Amikor iskolás voltam, voltak az osztályomban menő fiúk és menő lányok. És kisebb, „szerencsétlen” fiúk.
Apropó, szerencsétlen: Az egyik legnagyobb kincsem könnyekkel küzdve számolt be róla, hogy szerencsétlennek nevezték, mert nehezen dönt. De hiszen ő ilyen, és ilyennek szeretem! Én is „szerencsétlen” lettem volna? Ki tudja.
Szóval, a menő lányok be akartak vágódni a menő fiúknál. És fordítva is. Volt még két-három fiú rajtam kívül, akiket „kinéztek”. Nem voltunk menők. Én kicsi voltam és nyeszlett. Azokkal barátkoztam, akiket piszkáltak. Ezért engem is piszkáltak. A lányok lefogtak és a fiúk összefirkálták az arcom filctollal. Filmbe illő jelenet. A jelenet pedig pokolba illő.
Az egyik csodámat pedig megdobálták. De mivel! A tornazsákjával. Tudod, nem olyan kellemes az, ha benne van a cipő. De nem a cipő volt benne. A tornazsák tartalmát szétszórták és a zsákot megtöltötték kaviccsal és homokkal, mocsokkal. Ezt vagdosták hozzá úgy, hogy lila foltokkal lett teli. Nem a zsák. Hanem a háta és a válla.
Van olyan, akit kipécézett a tanár. És mindenért lehordja az osztály előtt. Mindenki előtt. A szülőknek pedig belemosolyog a szemébe. Hol az igazság?
Persze, mi is voltunk gyerekek és túléltük. Ez igaz. De sokan közülünk – aki tagadja, az is – szellemi roncsként léptünk a felnőttkorba. Olyan árnyékként, aki valaha egy ragyogó csillag volt. Már mondtam: a zéró tolerancia elvét követem a bántásokkal kapcsolatban. Nem mehet tovább, ami el sem kezdődhetne!
Megtörténik és hagyjuk megtörténni másnap is? Jó reggelt!
Meddig szeretnénk még ezt „szükséges rossz”-ként nézni? Meddig elégszünk meg azzal, hogy elolvasunk egy hírt a vonat alá ugrott kincsről és megosztjuk, hogy ez mennyire szörnyű? Vagy esetleg hajlandóak vagyunk lépni az ügyben?
A világot nem lehet megmenteni a gonoszoktól. Az a szuperhősök dolga. Én nem vagyok szuperhős, de azt mondják varázsolni tudok.
Képzeld csak el, hogy ami eddig volt, az emlék lesz csupán. Kellemetlen emlék. Mert egyszercsak a gyereked nem mosott rongyként érkezik haza a suli után, hanem feldobva. És mesél. És megosztja a dolgait. Nem gubózik be, hanem árad. Ajándékoz. Nevet.
Képzeld el, hogy létezik megoldás a világon minden bántásra.
Sokáig azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy sokakhoz eljusson, amit mondok. Hogyan juthatna el a bántókhoz és a bántottakhoz is – egyszerre? És a gyerekek segítettek a legtöbbet. Hallgatom nap mint nap a történeteiket és olyan mérhetetlen erőt adott ez, hogy a Holdig tudnám írni, ami feljön ezek kapcsán.
Képzeld csak el, hogy a gyerekednek – vagy neked – csak el kell olvasni. Mennyivel könnyebb így. Leírtam, a Holdig ér. De összeszedtem, és könyvlapokra írtam. Már csak pár nap. És akkor kinyújtod a karod, és leveszed a polcról. A kincsed kezébe adod és minden olyan könnyűvé válik hirtelen. Biztos vagyok benne, hogy mindent megteszel érte. Akkor ezt is tedd majd meg. Nem tudok jobb ajándékot elképzelni, mint ha a képessé teszünk valakit a boldogságra.
Persze lesz, aki csak legyint. Úgyse lesz semmi. Nem változik ettől meg semmi. Humbug. Ki ez a Vámos Robi? Meg minek? Úgyse olvas, csak sorozatot néz…
Nézd, nem lehet mindenkit megmenteni. De felelősségünk a lehetőséget mindenki kezébe adni.
Csütörtökön nyitom a kaput a legújabb könyvemhez. És a Mikulás már készülődik. Több raklapnyi gyógyító erejű gondolattal, ami a kezedben lehet hamarosan. És annak a kezében is, akit szeretsz.
Most pedig csak annyit tegyél meg, hogy odamész ahhoz, aki éppen ott van veled… Menj oda hozzá, és mondd meg neki: FONTOS VAGY.
Te is fontos vagy.
Robi
