Van, amikor mi szúrjuk el.
Én is szoktam kiabálni. Pedig tudom, hogy rendkívül érzékeny a kislányom. Mindent érez, mindent lát és mindent tud. Ha ideges vagyok valami miatt, ő tudja. Akármilyen arcot vághatok, nincs az az Oscar díjas műmosoly, amin ne látna át.
És aztán persze sajnálom. Bűntudat. Elszúrtam…
De figyelj csak: Nem. Ha összevesztetek, ha rászóltál és kiakadt: nem szúrtad el. Ha elsütöttél egy poént, ami nem talált be és sajnos mégis betalált: nem szúrtad el.
Akkor, abban a pillanatban a legjobb, amit tehettél, ez volt. És a legtöbb, amit ezután tehetsz, az az, hogy megbeszélitek. A te nézőpontod és az övét is. Na nem akkor, amikor még mindenki ki van borulva. Hanem utána. De nem hetekkel utána. És főleg nem évekkel utána.
Felemeljük a hangunkat. Rákiabálunk. Elvesszük a telefont. Letiltjuk az edzésről. Nem barátozhat. Nem sétálhat, csavaroghat.
Neki kell mosogatni, takarítani, mert úgy érezzük, most megérdemli, hogy elgondolkodjon. Hidd el: elgondolkodik enélkül is. Enélkül is tudja, hogy a viharok, amik benne zajlanak, időnként a felszínre gorombulnak. És hidd el, neki is bűntudata van. „Sajnálom, hogy ilyen voltam…” Nem baj. Mindannyian hibázunk – ami nem is hiba. Mert minden ilyen hiba egy tanulási lehetőség. Amit pedig megtanulunk, mind hasznos. Így aztán hibázni hasznos. Megtanuljuk egymást…
… így, ilyennek szeretni.
Segítek elfogadni magad és annak is segítek ebben, akit annyira szeretsz: www.banthatatlan.hu – szerezd meg a könyvet.
Gondold el: ott ültök egy veszekedés után és egymásra mosolyogtok: igen, most megint hibáztunk. És most megint egy picit jobban szeretjük egymást. ❤️
