„És Robi, arról nem akarsz könyvet írni, amikor maga a szülő bántalmazza a gyereket?”
Nos, de. Sőt, már írtam. Csak tudod, ha azzal indítok, hogy itt mindenkit leszidok, hogy elszúrta, akkor nagyon nem azt teszem, amit szívem szerint tennék. Ha azzal kezdem, hogy ki a bűnbak, szerinted hányan akarják majd elolvasni?
Szóval igen, mindenki hibázik szülőként. Én is. Bizony, igen, van, hogy elfogy a türelmem. És persze jogos, ha az ember felemeli a hangját. De gyakran túlzásba esünk. És olyan is van, aki mindig bántja a gyerekét. És a válaszom IGEN, nekik is szól a könyv. Igyekeztem minden olyan helyzetet feldolgozni benne, ami a gyerekek és felnőttek önbecsülését nyirbálja. Olyan helyzeteket, melyek elveszik az erejüket és a fényüket.
Van köztük olyan, amiről más tehet. Olyan is, amiről senki sem. És olyan is, amiről a szülők tehetnek. És olyan is, amiről saját maguk.
A könyvet nem kimondottan a piszkálásról írtam. Az csak egy szelet. Elég nagy szelete a nagy kakis tortának. De feldolgozzuk szeletenként!
Senki nem lesz leszidva, elővéve, pellengérre állítva. Hiszen az kibeszélés lenne, ami megint egy szép nagy kaksiszelet.
Íme, a sokszeletes torta: mindenki megtalálja a neki valót – de nem kaksiból hanem feltöltő gondolatokból:
