Tudod, amikor az osztályban leszidják a hiányzókat. Vagy a későket. Minek leszidni őket, hiszen ők nem hallják, nem igaz? Mi meg ott ülünk és hallgatjuk a szidást, pedig nem is nekünk szól. És azt is tudjuk, hogy azok, akiket épp leszidnak, ettől semmiképp sem fognak megváltozni. Már csak azért sem, mert el sem jut hozzájuk mindez.
Ezt a könyvet milliók nem olvassák el. Pedig, ha az ember úgy érzi, kilóg a sorból, ha vele van baj de mégis megoldotta, akkor már inkább a sorral van baj, nem vele, aki kilóg belőle. Azt fogod érezni, hogy ezt a könyvet pontosan azoknak kellene inkább elolvasni, akik totál nem értik, miről van benne szó. Éppen hogy nekik kellene megérteniük a benne leírtakat. Hiszen ez a fura dolog mindig kétoldalú.
Vannak azok, akiket nem értenek meg. Akik kilógnak. Nekik ez a könyv igazi kincs lesz. Mindig felnyithatják, segíteni fog kimászni a kisebb-nagyobb gödörből. És vannak azok, akiknek meg kéne érteniük a sorból kilógókat. De ők ezt a könyvet lehet, hogy kézbe sem veszik. Hiszen tudják, hogy ők nem furák, akkor pedig minek elolvasni, nem nekik szól. És különben is: minek? Mi közük van hozzá, hogy valaki úgy érzi: fura?
Két oldalról “támadok”. Támogatom a különcöket. Megértem őket. Emellett pedig azon is dolgozom, hogy a “nemértők” jobban értsenek. Jobban lássanak. Igyekszem felnyitni a szemeket. Így – mindkét oldalról támadva – talán még jobban felismerhető lesz:
Mindenki másképp különCleges.
