Tudod, nem szokásom a politika ügyeibe belemászni. Csakhogy most a politika kúszott bele az én szívügyembe. Ráadásul intenzíven, koncentráltan és sokszor felemás módon, amit nem hagyhatok szó nélkül.
Ami bántásról tudunk, az csak a jéghegy csúcsa?
Nem, nem elbagatellizálom. A jéghegy csúcsa pont azt jelenti, hogy keveset látunk valamiből, ami sokkal hatalmasabb.
Ha egy osztályban valaki megüt valakit, az a jéghegy csúcsa.
Ha egy szülő minősíthetetlenül szól a gyerekéhez, az a jéghegy csúcsa.
Ha valakiről kiderül valami gusztustalan igazság, az a jéghegy csúcsa.
És nem csak a bántalmazásról beszélek itt.
Kibújt a szög a zsákból, tehát akkor… most már tennünk kell valamit?
Miért? Miért csak akkor, ha már kibújt? Hiszen mindig tudjuk, érezzük, ha az a szög ott van a zsákban! Akkor is tudjuk, hogy valami nem stimmel, ha még a jéghegy csúcsa sem látszik! Miért csak akkor lépünk, amikor már ott a baj?
Azt látom, hogy most, hogy kibújt megint egy szög, mindenki azonnal felszólal. És ez helyes is. Mert ha összefogás van, akkor már lehet, hogy meg is mozdul valami. HA összefogás van. És közben rájöttem, hogy mi az, ami igazán számít. Ami hiányzik.
A tisztelet.
Tisztelni azt, akivel együtt élünk.
Tisztelni azt, aki tett értünk.
Tisztelni azt, aki tanít, nevel, támogat, ott van, ha kell.
Tisztelni a mellettünk tanulókat.
Tisztelni a velünk és nekünk dolgozókat.
Tisztelni, hogy valaki az idejét nekünk adja.
A bántalmazás és igazságtalanság hatalmas jéghegyének csupán a legcsúnyább csúcsa emelkedett most ki a ki tudja mennyire tiszta tengerből. És persze, most ezzel a csúccsal foglalkozik mindenki – természetesen én is. Csak nem árt tudni, hogy a probléma nem ez. A probléma, és ez az, ami igazán számít:
A tisztelet hiánya. És az őszinteség hiánya.
Tisztelnünk kellene egymást és nem bántani. Nem beszólni. A mocskolódás is tiszteletlenség. Hovatovább, az ocsmány szavak kántálása is az. Minden tiszteletem azoké, akik ebben a heves, viharos helyzetben emberiek tudtak maradni és nem estek bele maguk is abba a csapdába, hogy mások bántalmazását számonkérve maguk is bántalmazóvá váltak. Összekapnak egymással, fröcsögnek és lehúznak. Kibeszélnek, bepiszkolnak, elvárnak és minősítenek. Nem erre van szükség, hiszen nem harcolni kell itt, hanem csak tisztelni kellene egymást és így könnyebb is lenne együtt kiállni – bármiért is.
Amikor bemegyek egy osztályba, megkérdezem: ki köszönte már meg nektek, hogy itt vagytok?
Amikor eljön hozzám valaki, én vagyok hálás elsősorban, hogy találkozhatok vele és adhatok neki. Hiszen a legtöbbet a tanítványaimtól tanultam és tanulom most is.
Tisztelet. Tisztasággal.
Nem akkor vagyunk jófejek, ha a kritikus pillanatban ezt mutatjuk. Akkor vagyunk jófejek, ha minden pillanatban jófejek vagyunk és nem is verjük ezt nagy dobra. Akkor is jófejek vagyunk, ha nem vagyunk fókuszban. Őszinték vagyunk. Ha valami mellé állunk, akkor nem csak most és nem csak úgy teszünk, mintha. A tisztelet állandó, a tisztelet nem megfogható, de érezhető. Ahogy az is azonnal érezhető, amikor hiányzik a tisztelet.
Nem tudjuk azt megtenni, hogy ne történjenek meg rossz dolgok. De azt meg tudjuk tenni, hogy nem hagyjuk szó nélkül, nem csak most, amikor sokan nem hagyják. Hanem mindig, mindenhol, minden pillanatban, őszintén és tisztelettel. A legapróbb ártó szándékra is reagálva.
Zéró toleranciával, azonnal reagálva, a fejünket nem a homokba dugva.
Tiszteljük egymást és fogjunk össze, őszintén!
Hogy nehogy valaki akár egy ezredmásodpercre is azt hihesse: bánthat valakit következmény nélkül.
Hogy nehogy azt higgye, hogy a jéghegy csúcsa nem látszik ki.
Hogy nehogy bárki is azt higgye, hogy nem tudjuk: ott van az a nyamvadt szög abban a szépnek látszó zsákban.
Robi
