elégedetlenség elfeledtesse veled, mennyit érsz.

Kezdhetjük?

1. Most épp nem vagyok jól — de ettől még rendben vagyok.
2. Igaz, azt érzem, hogy nem vagyok elég jó — de az érzés nem az igazság.
3. Nem kell tökéletesnek lennem. Elég, ha jelen vagyok.
4. Ma is tettem valamit, ami számít. Még ha apróság is.
5. Lehet, hogy most bénának érzem magam, de ez csak egy pillanat az egész történetemből.
6. A hibáim nem az ellenségeim — csak iránytűk.
7. Engedem, hogy most ilyen legyek. Ez is én vagyok.
8. Nem kell, hogy másokhoz hasonlítsam magam. Az én utam más.
9. Lehet, hogy most nem látom a lényeget — de attól még ott van bennem.
10. Holnap új nap. És én még mindig tanulok, növök, változom.

+1 :
Nem vagyok kevesebb attól, hogy most így érzem magam. Csak ember vagyok. És az nem kevés.

VR
Ajánlott olvasmány: Rendkívüli (eset) vagy >>

Ébredések.
1943.
Ez a képpár tökéletesen mutatja, hogy nem lehet mindig minden rendben. Van, hogy eltörik a mécses.

Vajon melyik kép készült előbb? A napszemüveges először és utána a dráma? Vagy a napszemüveg volt a hirtelen vigasz? A táj alapján mintha a drámás lenne az első kép. Az árnyék szöge viszont mintha azt mutatná: a boldogságos jócskán később készült. Amúgy a ruha is mintha más és más hosszú lenne. Lehet, hogy a két képnek semmi köze egymáshoz? Ki tudja. Kár is elemezni.

És mi van, ha nincs is dráma?

Anyu sokszor sírt – emlékszem, hogy mennyire nem tudtam, hogy miért. Most sem mindig tudom, az emberek miért fakadnak sírva. Talán nem is kell ezt tudni. Csakhogy ő olyan sokszor sírt, hogy jó lett volna azért legalább picit belelátnom. Aztán amikor már nagyobb voltam, kezdtem megérteni – ez sem volt kellemes. Mert nem tudtam segíteni. Amikor sírt, akkor csak sírt. Érzelmi hullámvasút. Minden bizonnyal Rendkívüli (eset) volt Anyu is. Olyan valaki, aki rengeteget tud adni a Világnak, ha a Világ ezt hagyja. Akkor is, ha van napszemüveg, és akkor is, ha nincs.

Nem mindig kell megvigasztalni azt, aki szomorú. A szomorúság egy fontos érzés: előmozdíthatja a változást. Ha mindig mindentől megmentünk valakit, akkor nem lesznek saját megoldásai.

Néha úgy érzem, nagyon beszélnék még egyszer Anyuval. Nem, sajnos nem lenne elég mellette lenni, és látni, ahogy sír. Hálátlan lennék? Nem hiszem. A helyzet az, hogy sosem láttam őt önmagaként. Talán csak egyetlen délután erejéig. Léteznek ébredések. Ahogy a filmben. Amikor újra minden tiszta és ragyog, minden rendben van és megkérdőjelezzük a körülöttünk addig történteket. Egy tiszta pillanat mindenkinek jár.

Anyu, bárcsak kapnál még egy tiszta pillanatot és azt velem tölthetnéd. Hogy elmesélhesd, mi is volt a baj, amikor sírtál. Amikor elvették a napszemüveged? Vagy hogy milyen boldog voltál, amikor megkaptad és felvehetted. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mit mesélnél. És ígérem, továbbadnám, hogy mások is felébredjenek, reményt kapjanak.

Mert neked kellene mesélni, nem nekem. Tudod miért?

Mert te úgyis mindig velem vagy és biztos vagyok benne, hogy most is mindent látsz. Napszemüveggel és anélkül is. Én nem tudtam sosem igazán veled lenni – mert nem te voltál, hanem valaki, aki mindenki más érzelmével harcolt belül.

Anyu, bárcsak adhatnék Neked egy menő napszemüveget, hogy újra ragyogj!

Boldog Anyák Napját!

VR

Sóhajjal közölve:
„Fiam 11 éves 5. osztályos tanuló. Már első osztálytól bántják az iskolában. Kicsit lassabb, kicsit nagyobb mint a többiek. Születésénél enyhe oxigénhiánnyal született. De amúgy ezt ha nem mondjuk senkinek nem tűnik fel.
Szavakkal – tettekel, de eddig inkább csak kisebb atrocitások voltak.
De tegnap sírva jött haza az iskolából.

Hintázott. Hajtották a többiek, jól el volt. De véletlen leesett. Murvás a hinta alatt,de a lényeg nagyon megütötte magát. Elmondta az egyik kisgyereknek (4.oszt.) akivel azt hitte jó a viszonya. Ő pedig csak annyit válaszolt : ” Hogy dögöltél is volna meg. „
Őszintén hirtelen meg sem tudtam szólalni mikor ezt elmesélte.
És még mindig nem tudom erre mit tudok mondani.
Köszönöm ha tudsz olyan választ adni, ami nem csak az ő, de az én lelkemet is megnyugtatja.

Nyugodtan megoszthatod, igen aktuális téma sajnos, hátha másnak is segítene.

Köszönettel
Kitti”

Íme, amit most hirtelen gondolok:

Kedves Kitti!
És mindenki, akit valaha bármi hasonló érint:

Először is: jól tetted, hogy írtál.

Másodszor: a fiad egy hős. Igen, az. Mert nap mint nap bejár egy olyan helyre, ahol nem mindig bánnak vele jól — mégis megy. Mert elhiszi, hogy egyszer majd jobb lesz. Hogy megéri kapcsolódni, megéri nyitni, megéri hinni abban, hogy valaki mégis jó lesz hozzá. Ez nem gyengeség. Ez elképesztő erő.

A mondat, amit kapott, borzalmas. “Dögölj meg” típusú mondatok nem csak egy gyereket sebeznek meg — hanem a világot is. Mert ezek olyan mondatok, amik nem csak bántanak, de el is zárnak: elzárják a lehetőséget arra, hogy egymás felé közeledjünk. És ez minden érző embernek fáj.

Mit lehet ilyenkor tenni?

Először is: jelen lenni.
Ott lenni neki. Elmondani: “Amit mondtak neked, az nem rólad szól. Az ő fájdalmukból jön. Te nem érdemled meg az ilyesmit. Te értékes vagy. Akkor is, ha más vagy. Sőt, pont azért.”

Másodszor: segíteni kell neki szavakat találni.
Azt kérdezni: “Te mit éreztél, amikor ezt mondták?”
És segíteni neki kimondani: “Ez fájt. Ez ijesztő volt. Nem tudtam mit csinálni.”
Ez nem gyengeség — ez gyógyulás.

Harmadszor: beszélni az iskolával.
Nem kioktatni, nem hibáztatni — hanem jelezni, hogy egy (nem egy, rengeteg!) érző gyerek van ott, akinek szüksége van biztonságra, emberi szóra, és figyelemre. És talán annak a másik gyereknek is, aki ilyet mondott, mert aki ilyet mond, az valószínűleg maga is tele van fájdalommal.

És még valami fontos: ne hibáztasd magad.
Nem lehet mindig megvédeni a gyerekeinket — de ott lehetünk velük, amikor fáj. És ez néha még többet számít.

Bízom benne, hogy valamit segített a válaszom.
Nem vagy egyedül. Ő sem – hiszen ott vagy neki mindig!

Bánthatatlan tisztelettel:
Robi
—
Ajánlott olvasmány: Légy Te is Bánthatatlan
www.banthatatlan.hu

Olyan IZÉ nézni, amikor egy népszerű valaki véletlenül „emberséges”. Ahogy spontán odamegy egy rajongóhoz (akinek a reakcióját persze egy tucat kamera veszi), egy ügy mellé mosolyog, vagy ahogy meghatóan egy jótékonysági akciót támogat… egy percig elhiszed, hogy ez őszinte. Aztán rájössz, hogy ez is csak egy jól megkomponált jelenet a nagy mesefilmben.

A jófejség nem az, amikor valaki néha bedob egy mosolyt, egy gesztust, vagy egy „legyünk kedvesek” posztot. Az igazi az, amikor valaki minden nap így él. Nem kell hozzá reflektorfény. Nem kell hozzá hashtages motivációs idézet. Nem kell hozzá semmi más, csak hogy így gondolkodj, így létezz.

Tudod milyen az IGAZI varázslat?

IGAZI.

Van, akinek ez az élete. Van, aki nem csinál belőle mutatványt, csak egyszerűen ilyen.

És tudod mit? Őket általában nem a legnagyobb sztárok között találod. Lehet a tanárod, a barátod, a nagymamád, az a srác, aki szó nélkül segít valakinek az utcán. Ők nem posztolnak róla. Nem várnak érte tapsot. Csak élik.

Mert a jófejség nem egy pillanat. Hanem életforma.

VR

14-15 éves koromban két év alatt 10x műtötték a lábkörmöm. Oké, többen kérdezték, tudom… nem azért mondom, mert ez a lényeg.

Nem tudtam tesizni, felmentésem volt. Volt, hogy járni is nehéz volt a nagy buci kötéssel. Tudod, modern sztk orvostechnológia, kilencvenes évek.

Megmutattam a felmentést, a tanár úr flegmán elvette, majd közölte, hogy lábam még van egy másik, meg két karom is, tehát csináljam csak, nem lesz bajom.

Mivel nem voltam egy tornabajnok – most sem ebből élek -, nem tudtam például öt másodperc alatt felmászni a kötélre, pláne nem csak kézzel függeszkedve. Kaptam egy karót, de lehetőleg a többiek előtt kicikizve… És leszidva, hogy miattam telt el az egész óra, meg a hozzám hasonló bénák miatt. Elmaradt a jutalom foci… utált mindenki.

Amikor véletlenül összejött a dolog és volt jutalomfoci, annak is marhára örültem, mert ha egyet is rúgtam a labdába úgy, hogy elfelejtettem a lábujjam, egy héten belül új műtét volt a jutalma.

Nem volt fair.

Ahogyan manapság nagyon sok minden nem fair.

Többek közt az ilyen esetek miatt hittem magamról ezután cirka harminc éven át azt, hogy béna vagyok. Nem kezdtem el edzeni, mert nem nekem való. Pedig tíz évig, 5-15 éves koromig heti 2-3 úszásedzésem volt, szerettem, ment, jól ment. A tesiórán viszont nem volt annyi víz a pályán, nem úgy teljesítettem, mint a nagymenő srácok.

A végén a kettesért kellett szóban felelnem – igen, testnevelésből!

Mindezt miért írom le?

Mert annyian szenvednek ilyesmiktől. Érthetetlen, értelmetlen apró és nem apró traumák.

És nem, nem a pedagógusok szidásáról van itt szó. Hiszen magam is rengeteg remek tanítóval, tanárra találkozom a rendkívüli rajzórákon. És mindent megtesznek ők maguk is a gyerekek ilyesmi sebeinek gyógyításában.

A baj azzal van, hogy azért szidják egyesek a pedagógusokat, mert van olyan emlékük, mint az enyém. Amikor porba tiporták az önbecsülésüket és ahelyett, hogy tisztelettel fordultak volna feléjük, nyűgként kezelték őket és nem felejtették ezt hangoztatni sem mások előtt.

Bizony sosem lehet tudni, hol, mikor jelenik meg felnőttként egy gyermekkorban fel nem dolgozott trauma. Mert ott rejtőzik, bújkál, és a legváratlanabb pillanatban kerül felszínre. Ilyenkor hirtelen magunk sem tudjuk miért, de behúzzuk a féket, elbátortalanodunk, lefagyunk, netán pánikba esünk.

És amikor rávilágít valaki a miértre, akkor válik ez igazán ijesztővé:

Vajon hogyan védhetjük meg MA a gyerekeinket ezektől?

Nos, szerintem sajnos száz százalékosan sehogy. Hiszen nem lehetünk velük mindig és mindenhol. És nem is oldhatjuk meg helyettük. De az kutya kötelességünk, hogy a bántásokat, igazságtalanságokat, lélektiprásokat nem hagyjuk annyiban és nem legyintünk rá, hogy mi is voltunk ebben a helyzetben. Pontosan ezek a közösen, de más idősíkban megélt helyzetek azok, melyek közelebb hoznak szülőt és gyermeket.

Ha a gyereked képes lesz a traumákat MOST feldolgozni, biztos lehetsz benne, hogy nem viszi át felnőttkorra. Sőt, felnőttként nem fogja az unokáidnak továbbadni. A gyerekek hatalmas megoldások. Tanuljunk tőlük, tiszteljük őket és ismerjük el: néha sokkal többet tudnak, mint mi. Sose írtam volna le ezt sem Nektek, ha nem találkozom annyi csodával, amennyivel.

Engedjük meg, hogy tanítsanak minket és tiszteljük bennük a mi mesterünket is!

Örömmel: VR 💫

u.i.: ajánlott olvasmány : www.banthatatlan.hu

Villamoson nyomul át valaki a tömegen.

– Szia Robi! – huszonéves csajszi szólít meg.

– Öhm, szia!

– Gondolom, nem ismersz meg. De gondoltam nem hagyom ki. – mondja kicsit kifulladva. Nem szakítom félbe, annyira nagyon akar még valamit mondani…

– Ha te akkor nem jössz a sulinkba, akkor én már tuti nem lennék. – mondja ragyogva, mintha sosem lett volna semmi gáz ebben az Univerzumban. Én kopp…

Vagyis majdnem.

– Ez nagyon jó hír! Örülök. Te voltál az …(város)-ban, aki hetedikben adott nekem egy autogrammot a saját fizika dolgozatára és megvan nálam a kincses szekrényben? És lovas volt a tolltartód, ami a menők szerint nem menő? Gondolom, nem ismerlek meg 🙂

Így megy ez, ha igazi valami. 💎💫

VR

Hányszor halljuk: törődjünk bele. Nem tudunk mit tenni. Ez van. Sőt:

„Ez van, ezt kell szeretni.”

Igen, vannak helyzetek, amin nem tudunk változtatni. Ez igaz. És van, amikor kár energiát tennünk valamibe, az nem lesz jobb. De ez nem azt jelenti, hogy mindent le kell rendeznünk ezzel az ökörséggel: „Ez van, ezt kell szeretni.” Temessük el együtt, és utána nézzük meg, hogy miért!

Szóval, miért is ez a gyászos kép? Íme:

Először is (1):

Nem „EZ” van. Lehet más is. Nézőpont kérdése. Mi van, ha nem vettünk észre valamit, és ha hagyjuk magunkat meglátni, akkor egészen másképp mutat a helyzet?

Másodszor (2):

Nem „VAN”. Azaz még egyáltalán nem biztos, hogy végleges ez az állapot. Ez „VAN”. Igen, most ebben a pillanatban így néz ki. De még alakulhat!

Harmadszor (3):

Nem „EZT” kell szeretni. Szerethetsz mást is. Miért ne szerethetnél „EZ” helyett bármi mást? Ki mondta, hogy nem lehet? Senki. Csak beleteszi a fejünkbe ez az ostoba mondat, hogy nincs más lehetőség.

Negyedszer (4):

Nem „KELL”. Semmit sem „KELL”. Kakilni, na azt „KELL”. Meg aztán jó dolog az is, amikor azt mondjuk: „Ez KELL nekem!” – mert végre vágyunkrá annyira, hogy megmozduljunk és cselekedjünk érte, ne csak a langyos vízben ücsörögjünk álmodozva és keseregve egyszerre. Nem „KELL”. Minden csak „LEHET”.

És végül, a non plus ultra, ötödször (5):

Nem „kell SZERETNI”!

Oké, ez furán hangzik így. De megmagyarázom: a szeretet egy érzés. És tudod, mi az, amit egyes egyedül csak mi döntünk el? Egyesek szerint minden. Mindent mi választunk. Meglehet. De ami egészen biztos az az, hogy az érzéseinket kizárólag mi érezzük. Persze, befolyásolnak minket képekkel, illatokkal, hangokkal: de legbelül akkor is azt érzünk, amit akarunk. Az érzéseket nem lehet beleerőszakolni valakibe. Vagy érzi, vagy nem.
Főleg nem lehet a szeretetet kierőszakolni. Ha nem szeretsz valamit, nem fogod szeretni akkor sem, ha megmondják, hogy „Ezt kell szeretni.”

Tehát:

• Ha valamin nem lehet változtatni, mert látszólag „ez van”, akkor is lehet változtatni a nézőpontunkon, hozzáállásunkon.
• Nincs olyan, hogy kell.
• És miért kellene szeretni azt, ami nem tetszik?

1. Az elfogadás nem beletörődés.
2. Az alkalmazkodás nem meghunyászkodás.
3. Az élet nem korlátozások, hanem lehetőségek gyűjteménye.

Ez van, ezt kell szeretni. Nyehh. Akkor mi ennek a mondatnak a fordítása?

• Bármi lehet és bármi iránt érezhetsz bárhogy.
• Most ez a helyzet, de változhat. Te döntesz, hogy elfogadod vagy sem.

Sikerült átvarázsolni ezt benned?

VR

14-15 éves koromban két év alatt 10x műtötték a lábkörmöm. Oké, többen kérdezték, tudom… nem azért mondom, mert ez a lényeg.
Nem tudtam tesizni, felmentésem volt. Volt, hogy járni is nehéz volt a nagy buci kötéssel. Tudod, modern sztk orvostechnológia, kilencvenes évek.
Megmutattam a felmentést, a tanár úr flegmán elvette, majd közölte, hogy lábam még van egy másik, meg két karom is, tehát csináljam csak, nem lesz bajom.
Mivel nem voltam egy tornabajnok – most sem ebből élek -, nem tudtam például öt másodperc alatt felmászni a kötélre, pláne nem csak kézzel függeszkedve. Kaptam egy karót, de lehetőleg a többiek előtt kicikizve… És leszidva, hogy miattam telt el az egész óra, meg a hozzám hasonló bénák miatt. Elmaradt a jutalom foci… utált mindenki.
Amikor véletlenül összejött a dolog és volt jutalomfoci, annak is marhára örültem, mert ha egyet is rúgtam a labdába úgy, hogy elfelejtettem a lábujjam, egy héten belül új műtét volt a jutalma.
Nem volt fair.

Ahogyan manapság nagyon sok minden nem fair.
Többek közt az ilyen esetek miatt hittem magamról ezután cirka harminc éven át azt, hogy béna vagyok. Nem kezdtem el edzeni, mert nem nekem való. Pedig tíz évig, 5-15 éves koromig heti 2-3 úszásedzésem volt, szerettem, ment, jól ment. A tesiórán viszont nem volt annyi víz a pályán, nem úgy teljesítettem, mint a nagymenő srácok.
A végén a kettesért kellett szóban felelnem – igen, testnevelésből!

Mindezt miért írom le?
Mert annyian szenvednek ilyesmiktől. Érthetetlen, értelmetlen apró és nem apró traumák.
És nem, nem a pedagógusok szidásáról van itt szó. Hiszen magam is rengeteg remek tanítóval, tanárra találkozom a rendkívüli rajzórákon. És mindent megtesznek ők maguk is a gyerekek ilyesmi sebeinek gyógyításában.
A baj azzal van, hogy azért szidják egyesek a pedagógusokat, mert van olyan emlékük, mint az enyém. Amikor porba tiporták az önbecsülésüket és ahelyett, hogy tisztelettel fordultak volna feléjük, nyűgként kezelték őket és nem felejtették ezt hangoztatni sem mások előtt.

Bizony sosem lehet tudni, hol, mikor jelenik meg felnőttként egy gyermekkorban fel nem dolgozott trauma. Mert ott rejtőzik, bújkál, és a legváratlanabb pillanatban kerül felszínre. Ilyenkor hirtelen magunk sem tudjuk miért, de behúzzuk a féket, elbátortalanodunk, lefagyunk, netán pánikba esünk.
És amikor rávilágít valaki a miértre, akkor válik ez igazán ijesztővé:

Vajon hogyan védhetjük meg MA a gyerekeinket ezektől?
Nos, szerintem sajnos száz százalékosan sehogy. Hiszen nem lehetünk velük mindig és mindenhol. És nem is oldhatjuk meg helyettük. De az kutya kötelességünk, hogy a bántásokat, igazságtalanságokat, lélektiprásokat nem hagyjuk annyiban és nem legyintünk rá, hogy mi is voltunk ebben a helyzetben. Pontosan ezek a közösen, de más idősíkban megélt helyzetek azok, melyek közelebb hoznak szülőt és gyermeket.

Ha a gyereked képes lesz a traumákat MOST feldolgozni, biztos lehetsz benne, hogy nem viszi át felnőttkorra. Sőt, felnőttként nem fogja az unokáidnak továbbadni. A gyerekek hatalmas megoldások. Tanuljunk tőlük, tiszteljük őket és ismerjük el: néha sokkal többet tudnak, mint mi. Sose írtam volna le ezt sem Nektek, ha nem találkozom annyi csodával, amennyivel.

Engedjük meg, hogy tanítsanak minket és tiszteljük bennük a mi mesterünket is!

Örömmel: VR 💫

Hé, te! Igen, hozzád beszélek.

Tudom, hogy néha elönt a düh, a szomorúság vagy az a nyomasztó érzés, hogy nem vagy elég jó. Lehet, hogy úgy érzed, mindenki elvár tőled valamit, és amikor nem sikerül, az első gondolatod az, hogy magad hibáztasd. Talán kemény szavakkal bántod magad belül, vagy akár fizikailag is. De figyelj rám egy pillanatra: ez nem a megoldás.

Miért csinálod ezt?

Lehet, hogy csalódtál valamiben. Egy rossz jegy, egy elrontott helyzet, egy kínos pillanat – és máris úgy érzed, nincs értéked. Talán mások is mondtak neked valamit, amitől összementél belül. Aztán jön az érzés, hogy büntetned kell magad. Hogy ha elég kemény vagy magaddal, majd jobb leszel. De ez marhaság. Ettől nem leszel jobb. Csak még mélyebbre mész.

Akkor mit csinálj helyette?

1. Figyelj oda magadra!
   Ha észreveszed, hogy magadat bántod (akár gondolatban is), állj meg egy pillanatra! Ne hagyd, hogy az önkritika teljesen bedaráljon. Képzeld el, hogy a legjobb barátod vagy – neki is ezt mondanád?
2. Tanuld meg elfogadni magad!
   Nem kell mindig tökéletesnek lenned. Nem kell mindig „jó” gyereknek, szorgalmas diáknak vagy mindenkinek megfelelni akaró embernek lenned. Az élet nem erről szól. Éppen attól vagy értékes, hogy pont olyan vagy, amilyen.
3. Figyeld, hogyan beszélsz magaddal!
   Ha minden nap az megy a fejedben, hogy béna vagy, akkor ne csodálkozz, ha tényleg így érzed magad. Szóval, válts szöveget! Ha már beléd égett az „úgysem vagyok elég jó” mantra, kezdd el egy másik mondattal helyettesíteni. Például: „Néha elrontom a dolgokat, és ez tök normális.”
4. Ne félj segítséget kérni!
   Ha úgy érzed, egyedül nem megy, az nem gyengeség, hanem bátorság, ha beszélsz róla. Lehet az egy barát, egy tanár, egy felnőtt, akiben bízol – de ne maradj egyedül ezzel.

Tudom, hogy most azt gondolod: „Oké, Robi, de ez nem olyan egyszerű.” Nem is mondtam, hogy az. De hidd el, ha elkezded másképp látni magad, észre fogod venni, hogy minden rendben van veled. Sőt, nemhogy rendben – egyedi, különleges, megismételhetetlen vagy.

Ne bántsd magad. Légy jó fej magaddal. Megérdemled.

VR
Ajánlott olvasmány: Légy Te is Bánthatatlan! – www.banthatatlan.hu

Megértés, elfogadás… és egy éles határ.
Tudom. Fogadjunk el mindenkit. Ez a mai világ egyik legnemesebbnek tűnő meséje. Sokan még képmutatásra is felhasználják ezt a mesét.

El lehet fogadni, ha valaki nem ért minket.
El lehet fogadni, ha valaki nem olyan, mint az átlag.
El lehet fogadni, ha valaki valamit nem szeret úgy, mint mi.
El lehet fogadni, ha valakinek a képességei mások, mint a mieink.

Ez mind nagyon szép. Meglehet.
De ne feledjük: elfogadni nem ugyanaz, mint egyetérteni.

Elfogadhatom, hogy az illető így és így gondolja – de nem kell egyetértenem vele.
Elfogadhatom, ha valaki marhaságokat csinál – de nem kell egyetértenem vele.

Sokan hiszik, hogy ha azt mutatják, mindent elfogadnak, ők lesznek a legjobb minta, mert azt tanulták: elfogadónak kell lenni.

De van valami, amit nem lehet és nem is kell elfogadni:

Azt, ha valaki bánt.
Azt, ha valaki másokat megaláz.
Azt, ha valaki rombol, pusztít, fájdalmat okoz – és ezt még talán élvezi is.

Ez nem elfogadható. Nem lehet rá legyinteni, és nem, nem elég a leszrm tabletta sem.
Aki bántott, teljesen mindegy, hogy miért csinálja! Akit bántott, ez nem érdekli. Igen, meg szoktam én is magyarázni a helyzetet a tanítványaimnak. Fontos lehet átlátni a helyzeteket. De egyre kevésbé fér bele a bántók felmentése.

Sokan hiszik, hogy mindent elfogadni a legjobb emberi tulajdonság. Meglehet.
De a bántalmazást nem lehet elfogadni. Nem lehet legyinteni rá. Nem lehet félrenézni, mentegetni, magyarázni. Semmivel!

Mondják nekem: Robi, segítségre van szüksége a bántóknak is! Igen, ez igaz. De sajnos ezt nem tőlem fogják megkapni. Nekik más kell. Úgy, ahogy a fodrász sem javítja meg az autód, pedig az is kell. A hentes sem tud budipapírt adni, pedig nagyon kell. Ők mást adnak. Ha neked nem ez kell, máshová kell menned.

Zéró tolerancia. Ez nem egy üres frázis.
Ez egy határ. Egy védvonal. Egy üzenet: ideáig és ne tovább.

Megértés? Lehet.
Elfogadás? Sok mindenben.
De a bántás? Na, azt nem fér bele.

VR
Ajánlott olvasmány: Légy Te is Bánthatatlan – www.banthatatlan.hu

Beszélsz, de nem hallanak.
Érzel, de ők nem érzik.
Látsz, de ők nem látnak.

Csak mindenki mondja a magáét. Mintha mindenki meg akarná mondani, hogy te mit és hogyan csinálj, mert neked most nem jó, nem helyes, nem így kellene…
Vagy épp nem mond semmit. Mintha nem érdekelnéd. Levegőnek néz. Lehet, hogy tudja, hogy vannak gondjaid, fájdalmaid, de pont nem érdekli.
Lehet, hogy te magad sem érdekled őt.

És akkor mi van?

És akkor mi van, ha senkit sem érdekelsz? Tudom, rossz. De:

Mi van, ha nincs szükségünk arra, hogy érdeklődjenek irántunk azok, akik csak úgy csinálnak, mintha érdeklődnének?
Mi van, ha nem kell mindig megerősítés, anélkül is elhisszük, hogy jók vagyunk?

Mi van, ha nem kell bizonygatnunk magunkat senkinek?
Ha nem kell könyörögnünk a figyelemért?
Mi van, ha a csend nem üresség, hanem tér? Egy hatalmas, tágas, szabad tér, ahol végre hallhatjuk a saját hangunkat.

Mi magunk vagyunk azok, akik meghallják, amit mondunk.
Mi magunk vagyunk azok, akik érezzük, amit érzünk.
És mi van, ha mi magunk vagyunk azok, akik meglátjuk magunkban azt, amit mások nem?

Akkor talán nincs is más dolgunk, csak megállni egy pillanatra és észrevenni: itt vagyunk.
Létezünk.
És ez elég.

Mert nem attól vagy értékes, hogy mások meglátnak.
Hanem attól, hogy te látod magad.

És már látod magad:

Látod, hogy nem minden kerek ebben a világban. Látod, hogy bántások tömkelege terjeng alattomosan, mint a zsebkendőre fröccsenő fekete tintacseppek. Még össze is folynak néha, és együtt feketítik be a fehéret.
Érzed, hogy valamit tenned kellene, mert másoknak sem jó. De közben neked sincs minden rendben. Előbb magadat kell helyre tenned!

Hidd el, fontos vagy.

Akkor is, ha azt mondták, senki sem vagy.
Akkor is, ha nem vesznek észre.
Akkor is, ha úgy érzed: hiába mondod, nem hallgatnak rád.
Akkor is, ha hiába érzed, ők nem érzik.
Bántottak, levegőnek néztek és igazságtalanságok sorát élted át. De nem számít.

Hiszen ha saját magad hajlandó vagy észrevenni, akkor a számodra legfontosabb valaki máris észrevett!

Vedd észre a kincset, aki vagy!

Vedd észre, hogy igen, néha lehetsz Te a legfontosabb – saját magadnak. Ez nem ego, nem beképzeltség. Ez önmagad elfogadása és értékelése. És ha elfogadod magad, teljesen mindegy, hogy hányan nem látnak. Csak azok fognak számítani, akik mindig melletted vannak. Mintha a bajok viharán át átsejlene a fény. A Nap sugarai mindenen keresztül épp a Te arcodra világítanak. Erőre kapsz, és a szárnyaid újra működnek.

Engedd meg magadnak, hogy felszállj, repülj, jó magasra! Olyan magasra, ahonnan belátod az egész Világot. És ha lenézel, ott lesznek azok, akik pontosan ilyennek szeretnek. Ott világítanak ők is, gyémántként ragyogva és készek arra, hogy veled repüljenek.

Őket kell meglátnod, és nem azokat, akik nem látnak Téged.

VR

Értem, vagy nem értem? Tudom, vagy nem tudom

Én vagyok, vagy nem én vagyok? Ő az, vagy nem ő az?

Igaz, vagy hamis? Valós, vagy kitalált? Képzelem? Vagy ez a valóság? Ez tényleg történik? Vagy csak álmodom?

Ez lehet, hogy valaki más?

Úgy működöm, ahogy szeretnék? Vagy úgy működöm, ahogy csak történik?

Úgy működöm, ahogy szerintem helyes? Vagy úgy működöm, ahogy mások szerint helyes? Vagy úgy működöm, ahogy szerintem nem helyes?

Utálom magamat, amiért ilyen vagyok? Vagy pont úgy vagyok jó?

Sose lehet tudni.

Mindenesetre megpróbálok az lenni, aki. Csak ez nem mindig sikerül, mert állandóan belemásznak az arcomba, a lelkembe.

Hagyom őket. De inkább nem hagyom őket. Nem hagyom őket, hogy belemásszanak a lelkembe, mert akkor maradok igazán én magam.

Én magam, ön magam.

És akkor már is nem számít, hogy mi történik velem. Mert úgy lesz jó, ahogy lesz.

Volt már olyan, hogy eltakartad a gondokat?
Mintha a szőnyeg alá söpörni tényleg megoldás lenne? Nos, hadd mondjak valamit: ha a kerted tele van vakondtúrással, hiába simítod el őket. A vakond ott van, és addig túr neked, amíg valami tényleg nem változik. Na, ugyanez igaz az életünkre is.

Vakond turkál gyerekkorban

Gyerekként sokszor nem tudjuk, hogyan kezeljünk egy-egy nehéz helyzetet. Miért is tudnánk? Nincs hozzá eszközünk, és sokszor a felnőttek sem segítenek ebben. Így születnek a klasszikus „szőnyeg alá söprés” stratégiák:

• „Ne szólj szám, nem fáj fejem” – Inkább hallgatunk, mert félünk a konfliktustól.
• „Nem nagy ügy, hagyjuk” – Elbagatellizáljuk a saját érzéseinket.
• „Csak legyen nyugalom” – Beletörődünk, csak ne kelljen már megint beszélni róla.

Ezekkel az a gond, hogy a probléma nem múlik el, csak mélyebbre ás. És mit csinál a vakond? Hát persze, hogy újabb túrást hoz létre. Ahogy a szőnyeg alá söpört trutymó is kibuggyan a szőnyeg szélén, ha belelépsz a közepébe.

Mi történik, ha nem oldod meg?

A gyerekkorban elfojtott gondok nem tűnnek el. Csak átalakulnak, és ott vannak veled, amikor felnőttként már a saját életedet éled. Olyan ez, mint egy régi, beázott fal, amit lefestesz. Egy darabig szép, de aztán újra megjelennek a foltok.

Íme, néhány jel, hogy a gyerekkori vakond túrni kezd:

• Bizonytalanság a döntésekben – Folyamatosan kételkedsz magadban.
• Elfojtott érzelmek robbanása – Olyan dolgokért leszel dühös vagy szomorú, amik látszólag apróságok.
• Kapcsolati nehézségek – Nem bízol másokban, vagy túlzottan függsz tőlük.

És itt jön a nagy igazság: ha nem oldod meg a saját gondjaidat, akkor gyerekednek sem fogsz tudni stabil, magabiztos szülője lenni. Ő is azt látja majd, hogy a problémákat nem megoldjuk, hanem elkerüljük. És ha nem segítesz a gyerekednek megoldani a nyűgjeit, ő is továbbviszi majd felnőttkorára. Résen kell lenni!

Hogyan találd meg a vakondot?

1. Ismerd fel a túrásokat
   Vedd észre, hogy mi az, ami ismétlődik az életedben. Ha valami állandóan zavar, ott lehet valami mélyebb ok.
2. Túrj mélyebbre
   Kérdezd meg magadtól: „Miért van ez így?” A legtöbbször nem a jelen helyzet a probléma, hanem valami régebbi élmény.
3. Beszélj róla
   Keress valakit – legyen az egy barát, terapeuta vagy mentor –, akivel őszintén beszélhetsz. A kimondott szavak felszabadítanak.
4. Tanulj új stratégiákat
   Gyerekként nem voltak eszközeid, de most már lehetnek! Olvass, tanulj, próbáld ki, hogyan lehet máshogy reagálni.
5. Türelmesen haladj
   Egy évtizedek óta ott túrogató vakondot nem lehet egy nap alatt eltüntetni. Adj magadnak időt, hogy feldolgozd a múltat, és új szokásokat alakíts ki.

A változás varázslata

Az igazi varázslat az, amikor nem csak „elkapálod” a gondokat, hanem ténylegesen megszünteted őket. Amikor már nem kell szőnyegek alatt keresgélni, és a kertedben is minden kisimul – sőt, nem túrják szét újra. Ez nem csak neked lesz jó, hanem mindenkinek, aki része az életednek – különösen a gyerekeidnek.

Szóval, ha legközelebb úgy érzed, hogy elég egy kis „felszíni simítás,” emlékezz: a vakond addig túr, amíg meg nem oldod az alapokat. És az életben is így van. Kezdd el ma!

Ajánlott olvasmány: Élj úgy, ahogy élhetsz! >>

„Bocsánat, körülményes vagyok.” Sose szabadkozz. Sose kérj elnézést, mert csoda vagy. És ne kérj már mindig bocsánatot, csak mert azt hiszed, valakinek kellemetlen, amit csinálsz. Nem kellemetlen. Ha meg az, akkor meg arrébb megy.
Tudnod kell, hogy nálam semmilyen chat alkalmazás nem jelez hanggal. Rezgéssel sem. Akkor nézem meg, amikor akarom. Éppen ezért bárhányan is írnak rám, nem tudnak zavarni. Akkor foglalkozom velük, amikor tudok és kedvem is van. Ha nincs, akkor későbbre teszem. Nem stresszelek azon, hogy azonnal kell válaszolnom. Neked sem kell, csak súgok.
Ehhez képest a fele üzenet azzal kezdődik, hogy “bocsánat hogy zavarlak, de…” Ne, légyszi ezt ne! Nem tudod zavarni azt, aki örül neked! Érted? Ne kérj elnézést azért, mert létezel! Légyszi, ne.

(Részlet a Rendkívüli (eset) vagy című legújabb könyvből, előrendelhető: www.rendkivulieset.hu )

Komolyan: baj, ha néha nem vagy erős?

Sokszor mutatjuk, mennyire erősek vagyunk, miközben nem is. És bizony ezt nem csak gyerekek, kamaszok, tinédzserek teszik, hanem a felnőttek is. Ezt a részt bátran mutasd meg annak, akinek gondolod – sokat adhat:
Vajon lehet valaki Anyaként gyenge? Vagy egyáltalán: érezheti ezt?

Anikóval, egy végtelen erős Anyával beszélgettünk az érzékenység és a készülő könyv kapcsán. És azt gondoltam, hogy elhozom nektek is ezt az üzenetváltást, mert hiszem, hogy rengeteg Anyának kell a megerősítés:

Anikó ezt írta:

“Igazából én nem nagyon szeretek ezekről beszélni, mert az emberek gyengének látnak, és sebezhetőnek, azt pedig nem szeretem, mert kihasználják… Ezért inkább nem mutatom, hogy jó legyen… De ha valakinek beszélek róla, akkor ugye jön az, hogy iii bsszki, ez kemény… vagy kaptam már azt is, hogy depressziós vagyok… Nem tudom… Nehéz az életem, az életünk, és nem tudok mindig, minden nap rohadt erős lenni… de nyilván mindig megyek előre, mert nincs időm a padlón feküdni, és a legfontosabb, hogy a lányok jól legyenek.
Van egy barátnőm, aki mindent tud rólam, és mindig azt mondja, könyvet kellene írnom ezekről a dolgokról, mert tényleg, ami körülöttem van, az már sok(k), főleg ez az év. De még itt vagyok, látod, és megyek előre. Anya vagyok, nincs időm itt padlót nyalogatni.”

A téma nem hagyott nyugodni, és hajnalban nekiálltam írni. Ez lett belőle:

„Pontosan értem, miről beszélsz. Mindannyian hordozunk valamit, amiről nem szívesen beszélünk, mert attól félünk, hogy ha megmutatjuk, az emberek gyengének, sebezhetőnek látnak. És valljuk be: a sebezhetőség sokszor egyenlő azzal, hogy kihasználnak. Ezért inkább elrejtjük, elássuk mélyen, mintha minden rendben lenne. Néha még magunknak is hazudunk, hogy megvédjük magunkat.
De az élet nem mindig ennyire egyszerű. Vannak napok, amikor a legnagyobb erő is elfogy. Amikor csak annyira van időd, hogy felállj a padlóról és folytasd, mert muszáj. Mert ott van valaki más, akiért felelős vagy – a gyerekeid, a családod, vagy akár a barátaid. És ilyenkor nincs helye a gyengeségnek, legalábbis így hisszük. De valójában nem erről van szó. Az igazi erő nem abban van, hogy soha nem esel el, hanem abban, hogy minden alkalommal, amikor mégis a padlóra kerülsz, felállsz. Mert nincs más választásod.

A legjobb barátaid azok az emberek, akik tényleg ismernek, néha jobban látnak, mint te magad. Ők tudják, mennyi mindent cipelsz, és hogy milyen elképesztő erő rejlik benned. Talán éppen azért mondják, hogy írj könyvet az életedről, mert látják, hogy mennyi mindent éltél át, és mennyire inspiráló, hogy még mindig itt vagy.
Nem arról van szó, hogy mindig rohadt erősnek kell lenned. Néha az erő abban rejlik, hogy elismered, hogy nem vagy erős. Anya vagy – és ez a legnagyobb szupererő. Tudod, hogy nincs idő padlón feküdni, mert a legfontosabb, hogy a gyerekeid jól legyenek. De soha ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül ebben a harcban és azt sem, hogy Te is fontos vagy. Az, hogy néha sebezhető vagy, nem gyengeség. Éppen ellenkezőleg: ez az, ami igazán rendkívülivé tesz.”

Nos, feltöltött picit?

Akkor ez még jobban fel fog tölteni:
www.rendkivulieset.hu

VR

Ne bántsd magad!

Van az a pillanat, amikor elkap az érzés, hogy nem vagy elég jó. Talán egy rossz jegy, talán egy félresikerült beszélgetés után. Olyan könnyű ráharapni a gondolatra: „Minden az én hibám.” Elkezded bántani magad. Először csak szavakkal. „Hülye vagyok. Miért nem lehetek jobb ennél, amilyen vagyok? Miért nem tudok egyszerűen… normális lenni?” Aztán jönnek a tettek. Magadra zárod az ajtót, elbújsz a világ elől. És ott belül, legbelül, elkezd valami szorítani.

Mintha te lennél saját magad legnagyobb ellensége.

De miért?

Miért bántanád magad? Miért mondanád azt magadnak, amit sosem mondanál másnak? Gondolj csak bele: ha a legjobb barátod hasonló helyzetben lenne, mit mondanál neki? Azt, hogy értéktelen? Hogy ne próbálkozzon többet, mert úgysem sikerülhet? Ugye, hogy nem. Akkor magaddal miért tennéd ezt?

Tudod, mi vagy? Egy lehetőség.
Egy folyamat. Egy ember, aki fejlődik, tanul, hibázik, de mindig újra feláll. Minden egyes botlásod a növekedésed része. Hibázol? Oké, hibázunk. De ettől nem leszel kevesebb. Ettől leszel ember. És egy dolog biztos: az élet nem verseny, ahol a tökéletesség a cél. Hanem egy utazás, ahol tanulsz, fejlődsz, és igen, néha el is rontasz dolgokat. De ettől még nem kell bántanod magad.

Nem vagy rosszabb, mint bárki más.
Nem vagy kevesebb. Nem vagy túl érzékeny, túl furcsa, túl bármi. Csak te vagy. És ez épp elég.

Szóval amikor legközelebb azt érzed, hogy bántanod kell magad – akár szavakkal, akár tettekkel –, állj meg. Vegyél egy mély levegőt. Kérdezd meg magadtól: „Ez most segít nekem? Vagy csak mélyebbre húz?”.

És itt jön a legfontosabb rész: pont jó, hogy ilyen vagy, éppen így, ahogy vagy. Minden érzéseddel, minden furcsaságoddal együtt te vagy az, aki vagy – és ez így van jól. Nem kell megváltoznod, nem kell eltűnnöd. Rendkívüli vagy! Az egész világon nincs még egy olyan, mint te. És pontosan ez benned a legjobb.

Robi

Javasolt kötelező olvasmány: Rendkívüli (eset) vagy – rendelhető itt >>

Hányszor vesszük észre a gyerekeinken, hogy valamit utálnak magukban?
Utálják, hogy elrontottak valamit. Utálják, hogy magukra vesznek dolgokat. Utálják, hogy elkésnek, utálják, hogy várnak rájuk. Azt hiszik, mások terhére vannak…

Szerintem ez ránk, felnőttekre is jellemző. De…

Mi lenne, ha nem utálnád magad?

– Mi lenne, ha megtanulnál büszke lenni az érzékenységedre?
– Mi lenne, ha nem akarnád megváltoztatni a természetedet, csak hogy mások kedvére tegyél?
– Mi lenne, ha megtapasztalnád, milyen jó érzés kiállni magadért?
– Mi lenne, ha észrevennéd, hogy pont az érzékenységed miatt vagy figyelmes másokkal?
– Mi lenne, ha nem kérnél bocsánatot azért, mert mélyen érzel?
– Mi lenne, ha megértenéd, hogy az érzékenység nem gyengeség, hanem erő?
– Mi lenne, ha minden hibádat úgy látnád, mint tanulási lehetőséget?
– Mi lenne, ha úgy látnád, hogy az érzelmeid adnak igazi színt az életednek?
– Mi lenne, ha nem aggódnál amiatt, hogy mások mit gondolnak rólad?
– Mi lenne, ha megtanulnád szeretni magad olyannak, amilyen vagy?
– Mi lenne, ha mernél pont ilyen lenni, és nem éreznéd emiatt kevesebbnek magad?
– Mi lenne, ha semmi sem lenne “túl”?
– Mi lenne, ha azokat a dolgokat látnád meg, amikben jó vagy?
– Mi lenne, ha megengednéd magadnak, hogy néha gyenge legyél?
– Mi lenne, ha nem hasonlítgatnád magad másokhoz, hanem inkább az egyediségedre koncentrálnál?
– Mi lenne, ha elfogadnád, hogy az érzéseid a te igazi szupererőd?

❓ Mi lenne, ha egyszerűen csak hagynád magad lenni?
⚠️ És mi lenne, ha NEM BÁNTANÁD magad?

Nem kell mindig megmagyarázni vagy igazolni, hogy miért érzel úgy, ahogy érzel. Az érzéseid a te igazságod, a szupererőd. A világ pont attól lesz színes és különleges, hogy te is ott vagy benne, minden érzéseddel és gondolatoddal.
Szóval, mi lenne, ha mostantól nem akarnád elrejteni, hanem büszkén megmutatnád, ki vagy valójában?

Az új könyv a legütősebb lesz az eddigiek közül. Azt is kimozdítja az önostorozásból, akit állítólag lehetetlen. Azt hiszem sikerülni fog ezt a témát is úgy megírni, hogy EGYSZERRE szóljon gyereknek és szülőnek. 10-110 éves korig.

Az új könyv előtt érdemes elolvasnod:

• Psszt! Csoda vagy!
• Élj úgy, ahogy élhetsz
• Bátran lehetsz Fura!

Itt megleled őket, szerezd be, ami még nincs meg, mert az új könyv csak novemberben érkezik!

Örömmel:

Vámos Robi

Az utóbbi hónapok kutatómunkával teltek. És persze az elmúlt évek is benne vannak, nyomokat hagytak.

Úgy érzem, felgöngyölítettem a „dolgokat”. Arra jutottam, hogy a következő nagy témám az érzékenység lesz, amit sokan hátrányként élnek meg bizony a felnőttek közül is. Ők már tudatosan. Ám a gyerekek tudat alatt is küzdenek vele, amiből aztán az önelfogadás olykor teljes hiánya következik. Fontosnak tartom tehát, hogy megtanítsam:

Az érzékenység nem gyengeség, hanem egy olyan különleges képesség, amely segíthet a gyerekeknek jobban megérteni a világot és a saját helyüket benne. Ha a te gyermeked is érzékeny, fontos, hogy támogasd őt ebben. Íme 10+1 ok, amiért nem hagyhatod figyelmen kívül az érzékenységét:

1. Mélyebben érzékelik a világot

Az érzékeny gyerekek többet látnak és éreznek, mint amit sokan észrevesznek. Ez segít nekik abban, hogy összetett helyzeteket jobban megértsenek, ami hosszú távon előnyükre válik.

2. Jobb megérzők

Az érzékenység sokszor összekapcsolódik a megérzésekkel. Az ilyen gyerekek jobban megérzik, ha valami nincs rendben, és képesek hamarabb reagálni a környezetükben lévő változásokra.

3. Erősebb kapcsolatokat építenek

Mivel mélyen megélik az érzelmeiket, az érzékeny gyerekek képesek mélyebb és őszintébb kapcsolatokat építeni másokkal. Ezek a kapcsolatok hosszú távon is erősebbek lehetnek.

4. Őszintébbek az érzéseikkel

Az érzékeny gyerekek gyakran nem játszanak szerepet: amit éreznek, azt meg is mutatják. Ez egy fontos érték egy világban, ahol az érzelmek sokszor el vannak rejtve. Sajnos azonban érdekes módon pont attól nem értik őket, mert őszinték…

5. Kreatív megoldásokat találnak

Az érzékeny gyerekek gyakran nagyon kreatívak. Az érzelmek, amiket megélnek, inspirációként szolgálnak, és segítenek nekik olyan megoldásokat találni, amelyek másoknak eszébe sem jutnának.

6. Mélyebben megélik a sikereket és kudarcokat

Az érzékeny gyerekek mindent intenzívebben élnek meg, legyen az siker vagy kudarc. Ez az érzelmi mélység segíthet nekik jobban fejlődni, és gyorsabban tanulni a hibáikból.

7. Értékes a világnak

Az érzékeny gyerekek olyan dolgokat észlelnek, amiket mások nem. Ez a tulajdonságuk segíthet nekik olyan értéket hozni a világba, amire nagy szükség van.

8. Képesek mások érzelmeire hangolódni

Az érzékeny gyerekek empatikusak, könnyen átveszik mások érzelmeit. Ez segít nekik jobban megérteni és támogatni a barátaikat, családjukat.

9. Törődnek a részletekkel

Az érzékeny gyerekek figyelmesek, és gyakran észreveszik az apró részleteket is. Ez a tulajdonságuk segítheti őket a tanulásban, a problémamegoldásban és a kreatív tevékenységekben is. Meg kell tanulniuk, hogy az, hogy mindent észrevesznek, ne fárassza őket, hanem megoldásokhoz vezessen.

10. Fontos számukra az igazság

Az érzékeny gyerekek mélyen törődnek azzal, hogy mi helyes és mi igazságos. Ez egy erős belső iránytű, ami segít nekik abban, hogy mindig a jó úton maradjanak. Ugyanakkor a velük szembeni igazságtalansággal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Sőt: szeretnének segíteni annak, aki igazságtalan volt. Ez pedig igen nehéz – beletörhet a bicskájuk és joggal érezhetik magukat még ebben a kifordult helyzetben is sikertelennek.

+1. Az érzékenységük az igazi szupererőjük

Amit mások esetleg gyengeségnek látnak, valójában az ő legnagyobb erejük. Az érzékenységük segít nekik, hogy különlegesek legyenek, és olyan perspektívát ad nekik, ami sokak számára elérhetetlen.

Épp ezért fontos, hogy felismerjük és támogassuk ezt a különleges képességet a gyerekeinkben. Az érzékenység érték, nem pedig akadály!

És van egy izgalmas hírem: november 23-án érkezik az új könyvem, amely pontosan erről szól! Szerintem ne hagyd ki ezt a különleges olvasmányt!

VR

Olvasási idő: 4 perc

„Minek foglalkozni ezzel, majd megoldódik!”
„Teher alatt nő a pálma!”
„Én is szenvedtem, mégis élek!”

Kedves figyelmes Olvasóm!

A gyerekek önértékelése az egyik legnagyobb téma, amibe eddig beleláttam. Annyira összetett és annyira mély témákat feszeget, hogy hónapok óta ezen kutatok, logikázok, fejtegetek. Mindezt azért, hogy a készülő új könyv igazi megoldást jelenthessen.
Persze sajnos megint nem szólhat ez mindenkinek: bizonyára Te is ismersz olyanokat, akik a fenti három szörnymondat valamelyikét szajkózzák. Ezt a témát viszont sajnos nem lehet következmény nélkül ellinkeskedni. Összeszedtem, hogy miért.

10 fájdalmas következmény, ami akkor jön, ha a homokba dugjuk a fejünket:

1. Önértékelési problémák elmélyülése

A fiatalok sokszor küzdenek azzal az érzéssel, hogy nem elég jók, nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak vagy másoknak. Ha nem kapnak segítséget az önelfogadás megtanulásában, ez az érzés tartósan alacsony önértékeléshez vezethet, ami hosszú távon akadályozza őket a személyes és szakmai életben.

2. Megfelelési kényszer és stressz

Segítség nélkül a gyerekek és tizenévesek továbbra is folyamatosan mások elvárásaihoz próbálnak majd igazodni, ami jelentős belső feszültséget, szorongást és stresszt okozhat. Ennek következtében nehezebben fogják tudni kifejezni saját személyiségüket és kiállni magukért.

3. Kirekesztettség és izoláltság érzése

Az érzékeny vagy máshogyan gondolkodó gyerekek gyakran érezhetik magukat kirekesztve, ami önbizalomhiányhoz és magányhoz vezethet. Támogatás nélkül nem tanulják meg, hogyan kezeljék ezeket az érzéseket, ami tartósan is elszigetelheti őket a kortársaiktól.

4. Negatív önkép kialakulása

Ha valaki nem tanulja meg elfogadni és értékelni saját különlegességeit, furcsaságait, akkor hajlamos lehet azt gondolni, hogy valami baj van vele. Odafigyeléssel segíthetünk ebben az önelfogadásban, enélkül viszont a negatív önkép erősödhet, és hosszú távon önbizalomhiányhoz vezethet.

5. A szupererő (érzékenység) elnyomása

Megértés és támasz nélkül sok fiatal nem értené meg, hogy az érzékenység és az empátia valójában egy szupererő, amit nem szabad elnyomni. Enélkül sokan megpróbálnák elrejteni ezeket a tulajdonságaikat, ami belső konfliktusokhoz, frusztrációhoz vezethet, és megakadályozhatja őket abban, hogy a teljes potenciáljukat kihasználják.

6. Baráti és családi kapcsolatok romlása

Segítenünk kell a fiataloknak (és a szülőknek is!) jobban megérteni egymást, és javítani a kommunikációt. Ha ez a megértés hiányzik, a kapcsolatokban feszültség alakulhat ki, és a fiatalok úgy érezhetik, hogy nem támogatják vagy nem értik meg őket.

7. Hosszú távú mentális egészségügyi problémák

Ha valaki nem dolgozik az önelfogadáson és a belső értékek felismerésén, könnyebben alakulhatnak ki nála mentális egészségügyi problémák, például szorongás, depresszió vagy állandó megfelelési kényszer. Ezek a problémák akár tartósan is fennmaradhatnak – jól tudjuk ezt, hiszen nekünk is volna miről mesélnünk, igaz?

8. Passzivitás és önmegvalósítás hiánya

Az önelfogadás és az önbizalom hiánya sokszor ahhoz vezet, hogy az emberek nem mernek kilépni a komfortzónájukból, nem próbálnak új dolgokat, és elkerülik a kihívásokat. Ha valaki nem tanulja meg, hogy úgy jó, ahogy van, akkor hajlamosabb lesz a passzivitásra, és nem tudja teljes mértékben megvalósítani a céljait.

9. Mások véleményének túlzott hatása

Valódi támogatás nélkül sok fiatal továbbra is túl nagy jelentőséget tulajdonít majd mások véleményének, és úgy fogja érezni, hogy mások ítéletei alapján kell élni az életét. Ez akadályozza az önálló gondolkodás és a függetlenség kialakulását.

10. Önmagával és másokkal való folyamatos harc

Ha valaki nem fogadja el magát, sokkal könnyebben esik abba a csapdába, hogy folyamatosan kritizálja magát és másokat is. Ez a belső harc tartós konfliktusokat szülhet önmagával és másokkal szemben.

Nos, így megy ez.

Azt hiszem, a fentiek alapján nem kell mondanom, mennyire alaposan igyekszem ezt a témát kibontani és érthetővé, könnyedén feldolgozhatóvá tenni. Szeretném, ha a készülő könyv tényleg minden tinédzser polcán ott lenne, ahogyan az eddigiek közül jó néhány „így járt”. Hálás vagyok azért, hogy ennyire sokan olvassák, forgatják őket.

Vigyázzunk a kincseinkre, támogassuk őket! És közben adjunk nekik szabadságot is, mert így lehetnek nálunk tapasztaltabbak. Így nem esnek bele ugyanazokba a hibákba, mint amikbe mi estünk. De ha mégis beleesnek, akkor is teljesen más tapasztalattal jutnak túl ezeken az akadályokon, mint annak idején mi. Így aztán kénytelenek vagyunk elismerni: ők a jövő, és bizony sokkal ügyesebbek a kincseink, mint mi. Csak higgyék is ezt el, ne csak felnőttként, hanem minél hamarabb.

Vámos Robi

Ajánlott olvasmányok az új könyv előtt: Légy Te is Bánthatatlan, Nyugi má.. Nyugi van!

Állomáson ma mögöttem – masszív vihogás:

– Ez az nem? – Volt nálunk! – Ne b…z! – De, g..i tényleg!
Aztán az egyik vonattal elment a java vihogó… maradt egy valaki, aki odasettenkedett, pont úgy, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék:

– Szia, te vagy a VámosRobi?
– Szia, aha!
– De jó!
– Hát, ezt nem tudom 🙂
– Mit?
– Hát hogy jó-e, hogy én vagyok.
– Jaaaaaa! (csend, feldolgoz) – Képzeld, olvastam az összes könyved. – mondja kissé fátyolos szemmel. – És azért nem vagyok most ott… – a sínekre mutat.
…
(csend, feldolgoz)
…
Vigyázzatok magatokra és maradjatok meg azok, akik vagytok. Nem számít, ki mit gondol és az sem, hogy hányan értenek vagy nem értenek.
Csak maradjatok önmagatok, bárki is történik! Ehhez a legmegfelelőbb olvasmány, amit még az előtt érdemes elolvasni, hogy nagyobb baj lenne:
Légy Te is Bánthatatlan! >>

Kiegészítés – leginkább segítő beállítottságúaknak:

Vajon megelőzhetőek a tragédiák? Vajon tehetünk-e többet? Elég, amit teszünk? Miért vagyunk felelősek és miért nem?

Azt gondolom, hogy hiába is lenne belőlem több vagy bárki másból. Ahhoz, hogy valaki meglássa a bajt és emellett lépéseket is tegyen, nem lehet helyette látni. Elegendő – és ezt üzenem minden segítő szakmában lévő embernek -, hogy megadjuk a lehetőséget.

Tálcán kínáljuk a megoldást, és az vesz belőle magának, aki meglátja, úgy érzi, hogy neki szól és hajlandó megtenni egy lépést.

Az a mi felelősségünk – és ezért nem helyes még a rendszerváltás előtti szemléletbe beragadva elutasítani a JÓ marketinget – hogy a tálcánkat minél több embernek mutassuk meg.

Sajnos nem juthatunk el mindenhová és főleg nem láthatunk mások helyett. Ha pedig el is jutunk mindenhová, akkor sem nyomakodhatunk be oda, ahová a vakságuk miatt nem engednek be.

Rengeteg felelősséget vesz a nyakába az ember – észre sem veszi, és máris mindenért őt teszik felelőssé, neki kell mások helyett megmenteni mindenkit és neki kell olyasmi gondokat megoldani, amik nem is lennének, ha minden sokkal jobb lenne.

Vagy amikor késő a bánat és ezt kellett volna meg azt kellett volna:
Nem szabad ezt az aránytalanul nagy felelősséget a vállunkra venni és máséra sem kell rápakolni, csak annyit kell tenni, ami hozzánk tartozik. Ott, ahol tudunk, annak, aki kéri.
Ajánlott olvasmány ehhez itt >>

VR

Az éberség átok vagy áldás?
Érzékenynek lenni előny vagy kín?

Akkor vesszük észre, hogy valami gáz van, ha éberek vagyunk. És akkor cselekszünk, ha hallgatunk erre az éberségre.

Ha elnyomjuk ezt az éberséget, vagy bedugjuk a fejünket a homokba, mint a strucc, vagy azt mondjuk: „Á, ez most nem fontos, ezzel most nem kell foglalkozni!” – azzal azt mondjuk, hogy lemondunk erről az éberségről – vagy ennek a jótékony hatásáról.
Aztán persze elkezdjük azt mondogatni, hogy az éberségünk, az érzékenységünk nem hasznos, hanem kellemetlen.
Sőt!
Nem áldás, hanem átok.

Aztán ugye megpróbáljuk azt, hogy…
Vannak olyan emberek, olyan nárcisztikusok, olyan uralkodók, olyan elnyomók, akiket rögtön észlelünk, de nem merünk szólni.
Ezek az emberek azt hiszik, hogy utána amit csinálnak, az helyes, hiszen nem szóltunk a tetteik miatt. Elkezdenek rajtunk uralkodni, de nem merünk szólni, nem merünk ebből kilépni, mert akkor Jajj mi lesz?
Nem szólunk. Meghunyászkodunk. Összejövünk egy olyan párral például, aki elnyomó zsarnok: nárcisztikus és borzasztó, és nem is vesszük észre mit csinálunk.

Magunkat kinyírjuk, a gyerekeinket pedig egy valamiféle álotthonszerű pokolba helyezzük, mert így bizony nem tudnak élni. El kell titkolniuk esetleg azt, hogy jól érzik magukat. El kell titkolniuk minden olyan dolgot ami azon a zsarnokon kívül pozitív. Ráadásul a zsarnokok néha azt hiszik, hogy jó másnak, hogy ezt csinálják, pedig ebben nagyot tévednek.
Ha valaki megtalálja a kiutat, akkor az nem tetszik nekik, és keresztbe fognak tenni. Éppen ezért eltitkoljuk a megoldásokat. Aztán utána úgy teszünk, mintha nem is lenne megoldásunk. Elkezdünk panaszkodni, és kész a tudathasadás, a megőrülés, meg a virtuális és valóság közti óriási szakadék.

Nagyon kell erre vigyázni.
Az éberség és érzékenység áldás. Mert megóv az átoktól.

VR

Tudod, nem szokásom a politika ügyeibe belemászni. Csakhogy most a politika kúszott bele az én szívügyembe. Ráadásul intenzíven, koncentráltan és sokszor felemás módon, amit nem hagyhatok szó nélkül.

Ami bántásról tudunk, az csak a jéghegy csúcsa?

Nem, nem elbagatellizálom. A jéghegy csúcsa pont azt jelenti, hogy keveset látunk valamiből, ami sokkal hatalmasabb.

Ha egy osztályban valaki megüt valakit, az a jéghegy csúcsa.
Ha egy szülő minősíthetetlenül szól a gyerekéhez, az a jéghegy csúcsa.
Ha valakiről kiderül valami gusztustalan igazság, az a jéghegy csúcsa.
És nem csak a bántalmazásról beszélek itt.

Kibújt a szög a zsákból, tehát akkor… most már tennünk kell valamit?

Miért? Miért csak akkor, ha már kibújt? Hiszen mindig tudjuk, érezzük, ha az a szög ott van a zsákban! Akkor is tudjuk, hogy valami nem stimmel, ha még a jéghegy csúcsa sem látszik! Miért csak akkor lépünk, amikor már ott a baj?

Azt látom, hogy most, hogy kibújt megint egy szög, mindenki azonnal felszólal. És ez helyes is. Mert ha összefogás van, akkor már lehet, hogy meg is mozdul valami. HA összefogás van. És közben rájöttem, hogy mi az, ami igazán számít. Ami hiányzik.

A tisztelet.

Tisztelni azt, akivel együtt élünk.
Tisztelni azt, aki tett értünk.
Tisztelni azt, aki tanít, nevel, támogat, ott van, ha kell.
Tisztelni a mellettünk tanulókat.
Tisztelni a velünk és nekünk dolgozókat.
Tisztelni, hogy valaki az idejét nekünk adja.

A bántalmazás és igazságtalanság hatalmas jéghegyének csupán a legcsúnyább csúcsa emelkedett most ki a ki tudja mennyire tiszta tengerből. És persze, most ezzel a csúccsal foglalkozik mindenki – természetesen én is. Csak nem árt tudni, hogy a probléma nem ez. A probléma, és ez az, ami igazán számít:

A tisztelet hiánya. És az őszinteség hiánya.

Tisztelnünk kellene egymást és nem bántani. Nem beszólni. A mocskolódás is tiszteletlenség. Hovatovább, az ocsmány szavak kántálása is az. Minden tiszteletem azoké, akik ebben a heves, viharos helyzetben emberiek tudtak maradni és nem estek bele maguk is abba a csapdába, hogy mások bántalmazását számonkérve maguk is bántalmazóvá váltak. Összekapnak egymással, fröcsögnek és lehúznak. Kibeszélnek, bepiszkolnak, elvárnak és minősítenek. Nem erre van szükség, hiszen nem harcolni kell itt, hanem csak tisztelni kellene egymást és így könnyebb is lenne együtt kiállni – bármiért is.

Amikor bemegyek egy osztályba, megkérdezem: ki köszönte már meg nektek, hogy itt vagytok?
Amikor eljön hozzám valaki, én vagyok hálás elsősorban, hogy találkozhatok vele és adhatok neki. Hiszen a legtöbbet a tanítványaimtól tanultam és tanulom most is.

Tisztelet. Tisztasággal.

Nem akkor vagyunk jófejek, ha a kritikus pillanatban ezt mutatjuk. Akkor vagyunk jófejek, ha minden pillanatban jófejek vagyunk és nem is verjük ezt nagy dobra. Akkor is jófejek vagyunk, ha nem vagyunk fókuszban. Őszinték vagyunk. Ha valami mellé állunk, akkor nem csak most és nem csak úgy teszünk, mintha. A tisztelet állandó, a tisztelet nem megfogható, de érezhető. Ahogy az is azonnal érezhető, amikor hiányzik a tisztelet.

Nem tudjuk azt megtenni, hogy ne történjenek meg rossz dolgok. De azt meg tudjuk tenni, hogy nem hagyjuk szó nélkül, nem csak most, amikor sokan nem hagyják. Hanem mindig, mindenhol, minden pillanatban, őszintén és tisztelettel. A legapróbb ártó szándékra is reagálva.

Zéró toleranciával, azonnal reagálva, a fejünket nem a homokba dugva.

Tiszteljük egymást és fogjunk össze, őszintén!
Hogy nehogy valaki akár egy ezredmásodpercre is azt hihesse: bánthat valakit következmény nélkül.
Hogy nehogy azt higgye, hogy a jéghegy csúcsa nem látszik ki.
Hogy nehogy bárki is azt higgye, hogy nem tudjuk: ott van az a nyamvadt szög abban a szépnek látszó zsákban.

Robi

Miért épp engem?
Miért épp Téged?
Miért épp Őt?
Kár keresni a miérteket. Hiszen ha megvannak, akkor is… a bántókkal foglalkozunk, nem igaz? Mi lenne, ha simán csak arra néznénk rá, hogy mi az, ami bennünk annyira ragyogó, hogy még a vakoknak is szemet szúrt?
Te mitől ragyogsz? A tehetséged? A hangod? A kézügyességed? A türelmed? A végtelen jóságod, mely mintha mégsem lenne elég ahhoz, hogy a bántókon segíts?
Igen, Te annyira jó vagy, hogy ha bántanak, akkor a bántóknak akarsz segíteni. Szeretnéd, ha gyorsabban tanulnák meg az Életet. Szeretnéd, ha meglátnák, hogy hol tudnak fejlődni. De értsd meg: ezt nem lehet. Nem tudod őket gyorsabban „tanultatni” és „tapasztaltatni”. És ez persze nem a Te hibád. Az övék sem. Egyszerűen csak éretlenek és nem látják azt, amit Te is még csak most kezdesz látni – Magadban. Persze, mondhatom, hogy csoda vagy és társai – de még nagyon halkan hallod.
Képzelj el egy hangerőgombot. Tekerd fel, hogy jobban halld magad. És tekerd le a bántók hangerejét a fejedben. Sőt. Ha kell, válts csatornát. Hallgasd a madarak dalát, vagy akár – amilyen érzékeny vagy – a pillangók szárnyainak apró csapásait. A felhők suhanását az égen.
Az, hogy könnyű célpont vagy azt jelenti, hogy érzékeny vagy. És akkora csoda, hogy még a jóra, szépre vakok is látnak. Csak nem tudnak mit kezdeni egy ekkora csodával. Hagyj nekik időt. Egy napot. Egy hetet. Egy hónapot. Száz évet is akár. Nem a te feladatod, hogy őket fejleszd. Nem vagy felelős azért, hogy mások hogyan tapasztalnak az életben.
Te csak légy pontosan az, aki vagy. És engedd, hogy azok is meglássanak, akik TÉNYLEG látnak. Nem csak néznek és beszélnek hozzád, hanem LÁTNAK és HALLANAK is.
Azért épp Te, mert csak. És kész.
Azért épp Te, mert csak Te vagy ilyen és senki más.
VR
#légyteisbánthatatlan
📖: www.banthatatlan.hu

Aki vak, az nem látja a legnagyobb kincset sem.

És nem a szeme nem lát. A lelke nem lát. Hiába van az orra előtt egy csoda. Nem látja. A lelkével képtelen meglátni. A szeme előtt ott van. De a szemével sem a valóságot látja. És mivel nem látja, nem is érti. És mivel sajnos érzelmileg nincs a helyzet magaslatán, bántja. Bántja, mert könnyebb bántani, mint megérteni. Megérteni valakit egy olyan embernek, aki nem lát és nem érez, nagyon fáradságos munka. Sok energia. És aztán meg úgysem tudná értékelni az ajándékot, amit a megértéssel kap. Egyszerűen nem érett még meg rá.

Könnyebb bántani, fájdalmat okozni és lenyírni a csoda szárnyait. Mennyien választják ezt az utat. És a csodák sínylik ezt meg.

A csoda ott áll a csoda a többi között. Ők, a többiek is csodák. De ez a mi kis csodánk valamiért még csodább. Olyanra képes, amire egészen biztosan nem képes senki más. És teszi mindezt olyan könnyedén és lazán, hogy mindenki, aki csak izzadság és verejték árán képes talán talán mindennek a felére, irigyli. Irigyli, mert neki ez jön. Azért jön, mert ő erre született. Nem arra született, hogy parancsoljanak neki. Nem arra született, hogy megfeleljen mindenféle önkényes szabályozásnak. Arra született, amit tesz is. A leghitelesebb emberek egyike a szememben. És a lelkemben is. Mert nagyon fontos nekem. Pontosan és tökéletesen illik a küldetésembe. Sokat ad, pusztán azzal, hogy láthatjuk. Szórakoztat is, de elsősorban megható amit csinál. Hogy képes erre?

Ő egy csodatornász. Nem. Nem értek a tornához. Én vagyok az, aki felelt a kettesért testnevelésből. Sportoltam, úsztam, igen komoly szinten. De ezt az iskolában nem értékelték. Konkrétan szivattak – igen. Olyan feladatokat kaptam, amikről tudták, hogy nem tudom megcsinálni. Ráadásul az osztály előtt. Az osztályban pedig voltak nagyon menő fittipaldik, akik mindent megcsináltak. Rájuk lehetett mutogatni, hogy ők bezzeg. De én nem voltam olyan. Égettek, lealáztak. Ha többször próbálkoztam, minden próbálkozásom egy karóval értékelték. Megutáltam a tornaórát. Megutáltam a focit. A kosarat. A szekrényugrást. A kötélmászást, a medicinlabdát. És minden olyan embert, aki kicsit is hasonló volt ahhoz, aki direkt szúrt ki velem. Aki semmibe vette, hogy mire vagyok képes. Évtizedekbe telt, hogy ezt átfordítsam abba, hogy másoknak segítsek – ugyanezzel a témával.

Ő egy csodatornász, akit csak az láthat meg, aki megérdemli. Oké, mindenki láthatja amit csinál. De Őt kevesen. Nehezen nyílik meg. Eleve ilyen, és ezzel semmi baj nincs. De erre a csendes csodára rárakódik valamiféle csúnya, zavaros, nyúlós trutymó: azok keserűsége, akik nem látják őt. Akik szidják, ha csendes. Akik szidják, ha hangos. Akik szidják, ha hiányzik, mert versenye van. Ez a csodatornász nem versengő. Semmi versenyistálló. Sokat edz, mert azt gondolja, hogy mindig van min javítani. De az, hogy őstehetség, a Holdról is világít. Mégsem látja őt mindenki. Ezzel sincs baj. De azzal nagy baj van, hogy azok között, akik nem látják őt a lelkükkel, bántják. Fájdalmat okoznak. És ettől sokkal, de sokkal nehezebb neki, mint lehetne.

A csodákat nem szemmel kell látni. Ez amolyan kis herceges. A szívével lát az ember. Már akinek van. Egy gépnek sosem lesz szíve – kivéve, ha elmegy Oz-hoz.

A csodánk ott áll tehát a többi között. És mi látjuk. Mondjuk hát meg neki, hogy látjuk. Hogy elfogadjuk, hogy szeretjük. Hogy pontosan tudjuk, hogy a legmerészebb vágyai is teljesülni fognak. Ezt is látjuk. Pontosan tudjuk. És sajnos eközben el kell foganunk azt is, hogy mindig lesznek, akik nem látják őt. Nem látnak minket. Nem látnak téged. Ne rájuk fókuszálj, mert akkor elérik a céljukat és jön a „na ugye, megmondtam”. Olyanokra fókuszálj, akik megértenek és látnak. Tudják és elismerik, mire vagy képes. Ragyogva nézik, amit csinálsz, mert számukra ez maga a csoda. Te vagy maga a csoda!

Levél a Csodának:

„Először is szeretném elmondani, hogy mennyire büszke vagyok rád! Az, hogy ilyen fiatalon már ennyire tehetséges vagy a tornában, valóban különleges dolog. Az olimpiai céljaid is fantasztikusak, és biztos vagyok benne, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy elérhesd őket. Ez tudom, hogy kemény munkát és sok áldozatot követel tőled. De emlékezz arra, hogy bármiben számíthatsz rám, ha szükséged van rá! Itt vagyok és támogatlak téged mindenben!

És ami még ennél is fontosabb, az az, hogy te valódi művészlélek vagy. Az, hogy keveseknek nyílsz meg, csak azt mutatja, hogy a belső világod olyan gazdag és bonyolult, hogy nem könnyű másokkal megosztani. De éppen ez teszi különlegessé azt, amit csinálsz. Az, hogy a tornán keresztül kifejezheted magad, valóban csoda.

A céljaid elérése nem könnyű feladat. Az intenzív edzések és a versenyek stresszesek lehetnek, és nem szabad közben elfelejtened, hogy az egészséged és a jóléted a legfontosabb. Fontos, hogy időnként lazíts is. Talán érdemes lenne kipróbálnod valami új dolgot, amivel kikapcsolódhatsz és feltöltődhetsz. Talán zenét hallgathatsz, vagy rajzolhatsz, vagy sétálhatsz a természetben. Bármi is legyen az, ne felejtsd el színesíteni a mindennapjaidat. Köszönöm szépen a csodabuborékaidat! Mindig ott lesznek a falamon. Bízom benne, hogy mindig tudsz majd időt szakítani a magadra és a kreativitásodra is.

Szeretném megosztani veled, hogy te máris sokat tanítottál nekem arról, hogy milyen fontos és értékes az igazi tehetség. Az olyan emberek, mint te – akik különleges képességekkel rendelkeznek -, megmutatják nekünk, hogy milyen magasra lehet eljutni, ha valóban elkötelezett és kitartó vagy.

Az, hogy te már most ilyen fiatalon ilyen magas szinten tornázol, és olimpiára készülsz, az valóban lenyűgöző. Az ilyen különleges tehetségeknek hatalmas ereje van abban, hogy inspiráljanak és motiváljanak másokat abban hogy tegyenek többet és elérjék a saját céljaikat, valamint hogy igenis értékesek. Az olyan emberek, mint te, akik ilyen magasra törnek látszólag könnyedén, valóban megérdemlik a tiszteletünket és a csodálatunkat. Megérdemlik, hogy olyan emberek legyenek körülöttük, akik elfogadják és szeretik őket.

Végtelen büszke vagyok rád, Te valóban egy különleges ember vagy, akinek a tehetsége és kitartása inspiráló és motiváló mindenki számára. Köszönöm, hogy ezzel így engem is támogatsz a küldetésemben.”

Vámos Robi

Ajánlott olvasnivaló: Psszt! Csoda vagy!

A meg nem értett művész olyan, mint a magányos… farkas.

Minden gyermek elindul egy hosszú útra. És minden gyermekben ott van a művész. Az a kicsi, nagy vagy akár hatalmas rész, ami képes valami újat teremteni. Elővarázsolni valami csodát. A művész különleges. Nem kell neki a dicséret. Nem azt kell neki mondani, hogy „ügyes vagy” vagy hogy „szép vagy”. Ő csak egy dologra vágyik: megértésre. Tud valamit, amiről talán nem is tud, hogy tudja, éppen ezért nem is könnyű őt felfedezni. Ez a művészlélek elindul, hogy megtalálja azokat, akik megértik.

M237, a farkas is így volt ezzel. Ment, mert kereste a helyét. Vándorolt. És bár nem mindenütt értették, azért elfogadták a jelenlétét. Hiszen vannak olyan emberek, akik tisztában vannak vele, hogy van, amit nem értenek. És ha nem értenek valamit, az nem annak a hibája, akit nem értenek. És nem is a saját hibájuk. Ez már egy szint. Tudni, hogy mit nem tudunk. Mert ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem tudunk valamit, akkor nem fogunk belekötni. Bár az is igaz: minél butább valaki, annál kevésbé hiszi el, hogy az.

Minden gyermek elindul tehát az úton. És a gyerekek művészek, ez nem is kérdés. És sajnos a művész rész az idő előrehaladtával egyre kisebb szeletet képez az egész tortából. Eltűnik a művészség, mert megtanuljuk, hogy művészként nem értenek meg minket. (Hozd ezt vissza, olvasd el ezt a könyvet! – VR) És találkozunk olyanokkal, akik olyan buták, hogy ha nem értenek valakit vagy valamit, akkor azt támadni kezdik. Meg kell látni a művészt mindenkiben! Ezt azonban erőltetni nem lehet. Hiszen nem láttathatjuk azt, aki nem lát. Nem hallathatjuk azt, aki nem hall. Végtelen türelem és megértés kell mindehhez, de az sajnos sokszor hiánycikk.

M237 vándorolt tehát, nyugatról keletre. És bizony van, hogy kutyába se veszik az embert. És sajnos olyan is van, hogy kutyába veszik a farkast. Már többször volt ilyen: mecseki farkas és társai. Hiszen ez különleges! És most hirtelen, mintha M237 felnyitotta volna sokak szemét, hogy nyissanak a különleges felé. Persze könnyű ilyenkor hibáztatni és bűnbakot keresni. De sajnos ez nem pozitív megoldás. Nem pozitív pellengérre állítani, mert éppen eleget tanult a hibájából. De mindez felesleges energia. Figyelemfelkeltésre persze jó. De ha elmesélnék most itt minden történetet, amibe belesodort az élet – mert hogy figyelemfelkeltésre szuper példák -, akkor csak fogná mindenki a fejét.

Hogy lehet egy ilyen esetet úgy elviselni, hogy nem kapjuk fel a vizet?

Miért, talán attól jobb lesz? Olyat akarnánk esetleg megváltoztatni, amit nem lehet? Vagy netán tényleg szeretnénk kitenni a nagy piros felkiáltójelet? Oh, bocsánat, már az is jelent valami egészen mást. Tényleg. A minap egy iskola előtt láttam egy nagy „karikában piros felkiáltójel” logót a kapun. A helyi feketefilctollasok kiegészítették a jelet – nem szépen. No igen, semmi sem szent. Mindenbe bele lehet kötni. De minek? Minek felhúzni magunkat?

Mások miatt ne változz… gyakran mondom ezt. És komolyan is gondolom. M237 olyan ebben a sztoriban, mint valami új vonal képviselője, aki addig megy, amíg már annyira nem értik, hogy kiiktatják. Szerintem M237 egy hős. Pozitív hős. Szeretném, ha erre a pozitív részre koncentrálnánk! Mert már a huszonharmadik fröcsögő poszt jön szembe velem azzal, hogy petíció, büntetés, kapjon iksz évet… Nem, heló! Ez nem a vadászról szól. Nem a vadászokról szól. Köze nincs hozzá. Arról szól, hogy elfogadunk-e valakit, aki kilóg a sorból. Aki nem illik oda. Aki nem szokott arra járni és most mégis ott van. A megértésről szól az egész. Hogy egy különleges csodalényt elítélünk egyből vagy sem. Hogy megengedjük-e neki, hogy pont olyan legyen, amilyen akar lenni és hogy meglátjuk-e benne az értéket, amit hozzátesz az életünkhöz. Hajlandóak vagyunk tehát látni azt, hogy egy különleges lény, egy nem hétköznapi ember – vagy állat – mennyit taníthat nekünk? Hajlandóak vagyunk nem belekötni, kijavítani, elértékteleníteni és becsmérelni, hanem jó példaként látni?

Mi lenne, ha megengednénk a vadásznak, hogy olyan oktalan legyen, amilyen csak akar lenni? Sajnos ezen változtatni nem lehet.
Ez nem azt jelenti, hogy egyet kell értenünk M237 kiiktatásával.
Mi lenne, ha megengednénk annak a felnőttnek, aki szidja a gyereket (!), hogy olyan vak legyen, amilyen csak akar lenni?
Ez nem azt jelenti, hogy egyet kell értenünk a gyerekek verbális bántalmazásával.
Mi lenne, ha megengednénk annak az embernek, aki bánt minket, hogy olyan érzéketlen legyen, amilyen csak akar lenni?
Ez nem azt jelenti, hogy egyet kell értenünk azzal, ha bántanak minket.

Ez arról szól, hogy a nehézségek kiveszik-e az erőnket, vagy éppen hogy fordítva: feltöltenek és felvérteznek, mint egy újabb kis pajzs a védőpáncélunkon. Arról szól, hogy a bántalmazó hibáit keressük vagy a bántott fél értékeit nézzük. Ez arról szól, hogy az energiánkat, az értékes életerőnket arra fordítjuk-e, hogy tanulunk egy M237 típusú hőstől, vagy inkább arra, hogy hibáztatunk, petíciót indítunk, megosztjuk a fájdalmas és bűntudatkeltő gondolatokat. Én inkább a tanulást választom. Rengetegen keresnek meg azzal, hogy a bántóknak írjak már egy könyvet. Vagy részesítsem fejmosásban azokat, akik másokat szekálnak. De nem fogom ezt megtenni. Nem ezt tűztem a zászlómra. Én a kincsekkel foglalkozom. Akkor is, ha engem sem ért meg mindenki. Elhiszed, hogy van, aki ezt sem érti? Nem érti, miért, minek… Megengedem neki, hogy ne értse.

Végtelen sokat tanulok a kincsektől. Kincsektől, akiknek a fényét elvették, mert el tudták venni. De amint visszakapják ezt az elveszett fényt, úgy kezdenek el ragyogni, hogy nincs az az akadály, amit ne tudnának leküzdeni. És ezzel mérhetetlen tanítást adnak át azoknak – a farkasoknak-, akik még csak most indulnak el az útjukon.

Tanuljunk ettől a farkastól kitartást, bizalmat, bátorságot. És tanuljunk a helyzetből legalább annyit, hogy értsük meg a művészeket, ami mindenkiben ott van. Értsük meg, és ha nem értjük, legalább ne bántsuk őket. És ne engedjük azt sem, hogy aki bánt, elvegye az erőnket és figyelmünket.

Vámos Robi

Ajánlott olvasmány:
Bátran lehetsz FURA
Minden sikerül
De a legjobb, ha megnézed, melyik való neked: könyvválasztó >>

Bántottak.
Mert ötletük sincs, mi vagy.

Bántottak. Mert nem tudják, ki vagy.
Bántottak. Mert nem értettek. Ha értettek volna, megmenekülnek. Megmenekülnek a saját oktalanságuk elől.
De mégis bántottak. Azt választották, hogy beszólnak. Hogy semmibe vesznek. Hogy azt teszik, ami neked a legjobban fáj.
Bántottak. Mert nem láttak téged. Ott voltál és ők vakok voltak. Nem vették észre, micsoda ajándék van ott, előttük. Csak ki kellett volna nyújtaniuk a karjukat érted és azt mondani: „Köszönöm!”
De mégsem ezt tették. Bántottak. Bántották, amit szeretsz. Pont a legfontosabb értéked támadták. Hogy jó vagy. Hogy ebben a világban nem csatlakozol a hangosakhoz. Nem csatlakozol azokhoz, akik másoknak ártanak. De elvárják, hogy azokkal legyél, akik neked ártanak. Azt akarják elérni, hogy magadba nézz. Hogy elfogadd, hogy végülis: nekik van igazuk. Tényleg nem vagy jó. És aki nem jó, az megérdemli, hogy bántsák. Megérdemli a büntetést. Igaz is: biztos tényleg rossz vagy. Hibás. Abnormális. Flúgos. Bolond. Éppen ezért min is csodálkozunk? Bántanak és meg is érdemled?

Bántottak, és te tűrted. És hogy még mindig itt vagy és még mindig így ragyogsz, az nem jelent mást, mint hogy… erős vagy.
Végtelen erős. Ennyi fájdalmat elviselni kevesen tudnak.
Bántottak. Meghurcoltak. Támadtak. Szavakkal, tettekkel, arcokkal. A hátad mögött és a szemedbe is.
Szereted a valódi értékeket. Az igényes zenét. A szép képeket. A könyvek illatát. Belefeledkezel mindabba, ami mellett manapság némelyek csak elsietnek. Mert nem látnak. Kibeszélnek. Leoltanak. Beszólnak. Letépik rólad a fülest, kirúgják a könyvet a kezedből. Befeketítik a színes képeket. Elveszik a fényt. Megpróbálják elérni, hogy elgyengülj és lemondj az álmaidról.

És te még így is nekik akarsz jót. Azt szeretnéd, hogy ők is lássanak. Pedig nem fognak. Mert még nem érkezett el erre az idejük. Még tanulniuk kell. Sajnos abból nem tanulnak, hogy téged bántanak. Ez nekik csak egy poén. De nem poén. Mert bántanak téged. Pont a megmentőjüket bántják. Azt bántják, aki a jó útra terelné őket. És te végtelen erős vagy. Ezért sok erődet tudták elvenni úgy, hogy mégis rengeteg maradt.

És éppen ezért nem fogsz lemondani az álmaidról. Mert erős vagy. Nem fogsz csak azért elbújni, mert valaki nem lát téged. Ha elbújsz, talán látni fog? Ha elvonulsz remetének, berakod magad egy nagy kapucni alá, akkor mindenki érteni fog? Végülis igen. Majd azt mondják: itt az emós. Miközben nem is vagy az. Te erős vagy. És mások miatt nem változol meg.

Ugye látod, milyen csoda ez? Ugye érted, hogy értelek? Ugye tudod, hogy ez mekkora ajándék?
Aki képes meglátni, milyen ajándék vagy, az olyan lesz, mint egy kisgyerek, aki álmai ajándékát kapta karácsonykor és nem akar elaludni… csak örülni. És amikor felébred, és még mindig ott van az az ajándék, akkor érti meg, hogy tényleg az övé. Ilyen vagy. Elhiszed?

Azoknak lesz az ember ajándék, akik hajlandók meglátni. Kicsomagolni sem kell, tudni fogják, hogy ajándék. És ott van a szemük előtt. Nem rajtad múlik, hogy ki ért és ki nem. Mindig a nézőn múlik, hogy érti-e amit lát. Mindig a hallgatón múlik, hogy érti-e, amit hall. És rajtad semmi sem múlik. Nem vagy felelős azért, hogy az is lásson, aki nem lát. Nem kell senkit és semmit láttatnod. Csak hagyni kell látni, aki lát.

És téged meglátni igazi ajándék.

Köszönöm!

Robi

Ajánlott könyv (több osztályban már kötelező olvasmány):
Légy Te is Bánthatatlan – kapható itt: banthatatlan.hu

Egyszerre vagy kemény és lágy.
Egyszerre törékeny és mégis elhajlasz.
Az ütések elől. A bántások elől. De amikor betalálnak, sérülsz. És a sérüléseid elrejted. Felhúzod a kapucnit, a láthatatlanná tévő köpenyt.

Úgy csinálsz, mintha. Hogy ne lássanak gyengének. És mindenkinek ezt mutatod, aki nem ért. Mutatod az erőset, mutatod a bátrat. De a könnyek közben belül, mint egy rejtett patak a hegy gyomrában, folydogálnak.

Hidd el: a fájdalmad így is látszik. Sőt. Mélyebben látszik.
Kár elrejteni. Kár elbújni. Kár a szőnyeg alá söpörni. A szőnyeg púpos lesz és még meg is tapossák. A csontvázak pedig mindig kidőlnek a szekrényből.

Ne tartsd magadban.

Bánthatatlannak lenni nem azt jelenti, hogy úgy csinálsz, mintha kemény lennél. Bánthatatlannak lenni nem azt jelenti, hogy szigorú fejet vágsz mindenhez. Bánthatatlannak lenni azt jelenti, hogy akkor is ragyogsz, ha bántanak. Mert nem hagyod, hogy elvegyék a fényed. És mert felvállalod, hogy igen, neked fáj, amit tettek. És felkészülsz, de nem a harcra.

Hanem arra, hogy önmagad legyél, bárKI is történik.

Légy Te is Bánthatatlan!
Robi ❤️10

—
📖: www.banthatatlan.hu

Képesek a varázslatra. Mindig képesek. Akkor

Évek óta keresem a választ, hogy miért…

Mert az világos: ha valami gond van, bejelentkeznek hozzám. Eljönnek és feltöltődnek. Megoldjuk a gondokat, lazítunk a görcsökön, megismerjük önmagunkat.

Az is világos, hogy néha kell a szórakozás, az élményprogram az osztályban. És sokszor van miről beszélgetnünk az órán – vagyis van témánk.

Ezekre tehát tudom a miértet.

De ha találok egy kincset, miért akarok neki még és még adni? Hiszen már teljesen rendben van. Hiszen ragyog. Hiszen működik! Akkor mégis miért érzem azt, hogy találkoznunk kell?

Megleltem a választ. Már párszor megfogalmaztam, de így talán még nem:

Amikor egy kincsre lelek, azt látom meg, amivé fejlődhetne. Nem mintha így nem lenne elég jó. De meglátom, hogy mennyit képes adni a világnak – de mégsem ad, mert valami azért még mindig fékezi. Visszafogja. Amikor egy kincsre lelek, azt látom, ahogyan ezrek életére van jó hatással az ő puszta létezése. Nem katonákat gyűjtök. És nem is olyanokat, akik továbbviszik a lángot, ha én már lepihentem. Hiszen tudom, hogy a kincsek akkor is ajándékok, ha csak úgy vannak.

Amikor kincset találok, a jövőt látom. Amire képes. És biztos vagyok benne, hogy még annál is többre képes, mint amit én el tudok képzelni. De annál biztosan többre, mint ahogyan ő képzelte el eddig.

Mindent megteszek azért, hogy azok a kincsek, akik szebbé és jobbá képesek tenni a világot, minden eszközt és lehetőséget megkapjanak erre. És mindent megteszek azért, hogy az erejüket ne vegye el senki és semmi.

Robi

Enikő Felhők című írásának második része.

Felhő – II. rész.

A buborékod fényesen ragyog. Felkészült.
Tudod, hogy olyan fényesen kell ragyognia, ahogy még soha.

A gondolatok csendesen pihennek. Csend van benned.

Meglátod őt. Őt, aki félelmekkel és sebekkel teli álarc mögé bújt.
– Nekem fáj! Nem tudom hogy kell boldognak lenni.
Ez az amit közvetít.

Megtörten ül. Nem akar a szemedbe nézni. Nem akar beszélni sem. Mérges. Mindenre és mindenkire.

A szemébe nézel.
– Nincs semmi baj! Te is lehetsz boldog!
Suttogják a szemeid, s közben egy szeretettel teli mosolyt jelenik meg az arcodon.
S a buborék ragyog. A lelked ragyogni kezd. Te magad ragyogsz.
Adni szeretnél ebből a fényből. Elűzni a felhőket.

Oldódni kezd. Érzi, hogy nem fogja bántani senki. Hogy a félelmet, ami jelen van benne, valójában ő maga teremtette.

Melegedni kezd a ragyogás közelében.
S egy mosoly is megjelenik benne, majd a szája szélén.
Nem érti miként, de valahogy jó.

S közben te semmi mást nem teszel, csak jelen vagy. Látod őt. Azt, aki az álarc mögé bújva védekezni próbált a támadásaival.

– Látod? Nem kell! Nem kell hogy megkarcolj azért, mert most valami fáj. Látom anélkül is. Látlak!

Nos, így történt.

Rézinger Enikő, 2022.

Jó dolog az, ha látják az embert.
www.banthatatlan.hu

Bemutatom Enikőt. Enikő az, aki legelőször olvasta a könyveimet – vagy írta?

Na nem. Én írtam. De a „Bátran lehetsz fura”” és a „Légy Te is Bánthatatlan!” jó nagy részét úgy írtam, hogy hangfelvevőre mondtam, majd Enikő lejegyzetelte.

Azért ő, mert biztos voltam benne, hogy érteni fogja, hogy mit s miért írok. Mindent ért. És most az ő írását olvashatod itt:

Felhő

Mozdulatlanul figyelsz.

„Majd túléli, mi is túléltük!”
„Ilyen a kamaszkor.”
… és a kegyelemdöfés:
„Nekem se volt senki, aki okosakat mondott volna!”

Az emberek szeretnek legyinteni. Hogy majd megoldódik. Majd csak úgy, magától egyszer csak jobb lesz. De nem lesz. Ahogy a klasszikus példában is: a kézben tartott pohár víz… simán túlélem, ha fel kell emelni. Azzal is megküzdök, ha 1 percig tartani kell. De egy napon át már nem tudja senki elviselni.

És az a gyerek, akit bántanak az iskolában, minden egyes nap ott van, ahol bántják. Minden délután hullafáradtan esik haza, nem mesél, csak duzzog, esetleg csapkod is. Vagy csak simán nem az, akit Te megismertél. Átalakul. És akkor este azt mondják neki, hogy „ebcsont beforr”. „Ilyen a kamaszkor”. „Ne foglalkozz vele!”?

Persze, ne foglalkozzon vele: hiszen amíg alszik – ha tud -, addig nem is fog. De eljön a reggel. És nem értjük, mitől fáj a hasa? Mitől esett vissza újra a betegségbe? Mitől fáj a feje? És mitől van az arcán olyan arckifejezés, mintha legalábbis a biztos vesztébe indulna? Azért van, mert oda megy. A bántás olyan, mint az arzén. Kis adag elmegy. De felgyűlik. És amikor már felgyűlt, nagyon nehéz kimosni egy megnyirbált lélekből.

Ugyan miért száguldoznak egyesek addig, amíg nem a saját rokonukkal történik valami? Addig hiába hallják a hírekben minden nap, hogy ilyen baleset, olyan baleset. Semmi hatása. Érzéketlenek vagyunk a hírekre is – de az is olyan, mint az arzén. És miért kell, hogy a saját gyerekünkkel történjen valami ahhoz, hogy hahó, felgyulladjon az a százas égő a fejünkben? Azért, mert a hírek nem nyitják fel igazán a szemét annak, aki már becsukta.

Te ne csukd be a szemed. Vedd észre idejében, ha baj van. Ha valami nem okés. És lépj közbe.

Én a zéró tolerancia elvét vallom. Lehet helytelen, bele szabad kötni. De a belekötésben is a zéró tolerancia elvét vallom. Ha bármelyik gyerekem azzal jönne haza, hogy bántották, beszóltak, akkor megbeszéljük. Nem legyintek. Nem halogatok. Nem mondom, hogy majd hétvégén lesz rá(d) időm. Azonnal. És ha másnap előfordul ugyanez, akkor a harmadik napon már biztosan nem fogom odaengedni, ahol ez történt. Nem azért, mert rugalmatlan vagyok. Hanem mert látom, mi lesz. És ha valami elindul lefelé, akkor mitől fordulna vissza csak úgy?

Annak a szülőnek milyen lehet, aki azt mondogatta: „Majd túléli, mi is voltunk gyerekek és túléltük!” – de a gyerek sajnos kimegy a sínekhez és nem éli túl, mert úgy gondolja, hogy ennyi elég volt? Milyen lehet utána mástól ugyanezt hallani? Milyen lehet ezzel a teherrel mások legyintéseit nézni? „Majd megoldja.” – én is tudnék erről mit mesélni. A szüleim története több, mint egy film. Egyszer megírom. De most csak ennyit szeretnék:

Nem, nem érünk rá. És nem, nem oldódik meg. És igen, mi is voltunk gyerekek. De fogalmunk nincs, hogy ami velünk történt milyen ahhoz képest, ami most történik a gyerekünkkel. Nem lehet halogatni. Nem lehet „majd ha”. És nem lehet legyinteni.

Hiszen a legféltettebb kincseinknek minden nap, egész nap, a nap 8-10 órájában mosolyogva meg kell tartaniuk azt a nyavalyás poharat! És otthon pedig nem legyintést várnak, hanem olyan szülőket… mint Te.

Ha megadunk a gyerekünknek mindent, azzal teszünk a legjobbat. De sajnos a „minden” nagyon sokfélét jelent. A tablet és társai egy pillanatnyi „minden”-t jelentenek. Az igazi „minden” az, hogy olyan kincseket adunk a gyerekünknek, ami az egész jövőjére kihat. Segít a nehéz helyzetekben és bármikor elő lehet újra venni, ha fakulna az a bizonyos fény a szemében. Ezért írok könyveket, hogy ezt megtehessék egyre többen. Van, aki a varázspálcával, van, aki a cilinderrel… én pedig ezzel varázsolok:

www.banthatatlan.hu

Van, amikor mi szúrjuk el.
Én is szoktam kiabálni. Pedig tudom, hogy rendkívül érzékeny a kislányom. Mindent érez, mindent lát és mindent tud. Ha ideges vagyok valami miatt, ő tudja. Akármilyen arcot vághatok, nincs az az Oscar díjas műmosoly, amin ne látna át.
És aztán persze sajnálom. Bűntudat. Elszúrtam…

De figyelj csak: Nem. Ha összevesztetek, ha rászóltál és kiakadt: nem szúrtad el. Ha elsütöttél egy poént, ami nem talált be és sajnos mégis betalált: nem szúrtad el.

Akkor, abban a pillanatban a legjobb, amit tehettél, ez volt. És a legtöbb, amit ezután tehetsz, az az, hogy megbeszélitek. A te nézőpontod és az övét is. Na nem akkor, amikor még mindenki ki van borulva. Hanem utána. De nem hetekkel utána. És főleg nem évekkel utána.

Felemeljük a hangunkat. Rákiabálunk. Elvesszük a telefont. Letiltjuk az edzésről. Nem barátozhat. Nem sétálhat, csavaroghat.

Neki kell mosogatni, takarítani, mert úgy érezzük, most megérdemli, hogy elgondolkodjon. Hidd el: elgondolkodik enélkül is. Enélkül is tudja, hogy a viharok, amik benne zajlanak, időnként a felszínre gorombulnak. És hidd el, neki is bűntudata van. „Sajnálom, hogy ilyen voltam…” Nem baj. Mindannyian hibázunk – ami nem is hiba. Mert minden ilyen hiba egy tanulási lehetőség. Amit pedig megtanulunk, mind hasznos. Így aztán hibázni hasznos. Megtanuljuk egymást…

… így, ilyennek szeretni.

Segítek elfogadni magad és annak is segítek ebben, akit annyira szeretsz: www.banthatatlan.hu – szerezd meg a könyvet.

Gondold el: ott ültök egy veszekedés után és egymásra mosolyogtok: igen, most megint hibáztunk. És most megint egy picit jobban szeretjük egymást. ❤️

„És Robi, arról nem akarsz könyvet írni, amikor maga a szülő bántalmazza a gyereket?”

Nos, de. Sőt, már írtam. Csak tudod, ha azzal indítok, hogy itt mindenkit leszidok, hogy elszúrta, akkor nagyon nem azt teszem, amit szívem szerint tennék. Ha azzal kezdem, hogy ki a bűnbak, szerinted hányan akarják majd elolvasni?
Szóval igen, mindenki hibázik szülőként. Én is. Bizony, igen, van, hogy elfogy a türelmem. És persze jogos, ha az ember felemeli a hangját. De gyakran túlzásba esünk. És olyan is van, aki mindig bántja a gyerekét. És a válaszom IGEN, nekik is szól a könyv. Igyekeztem minden olyan helyzetet feldolgozni benne, ami a gyerekek és felnőttek önbecsülését nyirbálja. Olyan helyzeteket, melyek elveszik az erejüket és a fényüket.

Van köztük olyan, amiről más tehet. Olyan is, amiről senki sem. És olyan is, amiről a szülők tehetnek. És olyan is, amiről saját maguk.
A könyvet nem kimondottan a piszkálásról írtam. Az csak egy szelet. Elég nagy szelete a nagy kakis tortának. De feldolgozzuk szeletenként!
Senki nem lesz leszidva, elővéve, pellengérre állítva. Hiszen az kibeszélés lenne, ami megint egy szép nagy kaksiszelet.
Íme, a sokszeletes torta: mindenki megtalálja a neki valót – de nem kaksiból hanem feltöltő gondolatokból:

Légy Te is BÁNTHATATLAN! – Vámos Robi könyve

– Mi a baj?
– Semmi!
– Dehogyis, nekem elmondhatod.
– De semmi.
– Megint ő volt?
– Igen.
– És mit mondott?
– Már nem emlékszem.
– A szokásos?
– Igen.
– De az nem is igaz!
– Lehet.
– Nem „lehet”. Az biztos nem igaz!
– Jó, akkor nem igaz. De attól még mondja mindig és már nagyon unom…
…
Hogy miért bántják egymást a gyerekek (és a felnőttek) az totál részletkérdés. De egy muslincalábnyit sem részletkérdés, hogy micsoda fájdalmakat kénytelenek a gyerekek elszenvedni. És hány apró és nagyon keserű békát kényszerülnek lenyelni, mert nincs más megoldásuk.
Mégis hány bántást lehet eltárolni egy pici szívben? Mert igen, egyszer csak túlcsordul – és nem a boldogságtól. Mégis meddig lehet azt mondogatni, hogy

– ne aggódj, majd megoldódik?
– menj el onnan, játssz másokkal!
– ne foglalkozz vele!

Ne foglalkozz vele? Ezt meg hogy? Aki ezt mondja, maga sem tudta a bántásokat feldolgozni. De. Kell vele foglalkozni. Csak néha olyan nehéz. Néha = mindig.

Kell egy biztos pont. Amire mindig lehet számítani. Amihez mindig vissza lehet térni. Ami mindig a kezed ügyében van. Csak ott van, és tudod, hogy van megoldás. Lehet, ki sem kell nyitni. Csak elég tudni, hogy ott van. És ha bármikor kinyitnád, akkor megtalálod a kiutat a fájdalmakból. Azt hiszem, pont ilyen lett. Egy mindig, bárhol és bármikor felvehető mentőöv. Egy láthatatlan pajzs. Egy útmutató minden helyzetre.

Annak írtam, akit bántanak. És annak is, aki bánt. Annak írtam, aki kicsi. És annak is, aki nagy. És annak is, aki azt hiszi, hogy nagy. És annak is, aki azt hiszi, hogy kicsi.
Erőt ad, feltölt, felemel, vigasztal. Akárcsak egy igaz barát.

Sokszor nem is megoldásra van szükségünk. Hanem támaszra. Reményre. Reményre, hogy valami lehet, hogy lehet jobb is. Reményre, hogy képesek vagyunk megküzdeni a szívbemarkoló helyzetekkel. És reményre, hogy a jövőben az összes szívbemarkoló helyzetet meg fogjuk tudni oldani.

Szerezd be. Csempészd bele a mindennapokba. Annak a mindennapjaiba, akit olyan nagyon szeretsz és féltesz. Megmarad a kincsed, ne aggódj:

Légy Te is BÁNTHATATLAN! – Vámos Robi könyve

u.i.: A könyv feltölt. A munkafüzet megerősíti a töltést. És kész is a pajzs – bármi ellen. Hogy önmagad maradhass, bárKi (sic!) is történik!

https://www.youtube.com/watch?v=T1V71huSwa8

Közeleg egy jeles nap. Egy jeles nap, mely nem jókedvűen jeles. Engem is rendesen érint – hiszen a múltbeli történések nélkül nem lennék az, aki.

Szerintem minden nap fontos éppen ezért – ez mégis, hagyományosan egy jeles nap. Korábban az is zavart, hogy miért csak ezen a napon emlékezik a “tömeg”. De aztán rájöttem, hogy nem a tömeg számít, hanem hogy mi hogy gondolunk erről legbelül. Minden nap. De ha már most van a most:

Lehet ezt a napot szomorúan megélni. Lehet emlékezni csak feketén. Ezt is elfogadom. Mégsem tetszett, hogy mindenki ugyanazzal a gyertyával emlékezik a közösségi oldalakon. Bevallom, kifejezetten zavart is néha – hiszen mindenkinek mást jelent ez az érzékeny téma. Természetesen így sok év elteltével ennek hagyományát is elfogadom – ez ilyen.
Ugyanakkor gondoltam, hogy varázsolok egy olyan “fekete profilképet”, melyet be tud állítani magának az, aki szeretne a múltnak jövőbe mutató emléket állítani.
Lehet, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Merthogy a hagyományok. A szokások. A kegyelet. Valakik ki fognak fakadni. Hogy ide nem való a vidámság. Elfogadom. Sokan mereven ragaszkodnak a szokásokhoz. Tisztelethez és elfogadáshoz. De talán a nagy elfogadás közepette ők is elfogadják, hogy az én szüleim ennek a képnek örülnének:

A kép magáncélra szabadon használható profilképnek és a színezhető változat színezőnek.

Három változat:

Sötétebb változat >>

Világosabb változat >>

Színezhető, fekete vonalas, inverz változat >>

Használd egészséggel, amikor csak szeretnéd. Változatlan formában szabadon felhasználhatod.

Vámos Robi

“Szia kedves Robi!

Ha nem a saját szememmel látom amit látok, el sem hiszem.

Már régóta szemezgettem a könyveiddel. Megrendeltem Zolikának, aki 8 éves, tegnap érkezett meg. Igaz, nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy egyáltalan a kezébe veszi mivel a nyári olvasnivalót sem olvasta ki – a Vukot – de egy probát gondoltam megér. Mellé kértem ceruzákat, kártyát és karkötőt. Ma dolgoztam, ő hazajött az iskolábál a tesóval. Mire hazaértem, 5 óra körül, azzal fogadott, hogy 40 oldalt elolvasott. Ez számomra hihetetlen, olyan boldog vagyok. És jön utánam a könyvvel a kezében a lakásban, hogy „hallod anya ez miilyen igaz” – és felolvas részleleket a könyvből. Holnap viszi az iskolába – azt találta ki, hogy sutyiban olvas az iskolában. Röviden ennyi amit szerettem volna írni neked. Nagyon köszönöm!!! Nagy ölelés Neked!
Ekkora hatással hogy lehet rá egy könyv, ez nekem egyszerűen hihetetlen – és úgy, hogy előtte nem is beszélgettem rólad. Most meg azt kérdezgeti ismerlek-e és hogy hol laksz😊
Ez tényleg egy varázslat vagy nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy a kisfiam is máshogy fog ezentúl suliba járni. Ott ugyanis kiközösítik, mert sokkal intelligensebb és úgymond többet tud. Ez mar óvodás korában kiderült, de mostanra elnyomták és nagyon visszahúzódó és félénk lett. Sőt testileg is bántották, mint kiderült. Nem is egyszer, ami miatt már intézkedtem pont a mai nap folyamán. Szóval meg az elején vagyunk, de tudom: nagy segítség leszel még számunkra is!🙏
Kriszti”

Jó olvasást, Zolika!

A könyveket itt találod >>

A gyerekeknek szóló pozitív üzenetek a mindennapok segítői lehetnek.

Hiszem, hogy egy nagy hatású ajándékkal kombinálva ez életre szóló kísérője lehet gyermekünknek. De hogy mi legyen ráírva? Ez mindig nagy dilemma. Ehhez szeretnék itt segítséget nyújtani:

33 felirat ötlet a gyermekednek szóló ajándék Táblácskára

1. 1. 1. Minden sikerül, (név)!
      2. Bármi lehetséges, (név)!
      3. Csoda vagy, (név)!
      4. Kincs vagy, (név)!
      5. Bármire képes vagy, (név)!
      6. Csoda(név)
      7. Varázs(név)
      8. A legjobb emberek olyanok, mint TE!
      9. Higgy magadban, (név)!
      10. Bízz magadban, (név)!
      11. Mindig van megoldás, (név)!
      12. Mindig van tovább, (név)!
      13. Mi minden lehetséges még?
      14. Ne görcsölj! Megoldod!
      15. Neked könnyű lesz, (név)!
      16. Csak kezdd el, sikerül!
      17. Nincs olyan, hogy elrontottad, (név)!
      18. Jobb lesz, mint gondolod!
      19. Többre vagy képes, mint gondolod!
      20. Fontos vagy, (név)!
      21. Semmi sem lehetetlen, mert minden lehetséges!
      22. (név) számára nincs akadály!
      23. Taníts meg sokakat ilyennek lenni!
      24. Jó példa vagy sokaknak, (név)!
      25. Azért szeretünk, mert ilyen vagy!
      26. Pont így vagy jó, (név)!
      27. Mások miatt ne változz!
      28. Bárki bármit mond, te maradj önmagad, (név)!
      29. Légy önmagad, (név)!
      30. Varázslatos vagy!
      31. Hidd el, hogy jó vagy!
      32. Igazi ajándék vagy, (név)!
      33. (név), Te vagy az igazi ajándék!

Használd őket egészséggel és add meg a Táblácska készítéshez ezeket feliratként!

Táblácska rendelés itt: shop.tablacska.hu

Robi

Furcsa dolgozatok kerültek nyilvánosságra, melyek a Dunakeszin élő, de az országban bárhol felbukkanó Robi nevéhez köthetők. Robi állítólag előre csillagos ötöst adhatott minden rajzra, írásra, feladatra. Ezzel a gyerekek lelkéről olyan terhet vett le, amit az eddigi évek lehúzó és lélekromboló munkálkodásai sem tudtak már ellensúlyozni.

Elszánt tekintet, nincs akadály érzés. Ezt élhette át a képen szereplő diáklány is.

A boldog gyerekek veszélyesek a boldogtalan társadalomra nézve

Dr. Bogárné Dr. Gyémánt Csodabogarina, a Gyémántbogarak Nemzetközi Érdekvédelmi Egyesületének Alapítója nyilatkozata szerint:

„Robi tevékenysége példátlan. Nem találok szavakat. Minden szomorút vidámmá varázsol, és nem lehet megállítani. Azt hiszem, ez már nem az én hatásköröm. Citrompor, tárulj!”.

A neves szakember véleménye, hogy azonnal meg kell állítani a folyamatot, vagyis a gyermekek lelkének ártó valamennyi tevékenységet. Szorgalmazza az azonnali lépéseket: véleménye szerint azonnal, minden családhoz el kell juttatni a csillagos ötösöket, szív tízeseket.

A nyomozás során arra is fény derült, hogy a gyerekek önbizalma szokatlan mértékben növekedett meg, ez pedig veszélyezteti az egészségtelen lelki fejlődésüket. Az ügyben eljárás indult: a hatóságok mindent meg kell tegyenek annak érdekében, hogy az eset minél gyakrabban és minél több helyen forduljon elő.

A szülők értetlenek, könnyekkel küzdenek

„Egyszerűen nem értem, hogy eshetett ez meg a gyerekemmel” – nyilatkozta a gyermek édesapja.

„Annyira boldogan jött haza, mert sajnos eddig mindig csak lehúzták, leszidták szegényt” – folytatta.

„Csak nézte, és örömkönnyek voltak a szemében” – mondta egy édesanya. „Évek óta nem láttam ilyen boldognak.”

Tanári diploma nélkül osztogathatott ötösöket

A csak „ötösosztó” néven emlegetett gépészmérnökből lett író és kóóócs nem tanár. Nem tanító. Mégis ötöst adhatott mindenre, váratlan és valódi örömet szerezve a gyerekeknek és felnőtteknek is.

Ötöst kapott és máris örül – vajon helyes boldognak lennie?

Az iskolások is boldogságveszélyben vannak

Az ötösosztó immár 975 iskolai osztályba férkőzött be példátlan programjával. Állítólag a gyerekek az órái között nem mennek ki szünetre és érdeklődésük még hetedik osztályban is mindent felülmúl. Robi tevékenysége különösen veszélyes, mert nem hagyja elveszni a tehetségeket és nem hagyja elbújni a kincseket. Mindenkit felfedez és megbecsül. Színezőket készített, csak azért, hogy vidámabbá tegye a gyerekek mindennapjait. A gyerekek márciusban Robi kokárdáival mennek az ünnepségre – úgy tűnik, nincs határ.

A gyerekek a szünetet is Robival töltik, nem pihennek.

Szív Tízesek kerülhettek mobiltokokba a BKK járművein

Egyre többen jelentik, hogy a buszon, metrón, villamoson utazóknál könyvjelzőként, a mobiltelefonok tokján belül Robi Szív Tízes kártyáit látták. Terjed, és nem tudni, hol áll meg. Reméljük, sehol.

Szív Tízes egy mobiltelefon tokján belülre merészkedve (2022)

Könyveket tervezhet írni

Robi állítólag könyveket szeretne írni, mellyel galád módon igyekszik boldogságot csempészni az otthonokba is. Számára nincs akadály. Tevékenysége különösen veszélyes, hiszen évtizedek lerakódott bántásait, fájdalmát képes gyógyítani.

Állítólag azt mondja: mindenki csoda.

Lehet, hogy máris írhatott?

Egyes szülők azt feltételezik, hogy Robi máris írt könyveket. Több ezer példányban találhatott már gazdára némelyik kötet, és egyre többen tervezik ajánlott olvasmányként adni az iskolai osztályoknak is.

„Visszakaptam a lányom” – édesanyja könnyek közt mondta el a boldogsága történetét

Senki nincs biztonságban

A hatóságok figyelmeztetését mindenki fontolja meg: Robi munkái bárhol feltűnhetnek. Iskolában, családoknál bukkanhat fel könyveivel, szerencsekártyáival. Rajzait a felvételi tájékoztató kiadványokban is látták a szemtanúk. A tolltartókba is bemerészkedik motiváló ceruzákkal és más kincsekkel.

Kérjük a tisztelt lakosokat, hogy fokozottan ügyeljenek értékeikre. A gyerekekre, akiknek a boldogsága mindennél fontosabb!

Láttam, 5*

Sokak kérésére itt elérhetők az átrajzolt noÁr logók.

Nagy felbontásban a képekre kattintva letölthetők.

Felhasználásuk magán célra, módosítás nélkül engedélyezett.
Köszönöm, ha megemlíted, hogy honnan szerezted.

Üzleti célra felhasználni kizárólag írásos engedéllyel szabad.
Bármilyen engedély nélküli üzleti célú felhasználás jogi lépéseket von maga után.

Jó célra használd: a pedagógusok, tanárok, gyerekek érdekeinek képviseletére alkalmazható.
A logó eredetije a noÁR tulajdona. Én hozzátettem a magamét.

„Csak PEDAGÓGUSOKKAL van jövő!”:

„Csak TANÁROKKAL van jövő!”:

„Csak GYEREKEKKEL van jövő!”:

Vámos Robi

Olvasási idő: 8 perc
Frissítve: 2025.02.05.

Rengetegen ismerik a jelenséget: zaklatás, piszkálás, bullying…

Egyesek legyintenek, hogy „á, mi is voltunk gyerekek”, meg „legalább időben megtudja az a gyerek, hogy az élet nem mindig habostorta”. Ez a cikk nem nekik szól.

Ez a cikk azoknak szól, akik későn vették észre, hogy baj van és most kétségbeesetten keresik a megoldást arra, hogy visszakapják a gyereküket. Megjegyzés: ez nem szakmai írás. Tapasztalatokon alapszik: rengeteg iskolai osztály és ezernél is több egyéni tanítvány tapasztalatán.

Mi a baj azzal, hogy piszkálják a gyermekünket?

Csupán ennyi:

Ha ezt a rajzot megértjük, akkor azt is azonnal érezzük, hogy ez nem egy történés, hanem egy folyamat. És nem a konkrét helyzetet kell megoldani, hanem minden jövőbelit. A gond csak az, hogy ez a „kórság” alattomos. Hosszú a lappangási ideje és a tünetek csak apránként jelentkeznek. S mire észrevesszük, már súlyos a gond.

Íme:

10 plusz 1 intő jel, hogy valakik bántják a gyermeked

azaz:

piszkálják a lelkét

bántják

sérülést okoznak bennük.

1. Valami más, mint eddig

Fura lesz, hogy tengerimalachoz hasonlítok egy gyereket. Nekem mindig volt tengerimalacom. A tengerimalac igen érzékeny állat. Ugyanakkor nem bonyolult. Az ember megszokja, hogy hogy működik. És azonnal észrevesszük, ha valami nem olyan, mint eddig. Azonnal észrevettem, hogy valami baja van. De akkor már szinte mindig késő volt. Észrevettem és másnapra vége volt. 🙁 A tengerimalac egy tökéletes példa.

Vedd észre, ha valami más, mint eddig. Bármi. És ha észreveszed, ne mondd azt, hogy „biztos kamaszodik”, meg a „hormonok”, meg „hát igen, más a világ most”. Ha észreveszed, azonnal beszéljetek. Nem lehet halogatni. Nem lehet arra várni, hogy majd megoldódik. Fel kell vállalni a konfliktusokat és lépni kell.

2. Valamit abbahagy, amit eddig mindig csinált

Eddig rajzolt, most nem rajzol. Eddig zenélt, most nem zenél. Oké, változik az ember ízlése, érdeklődése. De ha hirtelen változik, az biztosan valamilyen külső hatásra történik.

Általában egy külső – kéretlen – vélemény hatására. De nem helyes mégsem felelősségre vonni ilyenkor, hogy „miért nem rajzolsz?”. Érdeklődj, hogy mostanában milyen élmények érték a suliban.

3. Megváltoznak az alkotásai

Klasszikus: Barbis – lovas- unikornisosból fekete koponyásba. Ne ijedj meg. Kísérletezik. De ha mindig horror sztorit alkot, akkor már nézhetsz gyanakodva. Alighanem hatással van rá valaki más. Kérdés, hogy ezt ő is szeretné, vagy csak elfogadtatni szeretné magát olyasvalakikkel, akiknek a stílusa amúgy nem is tetszik neki.

4. Agresszív, visszaszólós, elviselhetetlen

A gyerekek a feszültséget az iskolában sokszor nem tudják levezetni. Főleg azok, akik csendesebbek, jámborabbak és nem szeretik a konfliktust felvállalni. Otthon, a lazább, ismerős környezetben viszont kiborulhat a bili. Az addig békés, bújós, csendes gyerek visszaszól, kiabál. Megpróbál elbújni, elvonul, ne legyen ott senki más. Ezt sem szabad mindig a kamaszkorral megmagyarázni és betenni a fiókba. Súlyos gond előjele lehet.

5. Nem lehet vele beszélgetni

Egy kamasz gyerekkel nagyon jót lehet beszélgetni. De tele van gátlással. „Nem rád tartozik” dolgokkal. Azt hiszi, nem fogsz tudni segíteni. És ez azért van, mert korábban esetleg nem vetted észre, hogy gond van. Amikor már magától szól, hogy baj van, akkor már mindig nagy a baj. Végtelen türelemre van szükséged. Javaslom az egy szülő – egy gyerek programokat, ott sokkal könnyebben meg fog nyílni, mint a családi vacsoránál, ahol esetleg égő a többiek előtt beszélni.

6. Valaki terrorizálja és félelmei vannak

Egy olyan környezetben, ahol valakinek – mondjuk a tanárának – semmi sem jó, és lehetetlenség valamit úgy csinálni, hogy elégedettség legyen a válasz, a gyerekek nem élik meg azt a sikerélményt, amire szükségük van. És az, hogy sikerélménye legyen az embernek, az alapvető szükséglet.

Egy terrorizáló környezet mindent tarol, ami az önbecsülést építené. A gyerekek ilyenkor mindent megpróbálnak: ajándékot visznek, szorgalmit készítenek csak hogy végre azt mondják nekik hogy „jól van, ügyes vagy!”. Ha korábban „kedves” tanára volt, aki gyakran elismerte őt, de most hirtelen egy olyannal van minden nap, aki mindig a hibát keresi, a gyerek egyszerűen nem érti, hogy mit hibázott? Eddig jó gyerek volt, most pedig nem?

És a legkellemetlenebb ebben az, hogy egy becsmérlő környezetben töltött nap után azt hiszi, hogy otthon is kikap. És ha az ember csak egy kicsit is sandán néz rá, azt rögtön támadásnak veszi és elbújik, megsértődik, visszatámad.

Azonnali beavatkozást igényel, ha a gyermeked ilyen környezetben van vagy ennek a legkisebb jelét is tapasztalod!

7. Úgy csinál, mint valaki más

Ha valaki piszkálja az embert, akkor vagy összeomlik, vagy elmenekül, vagy alkalmazkodik. A gyerekek úgy alkalmazkodnak, hogy stílusokat vesznek fel. Ezért van az, hogy a gyermekünk meg akar velünk vetetni valami totál felesleges göncöt, miközben eddig egyáltalán nem is tetszett neki az.

Érdemes megkérdezni ilyenkor, hogy honnan jön ez? Kinek a stílusa? Először azt fogja gondolni, te nem fogadod el majd, amit szeret. Vagy lenézed azt, akire felnéz. Akinek a stílusát igyekszik követni. Meg kell tanulnod, hogy ne nézd le, hanem fogadd el a különböző stílusokat. Gyermekednek pedig azt kell megtanítanod, hogy csak annak a stílusát kövesse, akit szeret, ne mindenkiét és főleg azokét ne, akiket csak azért követne, hogy végre elfogadják – és ne bántsák. Így önmaga marad.

8. Állandóan a mobilt nézi

Vagy szerelmes, vagy aggódik, hogy ki mit írt. De inkább az utóbbi. De az is lehet, hogy csak „rágogumiként” használja. Neki mindenről tudnia kell, különben kibeszélik. Ha valamiről lemarad az osztálycsoportban, másnap nem tud bekapcsolódni a benti élő fröcsögésbe. Ez nem normális ám! Ne érezd magad rossz szülőnek, hogy elveszed a telefont. Akár hosszabb időre is. Nem ez a helyes értékrend. Rengeteg felesleges, lélekromboló és időrabló témától mented meg. A gyerekek online maguknak csinálják a bajt.

9. Céltalan, kedvetlen

A gyerekek mindig tudják mit tegyenek. Aki állandóan megkérdezi, hogy „Mit csináljak?”, az unatkozik? Dehogy. Csak nem tudja, mi az, ami végre megfelelne. Neki és másoknak. Beszélgessetek arról, hogy mik a kedvenc időtöltései. Ne az arról beszélj, hogy „annak idején én egy dobókockával játszottam egész hétvégén”. A világ változott. És sok lehetőség van értelmes tevékenységekre. Általában ennek a kedvetlenségnek is köze van ahhoz, hogy a gyermeked valamiért lelkesedett, és beszóltak neki érte.

10. Nem ragyog

Ezt nem tudom jobban leírni. Nem ragyog. Eddig ragyogott. Most nem. Másképp csillog a szeme. Fáradt. Nem lát, csak néz. Nem néz a szemedbe.

Szülőként ezt biztosan látod. Én is látom. És ez az egyik legfontosabb. A bántások, a nehézségek, az elfogadás hiánya kiveszi a gyerekek szeméből a fényt. Ez rémfilm is lehetne. Talán van is ilyen. De ez sajnos a valóság. Fakulnak, halványulnak. És végül olyan felnőtté válnak, aki csak sodródik. Ezt nem hagyhatjuk!

+1. Tagadja, hogy baj lenne.

A bántalmazott gyerek fél. Fél attól, aki bántalmazza. És fél attól, hogy te, mint szülő majd szétcsapsz és nem jól kezeled a helyzetet. Fél, hogy bemész, beszélsz valakikkel és akkor neki majd még rosszabb lesz.

A bántalmazott gyerek ezért tagadja, hogy gond lenne. Még védelmére is kelhet annak, aki terrorizálja. Elbagatellizálhatja a helyzetet és a szőnyeg alá akarja veled söpörtetni. „Anya, nem akarok lelkizni” – amikor ezt hallod, akkor kell igazán beszélgetni vele.

Mit tehetsz, hogy gyermeked ellenállóbb legyen a bántásokkal szemben?

Nehéz ügy, hiszen a gyerek lezárhat, ha egy kicsit is megérzi, hogy lelkizés jön. Egy különleges környezet ebben sokat segíthet. Vidd el egy extra programra és finoman irányítsd a beszélgetést a témára. Mesélhetsz a saját életedről – biztos vagyok benne, hogy ha te megnyílsz és elmeséled, téged milyen bántások értek, ő is felhoz majd saját helyzeteket. Meséltetheted az osztálytársairól. Mások problémáiról sokkal szívesebben beszél az ember, mint a sajátjáról. És mások gondjainak megoldásában ott van a saját megoldásunk is.

művész-mentor, író

Ajánlott olvasmányok:

Légy Te is Bánthatatlan!

Egy könyv, ami segít lesöpörni magadról a bántásokat!

Továbbiak:

Psszt! Csoda vagy! – ragyogtató beszélgetések Gyémántbogarakkal

Bátran lehetsz FURA! – nincs is olyan, hogy fura!

Minden sikerül – mi az a csoda, ami gyermekként bennünk lobog, de felnőtt korunkra elrejtjük ahelyett, hogy a Világ ajándékává tennénk?

“Miért bántják a levegőt?” – kérdezte tőlem egy igazi csodalény. Egy olyan valaki, aki az egyik legfontosabb találkozás az életemben. Akiben annyi jó van, mint amennyi sokakban sosem lesz. Aki egymagában képes sok ezer ember hangulatának felemelésére. De bántják.
Piszkálják. Megverik. Rossznak bélyegzik. Elítélik, beskatulyázzák.

És azt mondta nekem, hogy levegőnek nézik. Ha szenved, sír, nem látják. Ha kell valaki, akibe bele lehet kötni, akkor bezzeg egyből meglátják. Ez annyira fájdalmas. De van megoldás.

Te egy kincs vagy. Elrejtve ugyan, de kincs. Vagy már nem is vagy elrejtve, csak picit. Vagy már ragyogsz is. Már ajándék vagy. Akkor mégis kinek a baja, ha nem lát meg? Kinek a baja, hogy nem vesz észre? Kinek a baja, hogy nem kap abból amit képes vagy adni és ami felemelné őket? Adni valamit, ami segít nekik, hogy ne legyenek már ennyire vakok?
Az emberek nem fognak helyetted látni. Sem hallani. Nem te tehetsz róla, hogy ilyenek.

Nem vagy levegő. Érték vagy. Hatalmas érték. És végtelen fontos annak, aki felfedezte. És annak is, aki még nem is tudja, micsoda kincs vagy. De ő még nem érett meg arra, hogy meglásson. Ezt majd megoldja az idő.

Vámos Robi

Ajánlott olvasmány: Psszt! Csoda vagy! >>

Dorka, aki azt mondta az első osztályos évzárón, hogy

“Anya nagyon jó a suli, csak az a baj, hogy miatta már nem férnek el a fejemben az igazi gyerekgondolatok…”

Anna, Dorka édesanyja üzenetet írt nekem. Találkoztunk gyorsan, kicsit varázskártyáztunk – hogy hogy nem, szív tízest húzott :), és adtam pár könyvet Dorkának, plusz egy „Ragyogj újra!” karkötőt.

Anna ezt írta nem sokkal később:

„Kártyázik, boldog tőle, és karkötőben jött a játszóra, ebben mászott fel oda ahonnan tegnap nem mert lejönni. Ebben persze le mert mászni, és tátott szájjal nézte a karját, hogy hogyhogy sikerült, “Anya ennek tényleg van valami varázsereje, nem viccelek!”

Feldobódott, amit és ahogyan kezelted, nagyon neki való. Tudsz valamit:)

Az a hatalmas hogy ez a gyerek akadozva olvas ezért nehezen szánja rá magát az olvasásra, de ezt most nem akarja abbahagyni, kérlel hogy csak még egyet. A párbeszédből ő az egyik, én a másik. Imádja. A könyv felénél tartunk…, aludnia kéne már.. ez a hatalmas, főleg tőle! Úgy érzem receptet adtál a saját gyerekemhez!
Mondtam hogy írtál, azt üzeni:

“Nagyon köszönöm szépen a könyvet, nagyon tetszik, annyira szeretem hogy ma az egészet el szeretném olvasni. Hú anya ezt ne írd bele, de villámlott! Na, olvassuk.”

Eddig szégyellte hogy nem szeret olvasni. Mondjuk úgy látszik ez alól a te könyved kivétel 🙂
…ami nem is tudom tudod-e mekkora dolog, ha egy elsős a Te könyved miatt birkózik meg a betűkkel, mert annyira érdekli!

„Tartottam tőle hogy korai lesz a könyved, mert az elsősöm még kicsit akadozva olvas, ezért nem is szívesen. A tartalomra viszont szüksége lenne, ezért összekuporodtunk és elkezdtem neki olvasni, és lám: a gyerek kinyílt, a második oldaltól velem olvasta, ő akart lenni a párbeszédben az egyik szereplő. Egy ültő helyünkben, 30 oldalon keresztül észre sem vette hogy ő olvas, ragyog, mosolyog, kinyílik, a témák teljesen betaláltak, úgy éreztem, receptet adtál a saját gyerekemhez!

Nagyon sokat beszélgettünk mindig is, de ezek a könyvben lévő szituációs beszélgetések annyira ráéreztek, hogy még egy ajtóval mélyebbre engedett a lelkében, és alig tudtam ágyba dugni, hogy holnap is lesz nap, és olvasás. Végezni akart a könyvvel egy este alatt! Valamit nagyon tudsz, Robi, pedig ő még csak 8 éves lesz!”

Dorka és Anna

A könyveket itt találod (Dorka a „Psszt! Csoda vagy!” könyvet olvasta):

Feltöltő olvasmányok az egész családnak >>

Hétmillió megtekintés a Huggy Wuggy dalnál…
„Anya, de cuki!” – pedig nem is cuki. De mégis.
„Anya, félek, feljössz te is?” – fél, de mégsem fél…

Hogy is van ez? Most akkor ezek a rémizék félelmetesek vagy nem? Károsak vagy sem?

Huggy Wuggy végülis cuki, csak a szája nem okés. Plasztikai műtét esetleg… Mindig utáltam a gyerekeket riogató online baromságokat, melyek kivétel nélkül – szégyenletes, de így van – az emberi agy szüleményei. Olyasmik, amiről valaki azt gondolta, jó ötlet. És balul sült el. Idióta kihívások születtek belőle, melyek végülis ön- és közveszélyesek lettek. Tiltották őket, túlságosan is. Mert mindenki nagyon píszi és polkorrekt akart lenni persze. Mindenkinek legyen jó. Az eredmény: feleslegesen szélsőséges megfelelés tömegszinten. És akkor bátran hogy lehetsz fura?

Itt ez a Huggy Wuggy dolog. Minden kínai boltban is kapható. Mert hétmillió megtekintés elég sok ám. Főleg, ha a fele ebből tíz év alatti titokban tiktokban mobilozós. Olyanok, akik egy kiflit nem mernek kérni a boltban, de mindent tudnak az online világ történéseiről. Mindenkiről mindent is tudnak.

Megmondom a frankót, és lehet nem fognak érte sokan szeretni: a Huggy Wuggy nem gáz. Egyáltalán nem gáz.

A gonosz banya megparancsolja a vadásznak, hogy hozza el Hófehérke szívét? Az gáz.
A vadász megszánja a csajt, és helyette fog egy őzet és kivágja a szívét? Ez cuki nem? Ettől nem kéne parázni? Mert vadászok vannak ám a valóságban is!

A Huggy Wuggy nem gáz. HA mi nem vagyunk gázok. Ha olyan szülők vagyunk, akik figyelnek a gyerekükre. Beszélgetnek velük. És észreveszik, ha valami olyat lát a gyerek, amit meg kell beszélni. És akkor leülnek és meg is beszélik.

Tudod mit? Kimondom. A Huggy Wuggy jó.

Gáz? Lehet. Pedig rávilágít a probléma gyökerére. Arra ugyanis, hogy sokan csak együtt élnek valami kisemberrel. Kezébe nyomják a tabletet és a gyerek az állatkertben minden állatot csak kijelzőn keresztül lát. Pedig ott van előtte…

Lehet énekelni a Huggy Wuggy dalt. Mert fura. De meg is kell beszélni.

Azt gondolom, hogy ezek a műdolgok erősítik a már eleve normális szülő-gyerek kapcsolatot. Hiszen egy jó beszélgetés mindig épít. És tovább mélyítik az árkot a gyerekük lelkével nem törődő szülők és az online világot intenzíven élő gyerekeik között. Igen, itt van a kutya elásva. Hogy ami rosszul működik, az az ilyenek miatt még rosszabbul működik. És amikor nemtörődöm szülőként valaki rádöbben, hogy mit néz a gyerek, akkor bizony nem magában keresi a hibát. Hanem ráfogja szegény cuki Huggy Wuggy-ra. És ő mit sem tehet erről. Nem mondta, hogy nézzék. Csak ott van. Fura és érdekes. De nem lehet nem beszélni róla, mert anyu és apu helyett ő adja az esti puszit.

Félni vagy nem félni?

Attól félünk, amit nem ismerünk. Nem kell a sötétben félni – most akkor haragudjunk arra, aki kitalálta a sötétséget? Dehogy. Csak beszéljünk és éljünk a valóságban.

Ez egy fellángolás, egy őrület. Vigyázzunk rá, hogy a gyerekeink a helyén kezeljék és figyeljünk rá, hogy egymást ne riogassák. Mert az riogat másokat a leginkább, aki a legjobban fél. Vele kell a legtöbbet beszélgetni.

VR

Mitől fél az, aki bátorságot ad mindenkinek?

„Rengeteg embernek adsz erőt, Robi. Téged mi tölt fel?” – kapom meg gyakran a kérdést. Nos, a válasz egyszerű. Olyannak adok, aki nem elszívja az energiám, hanem olyannak, aki nekem is ad. És nem azért, hogy kapjak.

Versenyt adni. Erről a szívmelengető jelenségről már írtam ebben a könyvben. Ez az, amikor adunk valakinek, és egyszer csak ő lep meg minket. Aztán úgy érezzük, hogy mi jövünk. Ez olyan gyönyörű! És egyre gyakrabban történik meg. Amikor találkozom egy igazi csodalénnyel, aki önzetlen, végtelen jó és végtelen kedves. Általában nem hisz eléggé magában, mert megnyirbálták a lelkét némely érdekes emberek… de ragyog belül nagyon.

Azonnal észreveszem őket. Azonnal, egyetlen másodperc alatt. Ha belépek egy osztályba, világítanak. Akárhol is bújkálnak, látom őket. Ez valakinek ijesztő, valakinek csodás. Én nem félek. Nem ettől félek. Ezek a csodalények akárhol lehetnek. A múltkor a függöny mögött bújkált egy. Megláttam. Ragyogott. De nem hitte el eléggé még, hogy mennyire fontos ember. Idő kell hozzá. És itt jön, amitől félek. Vagyis… féltem. Ma vagyok negyvennégy éves. Talán sok, talán kevés, talán pont jó. De van pár kincsem. Közel ezer már. De nem volt elég, hogy rájöjjek. És éppen tegnap jöttem rá a megfejtésre, amit most továbbadok Neked:

Tudod, mitől fél az, aki bátorságot ad mindenkinek? Nagyon durva volt, amikor ezt felismertem. Ez az adok-kapok dolog brutális módon működik mostanában. Minél inkább nyílok én is, annál jobban nyílnak mások. De a helyzet az, hogy a mai világban egyáltalán nem megszokott dolog az, hogy valaki ennyire figyel valakire. Furcsa. Van, amikor ijesztő. És van, amikor le is blokkol az ember. Nem tudja befogadni, ha sokat kap egyszerre, miközben évek óta csalódások érik. Csalódások érik a kincseket, a csodalényeket, a Gyémántbogarakat. De észrveszem őket és lassan visszaépül a bizalmuk. Lassan. De nem ettől félek, hogy valaki jön és sokat ad nekem és az ijesztő.

Sok vagyok?

Néha megkérdem. Mert tudom, hogy nem mindennap történik olyasmi, hogy kapunk egy kártyát azzal a felirattal, hogy „Hatalmas KINCS vagy. Végtelen ajándék!” Bizony ez hirtelen át sem megy a szűrőn. Kételkedés jön. Kérdések. Miért kaptam én ezt? Miért pont én kaptam? Másnak is ad? Vajon mindenkinek ilyeneket osztogat? Ezt komolyan gondolja?
Nem osztogat mindenkinek. De ha kincset fedezek fel, akkor egyre kevésbé fogom vissza magam. Mert mindig azt bánjuk meg, amit nem tettünk meg. Mert az idő elmúlik és a távolság újra megnő. Tudod milyen érzés kétszáz kilométerre itthonról felfedezni egy kincset és utána beülni az autóba és félúton, százharminccal távolodva tőle arra gondolni: „oda kellett volna adnom neki azt a kártyát”?

És akkor megjelenik a félelem, amitől eddig féltem, de már nem. Vagyis, ne túlozzunk: egyre kevésbé. Jön, és rámtelepszik. Mint egy sötét füstgomolyag, ami nem engedi látni a jót. Kicsit dementoros is. (Robi, te nem vagy mentor, ugye? De, mentor, Haha – bocsi.) Szóval akkor ez nem vicces. Mert felfedeztem Valakit, aki ott bújkált ki tudja mióta. És ezek szerint kellett ennyi év, hogy kiérdemeljem, hogy találkozom vele. Pedig általában majdnem nem jön össze. Elmarad a program. Beteg lesz. Tévedésből került a résztvevők listájára… És mégis ott van, minden akadály megszűnik ilyenkor. És azonnal észrveszem. Adom, ami a csövön kifér, de óvatosan. Nehogy sok legyek. Hopp. Megvan. Ettől félek. Egyre kevésbé.

Olvastam egy könyvet, állítólag egész jó: Bátran lehetsz fura! a címe. És akkor bevallok valamit. Már az első könyvemnél rájöttem, hogy bizony magamnak is írtam. Mert a legnagyobb megfejtésekre akkor jöttem rá, amikor megírtam őket. Elkezdtem írni és ott volt a megoldás. Sokszor persze nem láttam. Mert a fától az erdőt nehéz néha meglátni. Szóval bátran lehetek fura? Tök fura, hogy egy idegen hirtelen nyit felénk, és szinte árad. Még furább, ha ez egy felnőtt, és akinek árad az egy gyerek. Nem szokványos. Csúnya bácsi, vigyázz, biztos akar valamit. Na ezt is évekig tartott elengedni. Mert aki így gondolkodik, lemarad a boldogságról. Mesterségesen korlátozza magát. Nem szokványos ennyit adni. De nagyon nehéz nem tenni, amit a szív diktál. És ha a túláradás miatt megijed és eltűnik, akkor is: adtam, amit adtam. Az már az övé. Az idő a többit megoldja. Ettől sem félek már. Látod, leírtam és már nem is félek tőle, hogy sok leszek. Csak annak lehetsz sok, aki nem bírja befogadni!

De akkor mi a legnagyobb félelmem?

Tegnap megnéztük az új Doctor Strange filmet. Jó. És betalált – a legvége főleg. Ez a mondat hangzik el: „Nézz szembe a félelmeiddel!” És akkor, amikor már vége volt a filmnek és felkapcsolták a fényeket, a betűk kúsztak felfelé a vásznon, elkezdtem leírni, ami jött. És rájöttem, hogy mitől félek.

Attól félek, hogy találok egy kincset és soha többet nem láthatom.

Libabőr. Nagyon az. Totál az. Több óra autózásra innen találok egy olyan csodát, aki egyszerűen megfoghatatlanul varázsol. És hazajövök, és nem látom többet. Eltűnik. Attól félek, hogy eltűnnek a csodák, akiket felfedezek. És egyre többen jönnek, egyre többet találok és egyre többek miatt félek, hogy ennyi volt, nincs tovább. De miért is félek? Attól, hogy nem tudok újra örülni neki? Hiszen örülni nem kerül semmibe, ahhoz utazni sem kell. Szegény Dzsoni azon kesereg a mesében, hogy hiányzik neki Árnika. Erre mondják neki, hogy inkább örülj neki! Igazuk van. Örülni szabadon lehet, bármikor. Na nem megy mindenkinek. Sőt. Aki más örömének tud örülni igazán, az ritka kincs. Olyan, akiket felfedezek. És nagyon tudok nekik örülni. De félek. Félek, hogy eltűnnek.

Átgondoltam a kincseimet, akik már sok éve az életemben vannak. Láttam, ahogy felnőtté váltak. És megmaradt a csoda. Támogattam őket, ha kérték. És nem tűntek el. Végtelen hálás vagyok nekik, amiért ilyen példák lettek az életemben. Hogy nem kell félnem, nem tűnnek el. Hiszen attól nem kell félnem, hogy elfelejtjük egymást. Én se őket, ők se engem. Akkor miért is kellene félni?

Az igazi dolgok örökké tartanak. Minden a bizalmon múlik. És itt rájöttem a megfejtésre, amit továbbadok Neked:

Amikor félek, hogy egy kincs eltűnik az életemből, valójában nem ő tűnik el, hanem mintha én nem hinnék benne. Nem hiszem, hogy megmarad. Magam teremtem a félelmet. És ha nem hiszek benne, akkor nem adok neki bizalmat. És a csodalények ezt bizony érzik. Ha pedig nem adok bizalmat, akkor ő sem ad bizalmat. Megáll az áramlás. A megoldás a bizalom és az öröm.

Örülj bátran! Az igazi kincs örök. Azt nem veszi el senki és semmi. És ezzel a könnyed ragyogás is létrejön. Semmi görcs, semmi „hol vagy”, semmi „hiányzol, rég találkoztunk”. Semmi negatív, hogy „biztos nem érdeklem már”. Ez nem függés, nem elvárás, hanem tiszta szeretet. Örülni a szeretetnek pedig egy egészen feltöltő élmény. És néha csak annyi kell, hogy kiülsz a levegőre, lehunyod a szemed és örülsz. Örülsz a kincseidnek. Hálát is adhatsz, ez mostanában nagyon divatos. De van tovább. Amikor csak úgy örülsz.

Bízom benne, hogy feltöltött ez az írás téged. És látod, nem kell most keresnem valami feltöltő dolgot. Mert már az feltölt, hogy örülök, hogy téged feltöltött. Reményt adott.

Hogy a kincsek mindig kincsek maradnak. És ez igaz a mostani kincseidre és minden jövőbelire is. Ez a legszebb az egészben.

Forever.

Robi

Bizalmad adtál. És mintha a lefolyón folyt volna le.
De ez még hagyján.

Lefolyt a lefolyón és csúnyán visszajött a vécéből. A hátad mögött. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

Önmagad adtad. Nem játszottál semmilyen szerepet. Elhitted nekik, amit akartak, hogy elhiggy. És aztán megfordultál, ugrándozva és boldogan lépkedtél haza. Ők meg eközben mint valami gonoszságtól egyre keményedő büdös és ragacsos, mérgező gyurmából elkezdtek formálni valamit. Ahogy te adtál nekik, ők úgy egyre több álnokságot, álszentséget és alattomosságot gyúrtak ebbe a valamibe. A formája is kezdett már kialakulni. Végül orvul megélezték fondorlatos fenőkövükkel a gonoszságból épített-gyúrt kétszínű kardot. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

Odaosontak mögéd. Összesúgtak. Befeketítettek. Megnyirbáltak.

Hátba döftek. Aztán amikor nyögve visszafordultál, röhögtek, mint az idióták. Vihogtak, és a foguk villogott, mint veszett farkasoké a holdfényben. Aztán meggörnyedtél. Mi végre? Miért és mivel érdemelted ki? Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

Olyan érték van benned, amit nagyon kevesen értenek. És te sokaknak bizalmat adtál. Azoknak is, akik megjátszották magukat. Azt mondták neked, hogy szeretnek, pedig nem is tudják, hogy kell szeretni. Te tudod. Te nagyon tudod. Mert kristálytisztán világít. Annyira tiszta és emberi vagy, hogy nem csoda, hogy pont ezzel lógsz ki a sorból. És ők ezt a tisztaságodat galád módon kihasználták. Elhitettek veled mindent. És közben a háttérben furkálódtak. Folyamatosan. Oda szúrtak, ahol a legjobban fáj. A lelkedbe. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

Érdekes ez. Mert annyira nem okosak azért, hogy ennyire kiterveljék ezt. Erre születni kell. Tudom, most vannak, akik azt mondják: de hé, nem haragudhatunk senkire. Hiszen lehet éppen annak van szüksége segítségre, aki bánt másokat. Csókoltatom. Mindenki nagyon píszi. Meg korrekt. Meg mindenkinek igaza van. Csak tudod, a helyzet az, hogy én tudom, micsoda kincset bántottak. És ez bűn. Erre nincsen bocsánat. Mert látom milyen kincs és ettől teljesen függetlenül látom, hogy most milyen állapotban van. Kitérő vége.

Hátba döftek. Megaláztak és folyamatosan szurkálnak még mindig. Alattomosan, úgy, hogy ne derüljön ki. Pedig te tudod. Azt is, hogy ki volt és azt is, hogy mit tett. Látom, mennyire betaláltak. Mert ha csak egy picit is felhozzuk a témát, nagyon csillog az a csodaszemed. De nem a boldogságtól gyűlik benne a keserűség. Közben pedig küzdesz, mert a hátadban ott a kétszínű kard. És nem akarod, hogy lássák, hogy fáj. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

De látom, hogy fáj. Azonnal láttam, amikor még nem is jött fel a téma. Ott van benned a csoda. És szeretném, ha látszódna, úgy igazán. Mindent megteszek ezért. És már látom is, hogy elkezd egy apró fény cikázni körülötted. Végül megállapodik a szíved mélyén. Ragyogni kezd. Óvatosan. Vajon elhiheted ezt?

Telnek a percek. Oldódik a kard. De a méreg már nem szívódik fel. Totálisan elfogadlak. Ragyogsz. A szemed csillog. De már a boldogságtól. A munkád legapróbb része is elárulja a csodát, ami benned van. És a keserű-kétszínű kard apró foszlányait is kirajzoltad magadból. Tudod, láttam már pár rajzot. És a sorok közötti sorok között is olvasok. De meg tudtál lepni. Ez az. Meg tudtál lepni. Ez fantasztikus érzés. Mintha az én hátamba szúrt régi kardok is eloszlanának ilyenkor. Sokat dolgozom magam is azon, hogy kihúzkodjam a kardokat. A nagyokat és a kis köcsög minikard szendvicsfalat-szurkákat is. Mert azok a legalattomosabbak. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

Telnek a percek. Írok egy üzenetet neked egy kártyára és odalopom a kezedbe. Megköszönöd. És ragyogsz. De nagyon óvatosan. Nem is kell figyeljelek, úgy is látlak. Egészen finom és lágy figyelem ez. Mert nem koncentrálhatok csak rád. Mégsem tehetek egyebet, mert annyira ragyogsz. Már önmagad vagy. Mi a szuperképességed? – kérdezem a dolgozatban. „Tudok önmagam lenni”– írod te. Hát ez egészen rendkívüli, igaz?

Mit kívánsz az aranyhaltól?

Sokan ilyesmit írnak ilyenkor: házat, pénzt, végtelen kívánságot… egy új telefont. Tabletet. Rengeteg pénzt a játékban, új játékokat… De te… te nem ilyet kívánsz. Hanem ezt:

„Soha ne beszéljenek ki. Csak ezt!!!”

Megfagyott a levegő, amikor elolvastam. Szerintem mindenütt megfagyott, amikor leírtad. Minden megfagyott. És fájni kezdett a kardok nyoma, mint Harry Potter sebhelye. De annál még sokkal jobban. De te tudsz önmagad lenni. Ez minden bánatot felolvaszt. Ha önmagad vagy, akkor minden végtelenül rendben van. És működsz. Minden működik.

A rajzod a legapróbb részleteiben is megoldás. Nem csak a te fájdalmadra. Hanem mindenkiére. Nem mutatom meg itt, mert az a tiéd. És hogy láthattam, az már önmagában ajándék. És tudom, hogy akkor is működik, ha nem látja senki. Egyszerűen mintha kiáramlana a vonalaidból az a végtelen szeretet, amit elnyomtak a köcsögök. A cserepek. Az agyagedények. És most rájöttél valamire. Ami szintén fáj, de mégis megoldás.

„Arra jöttem rá ezeken az órákon, hogy…” – a feladat az, hogy fejezd be a mondatot. A válaszod: „Hogy nem vagyok Lúzer.”

Drága kincs. Aki téged így nevezett, most készíti az új kardot. De már nem hat. Nem talál be. Egyáltalán nem. Mert már nem áldozat vagy, hanem valaki, aki nem csak erősnek mutatja magát, hanem valóban erős. Semmiképp sem Lúzer. Hanem egy végtelen érték.

Senki, de senki nem érdemli meg, hogy bántsák. De a legrosszabb az, amikor egy csillag fényét tompítja az, aki utána panaszkodik, hogy felhős az ég. Az érdemel téged, aki képes meglátni. Nem csak nézni és hátba döfni, hanem meglátni és igazán szeretni.

Annak szólsz, aki elfogad. Akinek pont így vagy jó. És szeret. Ilyennek, amilyen vagy! És te tudsz önmagad lenni. Ez a szuperképességed.

Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök. Jöhetnek. De nem találnak be. És soha nem beszélnek ki. Mert csak akkor kibeszélés, ha engeded, hogy kardot formáljanak belőle. De nem engeded. Nem is képesek rá. Csak úgy csinálnak, mintha. Mert valójában ők tök gyengék. És találtak egy erős ellenséget, aki csodát képes tenni a világgal. Szürkéből színeset tud varázsolni. Fáradtból kipihentet. Lemerültből feltöltöttet. Totál érzem. Hajnal ötkor indultam, kétszáz kilométer után két második osztály és utána délután veletek. De a végén olyan kipihent voltam, mint igen régen. Feltöltöttél és feltöltöttelek. Ami ennyire kristálytiszta az csak tölthet. Az sosem merít. A köcsögök merítenek. Mert távol állnak a kristálytisztától. És te tudod ezt.

És te mindig tudsz önmagad lenni.

Az óra végén kihozod a kártyát és kérdezni szeretnél valamit. A kártyán ezt írtam: „Ajándék vagy.” És te csillogó de néha egy pillanatra szomorkás szemmel rám nézel és megkérded: „Ezt komolyan gondoltad?” Fáj ez, mert bizony nagyon mély nyomot hagytak benned a köcsögök. De gyógyulni fognak a sebek. Amit írok vagy mondok, azt teljesen tisztán komolyan gondolom.

– Ezt komolyan gondoltad?
– Persze. Miért?
– Nem tudom.
– Tudod, soha nem mondok senkinek semmit csak azért, hogy jobban érezze magát.
– Akkor jó.
– Akkor komolyan gondolod? – fordítom vissza a kérdést.
– Igen – és mosolyog. Végre úgy, ahogy tud. És nagyon tud. Nagyon igazi.

Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.

A szíved mélyére jut, ne akard
hátba döfnek és átfúr
a kétszínű kard.
De ha szíved tiszta,
Önmagaddá válsz itt ma
Lúzer az nem vagy, csak csoda
Ragyogsz, nézzenek oda.

Köszönöm. És nagyon vigyázz magadra, mert végtelen érték vagy.

Robi

Nem is tettél semmit.
Akkor miért csinálják? És miért pont veled?

Annyira… köcsögök.

Kinézik azt, aki a legérzékenyebb, és szétszedik. Megnyirbált lelkek lépnek be az ajtón. Igaz, ragyogva távoznak – ez a dolgom. De miért nyirbálják őket?

Ez az, amin nem kell gondolkodnunk. Hiszem, hogy a mostantól számít. A múlt is fontos. De kár elemezni. Legalábbis én nem szoktam. Azt elemezze más.

Te tök normális vagy. És mégis cs…tetnek. Miért? Ne akard tudni. De azt tudd: más ember viselkedése nem miattad olyan, amilyen. Semmi közöd hozzá. Minden ember döntést hoz belül amikor eldönti, hogy hogyan fordul egy másik emberhez.

Te egy érték vagy. Igaz? Igaz? Ha ebben most kételkedsz, akkor… na erről később.
Szóval Veled kifejezetten jó időt tölteni, ugye? Nos, ha így van, akkor vajon az, aki nap mint nap részesül abban az ajándékban, hogy Veled lehet, és ezt az időt mégis arra használja, hogy piszkál… nem tudjuk őt őszintén sajnálni?

Te értékes ember vagy! Egy különleges, rendkívül értékes ember! Ezt van, aki látja. Azt hiszem, én látom. Innen is. De van aki nem látja, akkor sem, ha szemtől szemben áll veled. Van aki nem látja benned azt, amit azok látnak, akik elfogadnak és szeretnek. Képzelj el egy embert, aki egy ilyen különleges ember társaságában, mint Te – ami egy ajándék idő -, nem értelmes dologra használja az együtt töltött időt veled, hanem arra használja, hogy piszkáljon.

Azt hiszem, már érted! Ezért csak sajnálni lehet! Erre szoktam mondani, hogy lemarad rólad a világ! Hadd maradjon le rólad az a része a világnak, akik nem fogadnak el, és maradj ajándék azoknak, akik szeretnek. És nekik pont így vagy jó!

Ha kicsit is inogtál akkor, amikor azt írtam: érték vagy, akkor bizony neked írtam a könyveimet. Szerezd meg: kérd a szüleidtől, szerezd meg a gyerekednek, add ajándékba annak, akit nagyon szeretsz és bántják mások. Mert az a legszörnyűbb, amikor bántják, akit szeretünk. Olvasd el és garantálom, hogy könnyes szemmel fogsz ragyogni!

Egyik ajánlatom: Psszt! Csoda vagy! – a párbeszédes könyv.
A másik: Bátran lehetsz fura!
Itt találod a könyveket: https://gyemantbogar.hu/vamos-robi-konyvek/

Az igazi szeretet gyógyít.
És varázslatos is. Mint ez a kis történet:

2022. április 2. Dunakeszi 45 éves – esős ünnepség. Ahogy ott állok és várok a Táblácska átadásra, rámragyog egy csoda. Csak elsuhant mellettem. És ez a kis csoda – egy kisiskolás kislány, akit most „Csodának” fogok nevezni – csak rámragyogott. Olyan mosollyal, hogy tudtam: neki is jutott abból, amit anyu átadott nekem azzal az integetéssel. Pár perc múlva odajöttek hozzám anyukájával, és csináltunk pár fotót… adtam kártyát. Jött a városi tortázás és újra megláttam őket. Kellett adnom még valamit. Egy könyvet adtam és egy kitűzőt… Ragyogás ismét. Persze vigyázni kell, nehogy „túl-adjon” az ember, mert az néha sok, néha ijesztő.

1998. szeptember 21-én találkoztam utoljára édesanyámmal. Nagyon nem volt jól. Nem kommunikált. És mégis. Amikor elmentem az egyetemre a délutáni gyakorlatra, anyu már a kocsiban ült. A Ladában. És akkor megtörtént. Amikor elmentem a kocsi mellett, beintegettem az ablakon. Bal hátsó ülés. Mert apám szerint az a legbiztonságosabb. Úgy intettem be, hogy minden mindegy, úgysem számít, mert úgysem érzékel. Hónapok óta. És tíz éve hullámokban évek óra nem reagál. És akkor… visszaintett. És lehet, furán hangzik, de bátran lehetsz fura, olvastam valahol… Szóval ebben a pillanatban anyu átadott nekem valamit, amit nekem kellett továbbvinni, mert ő már nem tudta.

2022. április 2. Dunakeszi 45 éves – esős ünnepség.

A Csodával való találkozás után este gondoltam egyet. Ennek a Csodának még kell valami, hogy igazán ragyogjon. Felajánlottam hát, hogy mi lenne, ha alkotnánk valamit közösen. Természetesen igen volt a válasz. És hogy legyen unikornis, meg kutya meg macska… És néztem a naptárt és elkeseredve láttam, hogy… szeptember. De holnap vasárnap. Játsszunk egyet… mi lenne, ha vasárnap ragyogtatnánk egyet? Egy Csodával csodalkotással? Mit gondolsz, ez a kis Csoda fel akart kelni korán reggel vasárnap? Naná!

Aztán jött a meglepetés időjárás – és mivel ők biciklivel közlekednek, felajánlottam, hogy az esőben – aztán mint kiderült, szép nagypelyhű áprilisi szeszélyes havazásban – nem kéne fél órát biciklizni… Szóval felajánlottam, hogy elmegyek értük és elhozom őket. Az út a szokásos, azonban már az ő környékükön az út közepén megpillantottam egy kismadarat. Pont a sáv közepén. Nem jött mögöttem senki, gondoltam, megállok, megmentem. Aztán már nem volt erre menet közben alkalom, így a tükörből néztem, hogy sikerült-e átmennem felette. Biztos voltam benne, hiszen abszolút mozdulatlanul gubbasztott. Egy kis cinke volt. Mivel azonban siettem, hogy ne várassam meg a Csodát, ráadásul eddig minden esetben felesleges volt a madármentésem, gondoltam, ha visszafele is itt lesz, akkor megmentjük. Bűntudatom ugyan volt egy pici. De eloszlott, mert már sok esetben megkaptam, hogy nem is kellett volna megmenteni, mert ez a természet rendje, stb. De azért mégsem hagy az ember egy kismadarat az út közepén, nem? De. Hagytam, mert siettem. Mindig sietünk… pedig nem is kellene…

Jött a Csoda. Beszállt. A bal hátsó ülésre. Anyukája a jobb elsőre. Elindultunk. Mondom, ha ott lesz a cinke, akkor valamit már csak csinálok. Jött a kanyar és a másik kanyar… és ott volt. Ugyanott, az út közepén gunnyasztott. Közben legalább húsz autó elment arra, mert negyed óra alatt ennyi biztosan megfordul ott. De ő ugyanott gubbasztott. Mondtam Csodáéknak, hogy bocs, egy pillanat. Félreálltam, és fogtam egy valamit, hogy megfogom a cinkét és legalább elrakom az út közepéről. És akkor, amikor egy méterre közelítettem, fogta magát, és… elrepült. Teljesen egészségesen, teli energiával.

Ez mi volt?

Lehet, hogy csak valami kaját talált és azért volt ott? Nem, mert visszamentem megnézni. Nem ment vissza az út közepére. Lehet, hogy valamiért nagyon félt és mindig jött valami, bestresszelt? Vagy lehet, hogy… tényleg beteg volt? Tényleg valami baja volt? Vagy félig elcsapta valami?

Amit gondolok, nehéz leírni. Állítólag tudok gyógyítani, de ezt az ember magáról csak óvatosan állíthatja. Mások mondhatják. És én is mondhatom másról. Szerintem a Csoda gyógyította meg a kismadarat. A bal hátsó ülésen ülő csoda. Aki kiragyogott az ablakon, amikor a cinkéért mentem. Valamiért éreztem, hogy ebben a pillanatban már semmi baja nincs a kismadárnak.

Köszönöm Te Csoda. És köszöni a kismadár is. Az igazi szeretet gyógyít!

Robi

u.i.: Az elkészült csodalkotás:

Kezdődik a nap. Megérkezel. Ott ülsz, és tudom, hogy csoda vagy.
Látom, kész. Lehet, hogy ijesztő, de látom. Tudom. Rád van írva.

És mégsem hiszed el.

Éveken át tudtad magadról, hogy csoda vagy. Tudtad, hogy benned van az, ami senki másban nincs. Végtelen szeretet, elfogadás, mély és különleges érzések. Az agyalás nélküli könnyed működés. Amikor csak jön, és ennyi. De megnyirbálták mindezt.

Megnyirbálták, amikor azt mondták: Ne álmodozz már, csináld a feladatot! Meg amikor azt mondták: Na, itt a mi kis elvarázsolt művészünk! Cikizésnek vetted – mert az is volt. Csak én vagyok nagy bajban: Itt állok előtted, látom, milyen kincs vagy, de te nem hiszed ezt el. Mert amikor azt mondták, különleges vagy, akkor ezt hibaként mondták. Olyan vagy, akivel mindig külön kellett foglalkozni. Kilógott. Várni kellett rá. Pedig csodára várni azért nem olyan rossz, igaz?

Mégsem értékeli ezt mindenki. Sőt, mintha senki sem értékelné. És ilyenkor csak megérkezel. Ott ülsz, és tudom, hogy csoda vagy. Látom, kész. Lehet, hogy ijesztő, de látom. Tudom. Rád van írva.

De te már nem tudod. Elfelejtetted, hogy ne fájjon. De most jött valaki, aki a porszemet is észreveszi a szőnyeg alatt, nem kell elefántnak alákerülni, hogy lássa a púpot. A legapróbb rezzenést is észreveszi. És ez ijesztő. Hát még, ha a szemedbe néz és azt mondja:

„Te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Rengeteg kincs van benned és valódi művész vagy. Az a művész, aki sosem másol, hanem csodákat teremt. És ezzel hatalmas ajándék vagy a Világnak!”

És te nézel, és látom, hogy belül ragyogsz. A szemed is ragyog, de még ott a félelem. És a félelmen kívül ott van egy óriási adag bizonytalanság és hitetlenség. Mert azt hiszed, ezt csak úgy mondom. Azt hiszed, hogy csak azért mondom, hogy vigasztaljalak. Azt hiszed, sajnálatból mondom. Pedig nem. Soha, de soha nem dicsérek meg senkit csupán azért, hogy ő jobban érezze magát. Amit mondok, az mindig őszinte. És egyre jobban hallgatok a megérzéseimre. Nem fogom vissza és elmondom, amit gondolok. Bele abba a gyönyörű szemedbe. És akkor meglátom a valódi fényt. Ami sokkal de sokkal fényesebb most, mint előtte.

De te még nem hiszed el.

Én én sem hitethetem el veled. Nem lehet erőltetni.
Mert annyi de annyi fájdalom van még benned, hogy a gyógyulás sokáig tart. Az biztos, hogy én gyógyítani jöttem téged. Mégpedig mérhetetlen energiával. Amikor megtudom, hogy valakit éveken át bántottak, nem értettek, nem becsültek meg, akkor valami őserő ébred fel bennem. És legszívesebben üvölteném: Hidd már el, hogy csoda vagy! Hát miért nem érted?

De akkor én is türelmetlen és érzéketlen lennék. Nem vagyok az. Hagyok időt, hogy lágyan megérezd újra, ami elveszett. Hogy valaki nagyra becsül. Hogy valakinek – egy idegennek – fontos vagy. És akkor mondhatom bátran a szemedbe, ami egyre fényesebben ragyog:

Tudod, annak idején mindig kérdezték tőlem, hogy miért csinálom ezt az egészet? Miért kezdtem el? Most már elárulhatom.

Azért kezdtem el, hogy előbb utóbb Veled találkozzak. Pontosan ezért. Mert mindig megtalálom azt, akinek a legtöbbet tudom adni és nincs nagyobb boldogság számomra, mint hogy ragyogni látlak. És egyre többet láthatok ebből.

Akkor végülis önző dög vagyok: magamnak akarok jót, hogy ragyogni látlak? Igen. De ez nem csak nekem jó. Ez mindenkinek jó. Hiszem, hogy ha te gyógyulsz és újra a helyedre kerülsz, az egész Világ gyógyul. És van hová gyógyulnia.

Végtelenül örülök neked! És tudom, hogy te is örülsz. Csak még ez nagyon furcsa, mert nem ezt szoktad meg. Mindent megteszek, hogy újra ez legyen a természetes, és ragyogva fogadd, ha valakinek nagyon fontos vagy!

VR

#gyémántbogár

VR
#gyémántbogár #bátranlehetszfura

A könyveim itt találod, itt tudod megnézni, melyik való nektek:

Könyvek Gyermekednek és Neked

Hányszor, de hányszor találkozom ezzel.

Amikor úgy érzed, teljesen hiába adtál. Érezted, hogy kell, amit adsz, mert te már tudod, hogy kell. De ő még nem tudja. Vagy ő is tudja, de aki „vigyáz” rá, nem tudja.

Tudod, milyen érzés, amikor legszívesebben azt mondanám egy szülőnek, hogy „Kezicsókolom, önnek fingja nincs, kicsoda a gyereke!”. És amikor elkerekedik a szeme, akkor folytatom: „Hiába mondja, hogy mennyire szereti. Én nem látom ezt az Ön szemében.” Tudod milyen érzés, hogy legszívesebben ezt mondanám, de nem tehetem? Mert nem tehetem. Mert túlzás. Honnan is tudnám én jobban?

Azt mondják nem egyszerű szakmát választottam. Lehet. De én sem vagyok egyszerű. Bírom. Csak néha sok – de akkor rendkívül tanulságos. Olyan sorsokkal találkozom, hogy más hetekig nem tudna aludni. De muszáj helyretenni ezeket gyorsan, és helyre is tudom tenni. Sok olyan helyzetre látok rá, amik Oscar díjas filmekhez is kiváló alapok lennének. De nagyon durva, mert ezek nem filmek, hanem a kőkemény valóság.

Egymás lelkének eltiprása. Az emberi értékek semmibe vétele. A megbecsülés teljes hiánya. Az önbizalom szisztematikus és végtelen gonosz legyilkolása. A hála és érzelmi intelligencia abszolút nulla szintje.

És mindig az szívja meg, aki normális. Akkor miért a furáknak írtam a könyvet?

Mindig az ártatlanokat éri baj egy balesetben is. Mintha mindig azok lennének végül a hülyék, akik éppenhogy a legnormálisabban viselkednek. Most akkor éljenek a furák vagy éljenek a normálisak? Meg ugye mi is a normális?

Nem érdemes erről vitázni. Leírtam a könyvben, hamarosan olvashatod. Itt a lényeg az, hogy némely emberben annyi csoda érték van, amennyi a legtöbb másikban mintha nem lenne meg. Most mondhatod: de hiszen minden ember érték. Igen. Azt is szokták mondani, hogy de hiszen minden gyerek különleges. Ez igaz. Mondjuk megnézném, mit mondanak, ha találkoznak egy-egy tanítványommal. A különlegesség is relatív. A furaság is. De valahogy mégis…

A normálisak szívják meg mindig.

A csendesebbek, akik szeretnének figyelni az órán: Leugatják őket a hangosak.
Azok, akik szeretnének jó jegyeket: Leugatják őket a mindenbe beletojók.
Azok, akik műveltek, olvasnak: Leugatják őket a tabletkirályok és királynők.
Azok, akiknek nem a verseny a fontos hanem az élmény: Leugatják őket a mindenkin átgázolók.
Azok, akik normálisan vezetnek: Letúrják őket az útról a céltalanul száguldozók.
Azok, akik jelentkeznek, hogy tudják: Leugatják őket a mindentudó fotelkommentelők…

Akik csendesebbek, elvarázsoltabbak, igazi emberi értékeket hordoznak: mind alul maradnak a hangos szószólók mellett. Pedig bennük van a csoda. Néha ijesztő, hogy mennyire meglátom ezt a csodát. Azonnal. És persze ez jó, hiszen éppen ezért találunk egymásra egy-egy tanítványommal. Pontosan tudom, hogy mire van szüksége, és tudom is adni ezt. De nagyon kell vigyázni.

Mert ha túl sokat adok, nem tudják befogadni. Na nem ők, hanem akik „vigyáznak” rájuk. Idézőjel? Miért? Azért, mert ez művigyázás. Sokszor fordul elő, hogy nem tudok találkozni valakivel azért, mert akik „vigyáznak” rá, nem értik, miért van erre szükség. Nem feladatom meggyőzni őket. És kénytelen vagyok elengedni. Néha nagyon fáj. Amikor jelzem, hogy csoda van, nagy csoda. És veszély is van, hogy a csoda elvész. De nem értik. Nem érzik. És amikor látom, hogy a csoda már alig látszik, mert elsodorja a megfelelés, a szabályok, a rengeteg tanulás és a sok felesleges „vigyázok rád”, akkor nagyon fáj ez. Hogy tudom, hogy adnom kell neki, de nem lehet, mert nincs lehetőség. És azt is tudom, hogy nem lesz jó vége, de nem tudok mit tenni, hiszen nem csengethetek be, hogy „Heló, jöttem kéretlenül okoskodni”.

Többeket megijeszt, hogy nagyon hamar leveszem, hogy mi a helyzet és hol mire kellene figyelni. Azokat főleg megijeszti, akik nem vesznek észre soha semmit, csak nyomják a gázt, mint a süket a csengőt.

Apropó. Süket. Sokan nem akarnak hallani. Mert félnek. Félnek, hogy ha meghallják amit nem akarnak, akkor nem tudnak hogy reagálni. És nem akarnak látni sem. Pedig olyan vagyok, mint a vakvezető kutya. Mutatom az utat. De csak annak, aki hallgat rám. Hiába érzek mindent, ha nem hallgatnak a megérzéseimre. És ilyenkor az ember olyan feleslegesnek érzi magát. Nagyon feleslegesnek. Ha valahol egyáltalán nem értik, amit mondok, már nem is újdonság. Pedig szerintem ez a normális. Hogy az ember érez. Mert érző lény. És akkor most a normális a fura igaz?

Hogy jön egy vadidegen, a gyerekem osztályába, és jelzi, hogy csoda van. És akkor én megkérdezem: „Mégis mire alapozza?”. Pár éve valósággal vizsgáznom kellett, hogy mi alapján mondom, hogy tehetséges a gyerek? Mert szerinte nem az! Őrület! Úgy éreztem magam, mintha bűnt követtem volna azzal, hogy figyeltem a gyerekre. No igen. Mert ha én figyelek a gyerekre minden rezdülésemmel, a szülő pedig pont letojja, hogy kivel lakik együtt, hogy kit nevel, akkor bizony én lógok ki a sorból. Mert az elképzelhetetlen, hogy ilyen hamar ennyit lássak. Elképzelhetetlen annak, aki nem lát. Talán néz. Talán. De nem lát. És ha segítek neki látni, akkor leállít. Miért?

Mert fél. Fél, hogy jobban fog engem szeretni az a gyerek. Pedig ez nonszensz. A gyerek a szüleit szereti a legjobban. A legkülönlegesebben. De az is igaz, hogy vonzódik mindenkihez, aki végre megérti. És hidd el, én megértem a gyerekeket. Ők is értenek engem. Azért tettem erre az életem. Hogy kölcsönösen megértsük egymást.

De van, hogy kicsapják a vakvezető kutyát. Nem kell. Nekik ne mutassa az utat, mert akkor féltékenyek lesznek, hogy nem ők láttak, hanem ő. Pedig nem az a lényeg, hogy ki lát, hanem hogy végre lát valaki! De ilyenkor árnyékot vet az egészre… a hála teljes hiánya.

Őrület néha, amivel találkozom. Ármánykodás, cselezés, hazugságból épített művárak. És aki rávilágít az igazságra, nem kívánt személy. Mert fáj az igazság. Csak azt nem tudják, hogy attól, hogy fáj valami, még nem rossz.

Van, hogy kicsapják a vakvezető kutyát. Mert nem akarnak látni. Köszönik szépen, jól vannak a művilágukban. A sötétben érzik jól magukat. Ők a furák vagy a vakvezető kutya? Sosem lehet ezt eldönteni. Fura, aki ezt bírja. Fura vagyok. Tudod mi a titka, hogy bírom?

Alkotok. Amikor úgy érzem, tennem kell valamit, mert szétfeszít amit láttam, hallottam, megtudtam… alkotok. Írok. Rajzolok. Zenélek. Festek. Mert ki kell jönnie.

De van, hogy kicsapják a vakvezető kutyát. Hiába ír, hiába rajzol, hiába zenél, hiába fest. Mert nem kellenek a könyvei, nem kellenek a rajzai, nem kell a zene. És nem kell a festmény sem. Ez igaz. De azt nem tudják, hogy a vakvezető kutya mindig megtalálja azt, akit vezethet. Nem segít mindenkin egy segítő kéz. De minden segítő kéz segít valakin. És hiszem, hogy amikor nem tudok valahol annyit adni, amennyit adni szeretnék, akkor tudom adni máshová. Pontosan így megy ez.

Nem a normálisak járnak pórul. És a gátlástalanok sem győznek. Nem számít, hogy ki a hangos. De az egészen bizonyos, hogy aki igaz és tiszta szívű, végül nagyon boldog lehet.

És hidd el, nagyon érdekes boldognak lenni, miközben olyan, mintha a világ összes baját a válladra vennéd. A könyveimben megtanítom ezt, miközben én is még csak most tanulom. És annyi tanulnivaló van még!
https://gyemantbogar.hu/batran-lehetsz-fura/

Robi

Mindenkit elijesztesz magadtól?

Azt gondolod, hogy te rontasz el valamit?
Azt gondolod, hogy velük minden rendben van, de te mindig elszúrod? Mindig veled van a gond?

Hát nem. Elmondom. Te okos vagy. Végtelenül érzel. És nagyon tudod, hogy mi kell neked és mi nem. És azt is tudod, hogy ki kell és ki nem. De még nem mered ezt magadnak bevallani. Pedig neked van igazad.

„Elegem van magamból!” – tényleg? Nekem most kezdesz igazán hiányozni. Mert tudom, hogy mekkora kincs vagy. Különleges képesség, ha valaki azonnal érzi, hogy ki kell az életébe és ki nem.

„Sorra vesztek el mindenkit.” – tényleg? Szerintem pedig egyre szabadabb vagy! Egyre inkább hallgatsz a megérzéseidre. Egyre könnyebben és gyorsabban döntöd el, hogy kinek ajándékozz az idődből és kinek nem. Jegyezd meg: akit úgy érzel, elvesztesz, mind segít egyre inkább önmagadnak lenni. És nem te veszted el őket, hanem ők jönnek rá, hogy másutt kell lenniük. Ott, ahol nem látják ennyire élesen a bajaikat. Mert te meglátod mások bajait. Ezért ők közelebb lépnek hozzád. Előbb óvatosan egy papírgalacsint tesznek a fejedre. Aztán – észre sem veszed – rádborítják az egész szemetest. És végül – észre sem veszed, rádnyitják a szemétcsapot. Folyamatosan ömlik rád, és még te kérsz elnézést, hogy néha nem tudod mosollyal fogadni? Hát ez így nem oké!

Persze, hogy nem oké. Mert egyre erősebb vagy. És mondok valamit:

Amikor magányosnak érzed magad, amikor egyedül vagy és nincs ott senki, te akkor vagy a legerősebb. Mennie kell a réginek ahhoz, hogy jöhessen az új. Te egy hatalmas kincs vagy. Azok érdemelnek meg, akik megértek rá. És akik nem értek meg rá, majd találnak mást, akire ráboríthatják a szemetet.

Mondhatod: ez kegyetlenség, hiszen szegénynek nagyon kell valaki… valaki, aki meghallgatja a dolgait. Igen, kell. Lesz is. Csak nem te. Ne érezd magad kellemetlenül, ha valaki kilép az életedből, mert nem tudta az összes szemetet rádborítani! És ne érezd magad úgy, hogy szegényt cserbenhagytad. Egyszerűen csak neked is máshol van dolgod és neki is.

„Ő sincs már. Vele is összevesztem… vele is…”

Kár azt sorolni, hogy ki mindenkivel vesztél össze. Vagy távozott csendesen az életedből. Azt sorold, akik szeretnek. És akik arra várnak, hogy nyiss feléjük. Mert nem szemetet akarnak adni neked, hanem csupa jót.

Nem Te lógsz ki a sorból. Nincs is sor. De ha mégis van sor, akkor az a te saját sorod. Te biztosan benne vagy. És azok nincsenek benne, akik nem valók neked. Akik lehúznak. Akik megpróbálnak az ő szintjükre visszarántani. Akik együtt szenvedni hívnak. Azért akarnak veled találkozni, mert megint összegyűlt bennük a szennyes, és rád akarják teregetni. Hidd el: mindenki megtalálja a módját, hogy segítséget kapjon. Nem te kellesz mindenkinek. És neked sem kell mindenki! Ne sajnáld őt, ha azt mondod: „Bocs, ez már sok nekem. Nekem is van elég gondom. Kérlek, ne told rám a nyűgjeidet!”.

És különben is. Mindenki attól erősödik a legtöbbet, hogy megoldja a problémáit. És ott tud a legtöbbet fejlődni, ahol van. Nem kell mindenkit megmenteni.

„De tuti velem van a baj!”

Nem. Nem veled van. Nincs senkivel sem baj. Csak hallgass jobban a megérzéseidre. Higgy magadban. És legyél azokkal, akik felemelnek.

Nem te vagy szürke és minden más színes. Hanem te vagy színes és minden más talán sokkal kevésbé lényeges. Te vagy a fontos, hogy te a helyeden vagy. Azokkal, akik szeretnek. És nyitsz azok felé, akiknek igazán fontos lehetsz.

Nincs veled baj. És nincs eleged magadból! Belőled sosem elég. Adj magadból annak, aki ezt igazán értékeli!

VR

Felemelő olvasnivalók a témához:

https://shop.vamosrobi.com/konyvek

Olyan szép. Olyan rendezett. Igényes
Jók a jegyei. És ott van, ahol kell, jól viselkedik. Lehet rá számítani.
De kit érdekel, hogy belül mi van?

Kit érdekel, hogy amit kifelé mutat, az csak a látszat?
Kit érdekel, hogy belül mi van?
Kit érdekel, hogy forr és fagy egyszerre?

Ő megpróbált valamit, amivel előbújhat a szürkeségből. Ők pedig azt mondták: ez marhaság. Ne legyen már ilyen gáz. Pedig nem gáz. Előbújni sosem gáz. Szerepet játszani, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, már lehet, hogy gáz. Mert ilyenkor a megoldás elkerüli az embert. Néha annyira sikerül elfedni mindent, hogy a tükörbe nézve sem látszik. A tökéletes hazugság.
Pedig belül háború és vihar dúl. Emészt kintről befelé és bentről kifelé is. Belül kavarog. Mindezt azért, mert nem akar már róla beszélni, nincs értelme? Minek? Úgyse változik semmi. Csak rászáll mindenki. Vagy még jobban piszkálják, vagy álszent módra álsimogatják a lelkét…
Az ál-lelkét.

Ál-lelkek álruhában
Érzések viharában
Feszülnek és hervadnak
Fagynak, nem olvadnak
Csak belül forrnak
Tükrei e kornak…

Nagyon nagyon kell tudni LÁTNI ahhoz, hogy észrevegye az ember az ilyesmit. Különben jaj, én vagyok a túlpara, mindenben a bajt látod, Robi… Én, a bajt? Én csak megmondom, hogy ezt nem kéne folytatni. Ezt, így semmiképp. Mert nem jó felé vezet.
De akkor mi az irány, kapitány?

Önmagad. Mindig az az irány. Csak az a kérdés, hogy Te ki vagy. És mi az a csoda, ami benned van, de nem jön ki, mert, mert, mert… bármiért is… nem jön ki. TUDOM, hogy benned van. Tudom, hogy tudod. Tudod, hogy tudom. Mert már megcsillant. És azt is láttad, hogy észrevettem. De te még nem hiszed el.

Ha azt mondom: “Csoda vagy!”, nem érted, miért mondom. Mi lenne benned a csoda? Sima ember vagy és kész.
Pedig nem. Te nem sima ember vagy. Te: te vagy. És a világnak nagyon kellesz. Pontosan úgy, ahogy vagy. Álarcok és szerepek nélkül. Csak te.

Hagyd, hogy a Világ felfedezzen. Nem kell a színpadra állni. Teljesen rendben van, ha magadnak való vagy. Ha filozofikus vagy. Ha elvont vagy. Ha különc vagy.
Teljesen rendben van, ha egy másik bolygón vagy.
Teljesen rendben van, ha lassú vagy.
Teljesen rendben, ha gyors.
Nem veled van a baj. És mással sincs.
Egyszerűen csak meg kell találnod azokat, akinek így vagy jó. Akik kedvéért nem kell semmit magadra aggatnod és nem kell műmosolyogni. Azokat, akik LÁTNAK téged. Akkor is látnak, ha elbújsz és akkor is látnak, ha teljesen mást akarsz mutatni, mint a valóság. Mindegy, mit mutatsz. Akik igazán szeretnek, azok LÁTNAK téged.

Végre. Ez az, amire mindenki vár. Hogy LÁSSÁK. És amikor ez megtörténik, csodák indulnak útnak.

Hagyd, hogy lássanak. És láss te is bátran másokat. A valóság a szemed előtt van. És te is ott vagy a saját szemedben. Tükör sem kell. Egyetlen vagy.

Bátran légy egyetlen. Különleges, egyedi, különc. Fura.

Bátran lehetsz fura!

VR
#bátranlehetszfura

Neked írtam. Vasárnapig előrendelhető:

Bátran lehetsz fura

Mindig van min agyalni. Mert valaki valamit mondott. Aztán ezt sajnos elhitted…

Elhitted, hogy béna vagy.
Elhitted, hogy abnormális vagy.
Elhitted, hogy nem tudod megcsinálni.
Elhitted, hogy ez a nap sz.r volt.
Elhitted, hogy ez a nap sz.r.
És azt is elhitted, hogy a holnap is sz.r lesz.
Mitől is lehetne jobb?
Elmondom.

Attól lehetne jobb, hogy nem mások véleményére hallgatsz, hanem a saját megérzéseidre. Mert azok mindenen felül igazak. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol. Az meg főleg mindegy, hogy kimondja vagy sem a rólad szóló kéretlen gondolatait.
Mintha minden arról szólna, hogy Téged bíráljon. Mert valami VELED nem okés. Nem velük, ó, neeem, ők tökéletesek! Nekik minden rendben. Ők már mindent tudnak. A fenét. Ők a legbizonytalanabbak.

Ha hiszed, ha nem, akik bántanak, Nálad keresnek megerősítést. És ha sikerül azt látniuk, hogy befolyásoltak téged, akkor erősnek érzik magukat. Pedig valójában gyengék. Ők a leggyengébbek és Te vagy a legerősebb!

Gondolj csak bele: egy gonosznak ellenség kell. És nem valami nyikhaj, kisujjal félrepöccinthető miniellenség. Hanem egy nagy ellenség. Mert ha az ellenség nem elég erős, akkor a rosszakaró sem tud elég gonosz lenni.

Fura, hogy egy gonosznak te vagy az ellenség. Pedig nem vagy az a tipikus “ellenség-típus”, igaz? Pedig így van: ő a gonosz és te vagy az ellensége. Arra tanítalak meg, hogy ellensége lehetsz, mégsem kell harcolnotok és mégsem kell, hogy áldozat légy.

Meglepetés:

Minél gonoszabbak veled, annál erősebb vagy!
Leírom még egyszer, annyira fontos:

Minél gonoszabbak veled, annál erősebb vagy!

Mert csak egy erős embert érdemes piszkálni. A gyengét piszkálni nagyon alattomos dolog, de az a kezdő gonoszok kisded játéka. Ha úgy érzed, nagyon kegyetlenek veled, akkor jó úton jársz! Minél bátrabban mutatod meg, micsoda kincs vagy, annál gázosabb irigyeid lesznek.

Jelezze ez a számodra, hogy micsoda erő van máris benned! Ne elbizonytalanítson, hanem erősítsen meg! Nyugi: nem kell mazochistának lenned! Nem ezt mondom. De hidd el, hogy ha piszkálnak, csoda vagy.

Egy csodát sokan irigyelnek. Nem tudnak vele mit kezdeni, pedig azt mondják, mindent tudnak. És íme a bizonyíték: nem, nem tudnak mindent. Mert egy ekkora csodával, mint Te: már nem tudnak mit kezdeni!

Legyél bátran ilyen. Ne hagyd magad megingatni. Ne engedd, hogy lehúzzanak. Porold le magad. Ismét erősebb lettél!

Szeretnélek minden nap megerősíteni. Bármikor, amikor csak szeretnéd.
Számíthatsz rám. Órán, bárhol. És a könyveimben bárhol és bármikor.

Bátran lehetsz az, aki vagy.
Bátran lehetsz csoda.
Bátran lehetsz fura.

Neked írtam. Olvasd el:

Bátran lehetsz fura

Bejössz, leülsz… mégis keresed a helyed.
Miért vagyunk itt? Mi fog itt történni?

Látom, hogy valami nem oké. Hogy valaki nem ért téged. Azt is látom, hogy úgy érzed: senki sem ért.
És látom, hogy ha most megértelek, az olyan hirtelen jött boldogság lesz, hogy megijedsz. Megijedsz, mert nem ezt szoktad meg. Azt szoktad meg, hogy…

– Ne dumálj már annyit!
– Ne p.csogj már folyton!
– B..ki, te mindig sírsz?
– Miért kell ezen kiakadni?
– Már megint te?

És most az jön, hogy rádnézek, és tudom, mire gondolsz. Tudom, mi jár abban a csoda fejedben. És tudom, hogy tudod. Tudom, hogy tudod, hogy tudom.
Éveken át hiába mondtad. Akárhogy mondtad, nem értették. Vagy félreértették. Most meg mintha hirtelen…

Kérdezek tőled. Nyekereg a szék, ahogy feszengsz. A nyitott ablakban a szél a függönnyel játszik. A krétapor megáll a levegőben.

Nem szoktad meg, hogy elfogadnak. Hogy így, ilyennek szeretnek, amilyen vagy. Hosszú percek telnek el. Nem erőltetek semmit. Már tudod. De még idő kell.
Ijesztő, ha hirtelen elfogadják az embert. Mert arra tanítanak, hogy vigyázz: aki túl jó, az gyanús. Azért mondják ezt, mert félnek, hogy olyan valakire akadsz, aki jobb neked, mint ők. Gyanús. Pedig csak nagyon lát. És te pont egy olyan valakire vártál, aki nagyon lát. És most itt az a valaki, és mégis el akarsz bújni előle, mert nem mersz szembesülni azzal, amit majd mond. Mert majd biztos rosszat mond.

Annyian mondtak már rólad rosszat. Szekáltak. Hátbadöftek csúnya tompa kardokkal. Tették magukat, hogy igazak, de álszentek voltak és szerepjátékoztak. Fúrtak, ahol tudtak. Nem becsülték meg, hogy micsoda kincs vagy. Befeszítettek. És most itt, együtt isszuk meg a levét. Mert elbújsz.

De látlak. Azonnal és kristálytisztán. Mindig betalálok, mert már ismerlek. Pedig tíz perce találkoztunk először. Mégis, mindent tudok rólad. Ijesztő. Gyanús. Azt is látom, éppen kivel kaptál össze. Őt is látom. De leginkább téged látlak. Akit fel kell emelni, mert valaki lenyomott. Elvett belőled. Valaki egyenlő: sokan, sokáig. Éveken át. Annyira, hogy most nehezen fogadod be mindazt a jót is, ami történni készül.
De van időd. Csengetnek. De előtte még legurul az a pár könnycsepp.

A szünet után ott ülsz, piros az arcod és a szemed. Kezedben zsepi. Az szemedben a remény. Hogy ez az óra is vajon ad-e neked majd. Vajon megint látlak-e?
Óvatosnak kell lenni egy törékeny csillaggal. Tudni kell, mikor mi mehet. Egy kedves szó. Egy mosoly. Egy kis humor.

És akkor… elkezdesz ragyogni.
De úgy, hogy hirtelen minden fény halványnak tűnik. A búgó neonok is elhallgatnak. Nem figyel téged senki. De már egyre többen látnak. Olyannak, amilyennek talán még soha:

Különlegesnek, aki már tudja, hogy különleges. Aki már nem szégyelli a különlegegességét. Aki mer ragyogni. Óvatosan, de mer. És a könnyek újra megjelennek. Most már patakokban folynak. Mert ez olyan öröm, amihez nem elég csak titokban pityeregni.
A padtársad megölel. Te csak nevetsz és sírsz egyszerre. Már érzed, mennyire szeretnek.
Pontosan ilyennek. Amilyen vagy. És senki más nem ilyen.
Bátran lehetsz ilyen. Most már tudod, hogy így a jó. Nem kell elbújni. Nem kell mást mutatni. Meglátott valaki. És ezáltal meglátott mindenki más is. Milyen jó nekik! És jó neked is.

Neked írtam:

https://gyemantbogar.hu/batran-lehetsz-fura

Mi lett volna, ha? Mi lenne most, ha akkor nem?

Ezek meglehetősen felesleges kérdések. Mert igaz, a múlt után jön a jelen, aztán a jövő.

Van választásunk:

– A jelenben a múlton nyűglődünk, hogy ha másképp lett volna, akkor most mi lenne.
– A jelenben úgy gondolkodunk, hogy MOST dől el: mi lesz a jövő.

A gyerekek a jövő. És sokan szidják a mostani kamaszokat, mert nem látják a bennük rejlő kincset. Olyan kincsek vannak köztük-bennük, hogy sokan el sem hinnék, ha elmesélem. És tudom, hogy szuper jövőt fognak alkotni. Felülkerekednek a problémákon. Nem hagyják magukat visszatartani. Nem hagyják, hogy lebeszéljék őket a nagy terveikről. Nem hallgatnak a kesergőkre, elküldik melegebb éghajlatra a fanyalgókat, energiavámpírokat, rosszakarókat. És szabadon ragyognak – így lesznek ajándékok a világnak.

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőlem. Elmentem gépésznek. Huszonöt voltam, amikor rájöttem, hogy nem az én utam. Pedig húszévesen sem tudtam már Anyuval beszélni, aki pontosan megmondta volna, merre menjek. Igaz, tízévesen sem, pedig akkor még velem volt. De nem volt önmaga. Valami történt. De azt mindvégig tudta, hogy nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jövővel. Azért emlékezni szabad:

Röntgenorvos – röntgendiagnoszta volt. Az akkori kezdetleges technika ellenére olyan dolgokat látott meg a felvételeken, amiket senki más. Nem mindig hittek neki, pedig igaza volt. Nem mindig hallgattak rá, pedig tudta, hogy mi a beteg valódi baja. Bele se merek gondolni, miken mehetett keresztül, amikor ő meglátott valamit, nem hittek neki, nem kezelték és csak későn derült ki, hogy neki volt igaza. Sajnos a boncoláskor késő rájönni az igazságra. Utólag könnyen okos az is, akinek csak a szája volt nagy esetleg. Ennek ellenére az érzékenysége, éleslátása és hatalmas tapasztalata sokakat mentett meg.

És megkockáztatom, hogy röntgenfelvétel nélkül is tudta, mi a valódi baj. Mert látott – mindent. Sokszor jártam nála a laborban. Azok a filmek, vegyszerek, a búgó világítás és nagyon különös szag – itt vannak élesen a szemem, fülem, orrom előtt.
A legapróbb dolgokat is észrevette, mert látott. Megtanított olvasni a képekből. Megmutatta, milyen egy repedés. Milyen egy törés. Milyen egy rossz forradás. És mik azok az árnyékok. Féltem picit ilyenkor.
Azt mondták neki: Ildikó, túlaggódja a beteget. Túlelemez mindent. Pedig nem elemzett. Nem feltételezett. Látta és tudta.

Engem is látott és tudta, mi az utam. Mindig a szabadság felé támogatott.

1998. szeptember 21-én, amikor utoljára láttam, átadott nekem valamit, amit csak ő tudott, más nem. Valami olyat, amit most csak én tudok, más nem. És ami miatt a legtöbben hozzám fordulnak – és nem máshoz. Röntgenfelvétel nélkül is látom, mi a helyzet. Bemegyek egy osztályba, és tudom, kinek mi jár a fejében. Hogy milyen bántások érték. Hogy ki szeretne szabadabb lenni. Ki szeretne csendet. Ki szeretne szerepelni, de nem tud. Ki nem szeretne, és mégis kell. Ki az, aki fél? Ki az, aki nincs a helyén.
Ezen a bizonyos szeptemberi napon egyetlen pillanat alatt megkaptam Anyutól az új feladatot. Megvalósítani nem egy pillanat volt és még mindig nincs kész.

Rájöttem, hogy Anyu is fura volt. Apu is. Nagyon. Kilógtak a sorból. Anyu a csendességével, Apu a végtelen kreativitásával és furcsaságaival, fanyar és fekete humorával. Egyikük sem mert az lenni, akinek igazán született. És most, ennyi év távlatából látom, hogy ez tényleg mennyire nem egyszerű.

Szerintem a könyveimet nekik is írtam. Hogy lehetnek olyanok, amilyenek. Akkor is, ha ez valakinek nem felel meg. Mert visszafogták, ez biztos. Sajnos nem tudnak róla már mesélni. Pedig ez lenne az, amikor a múlt megfejti a jövőt.

Anyu 1940. október 2-án született.
Ma lenne 81 éves.

Boldog születésnapot, Anyu!
Ígérem, hogy sokaknak megtanítom, hogy bátran lehetnek furák! Ez a dolgom, és te mindig tudtad ezt. Csak én nem tudtam. Megtanítom az erre nyitottaknak is, amíg nem késő.
💫
VR
(az ifjabbik)

Történt egyszer egy bármi is.

Elrendezkedtek már a szünetben. Csillogó szemekkel, érdeklődve, ragyogón. Ötödik osztály.
Kérdeztem, ki érzi magát furának. Pár kéz emelkedett. Az övé nem. Kérdeztem, ki érzi azt, hogy van benne művész. Egy kéz sem – kis egymásra mutogatás.
De én láttam. Mindent látok – ez néha ijesztő. Mindent. Sokszor már a nulladik előtti pillanatban. És mindig bejön. Mindig megérzem. Bemegyek és tudom. Csak úgy.

Vannak csodák. És vannak még nagyobb csodák.
A feladat egyszerű: rajzolj egy karikát. Kört, krumplit, mindegy. Aztán rajzolj bele BÁRMIT. Szabadon. Amit akarsz. Írhatsz. Rajzolhatsz, mintázhatsz, színezhetsz. Bármit. Nem mondom meg, hogy mit.
És akkor elindul. Elindul valami csoda. Készülnek a színek, vonalak. És ő csendben ragyog. Talán azt hiszi, nem is akkora nagy durranás, amit csinál. Pedig nagyon az. Őrületesen az. Hiszen aki amikor BÁRMIT rajzolhat, BÁRMIT írhat, ezt készíti el? Hát mi ez, ha nem valami hatalmas dolog?

Nyilvánosan megosztom hát veletek ezt a csodát. Talán kiderül belőle, hogy igazából sosem rajzot tanítok és hogy micsoda kincseker sodor elém az élet!

Világ
Szeretet

Ennyi. És sok könyv. Mert eközben ott a tudás, mély és bölcs tudás.
Gratulálok. Igazi ajándék volt megismerni!
Mindenkit.

Robi

Tudod, amikor az osztályban leszidják a hiányzókat. Vagy a későket. Minek leszidni őket, hiszen ők nem hallják, nem igaz? Mi meg ott ülünk és hallgatjuk a szidást, pedig nem is nekünk szól. És azt is tudjuk, hogy azok, akiket épp leszidnak, ettől semmiképp sem fognak megváltozni. Már csak azért sem, mert el sem jut hozzájuk mindez.

Ezt a könyvet milliók nem olvassák el. Pedig, ha az ember úgy érzi, kilóg a sorból, ha vele van baj de mégis megoldotta, akkor már inkább a sorral van baj, nem vele, aki kilóg belőle. Azt fogod érezni, hogy ezt a könyvet pontosan azoknak kellene inkább elolvasni, akik totál nem értik, miről van benne szó. Éppen hogy nekik kellene megérteniük a benne leírtakat. Hiszen ez a fura dolog mindig kétoldalú.

Vannak azok, akiket nem értenek meg. Akik kilógnak. Nekik ez a könyv igazi kincs lesz. Mindig felnyithatják, segíteni fog kimászni a kisebb-nagyobb gödörből. És vannak azok, akiknek meg kéne érteniük a sorból kilógókat. De ők ezt a könyvet lehet, hogy kézbe sem veszik. Hiszen tudják, hogy ők nem furák, akkor pedig minek elolvasni, nem nekik szól. És különben is: minek? Mi közük van hozzá, hogy valaki úgy érzi: fura?

Két oldalról “támadok”. Támogatom a különcöket. Megértem őket. Emellett pedig azon is dolgozom, hogy a “nemértők” jobban értsenek. Jobban lássanak. Igyekszem felnyitni a szemeket. Így – mindkét oldalról támadva – talán még jobban felismerhető lesz:

Mindenki másképp különCleges.

Belenézni a tükörbe – sokszor nehéz.
Szembesülni valamivel, amit eddig nem akartunk meglátni.

Megtaláltam ezt a 2017-es rajzomat.
“I am Myself in a POSITIVE mirror”, azaz “Én magam vagyok egy pozitív tükörben”.

A tükör mindig önmagunkat mutatja. Csak a görbe tükör mutat mást. Meg a mindenféle filterek. Amik viccesek, mégis arra jók csak, hogy eltakarják a valóságot.
Pedig ha önmagad vagy, akkor a tükör is a valóságot mutatja. Semmi mesterkélt semmi mű. A mesékben többször is szerepel tükör. Van, ami a vágyainkat mutatja. Van, ami az igazságot. És van, ami a jövőt. Meg még sok más.

Szerintem a gyerekek is tükrök. Sokszor mondjuk: ő egy tükör nekem. Igen ám, de ritkán van továbblépés. Pedig kellene. A gyerekek mindig az igazat mondják. Ami a szívükön, az a szájukon. Hallgassunk rájuk!
Fogadjuk el a legőszintébb tükröt és legyünk hálásak azért, amit ad. Mérlegeljünk, változtassunk, ha arra jutunk. Mert így láthatjuk majd mi is igazán önmagunkat egy pozitív tükörben.

Vajon mi az, ami a tükörben most más rólad, mint a valóság?
Vajon mi az, amit másképp tehetnél?
És vajon mi az, ami azt mutatja: lehetnél BÁTRABBAN ÖNMAGAD?
Igen, akkor is, ha ez egyeseknek szokatlan.
Lehetsz fura.

Bátran lehetsz fura.
Az új könyv ezzel a címmel tükör lesz a kezedben.

És a legnagyobb része a gyerekektől kapott tapasztalatra épül. Ők a legjobb tükrök. Csak figyelj rájuk. Én is gyerek vagyok, figyelj rám is!

Találkozunk a tükörben?

Robi