„Majd túléli, mi is túléltük!”
„Ilyen a kamaszkor.”
… és a kegyelemdöfés:
„Nekem se volt senki, aki okosakat mondott volna!”
Az emberek szeretnek legyinteni. Hogy majd megoldódik. Majd csak úgy, magától egyszer csak jobb lesz. De nem lesz. Ahogy a klasszikus példában is: a kézben tartott pohár víz… simán túlélem, ha fel kell emelni. Azzal is megküzdök, ha 1 percig tartani kell. De egy napon át már nem tudja senki elviselni.
És az a gyerek, akit bántanak az iskolában, minden egyes nap ott van, ahol bántják. Minden délután hullafáradtan esik haza, nem mesél, csak duzzog, esetleg csapkod is. Vagy csak simán nem az, akit Te megismertél. Átalakul. És akkor este azt mondják neki, hogy „ebcsont beforr”. „Ilyen a kamaszkor”. „Ne foglalkozz vele!”?
Persze, ne foglalkozzon vele: hiszen amíg alszik – ha tud -, addig nem is fog. De eljön a reggel. És nem értjük, mitől fáj a hasa? Mitől esett vissza újra a betegségbe? Mitől fáj a feje? És mitől van az arcán olyan arckifejezés, mintha legalábbis a biztos vesztébe indulna? Azért van, mert oda megy. A bántás olyan, mint az arzén. Kis adag elmegy. De felgyűlik. És amikor már felgyűlt, nagyon nehéz kimosni egy megnyirbált lélekből.
Ugyan miért száguldoznak egyesek addig, amíg nem a saját rokonukkal történik valami? Addig hiába hallják a hírekben minden nap, hogy ilyen baleset, olyan baleset. Semmi hatása. Érzéketlenek vagyunk a hírekre is – de az is olyan, mint az arzén. És miért kell, hogy a saját gyerekünkkel történjen valami ahhoz, hogy hahó, felgyulladjon az a százas égő a fejünkben? Azért, mert a hírek nem nyitják fel igazán a szemét annak, aki már becsukta.
Te ne csukd be a szemed. Vedd észre idejében, ha baj van. Ha valami nem okés. És lépj közbe.
Én a zéró tolerancia elvét vallom. Lehet helytelen, bele szabad kötni. De a belekötésben is a zéró tolerancia elvét vallom. Ha bármelyik gyerekem azzal jönne haza, hogy bántották, beszóltak, akkor megbeszéljük. Nem legyintek. Nem halogatok. Nem mondom, hogy majd hétvégén lesz rá(d) időm. Azonnal. És ha másnap előfordul ugyanez, akkor a harmadik napon már biztosan nem fogom odaengedni, ahol ez történt. Nem azért, mert rugalmatlan vagyok. Hanem mert látom, mi lesz. És ha valami elindul lefelé, akkor mitől fordulna vissza csak úgy?
Annak a szülőnek milyen lehet, aki azt mondogatta: „Majd túléli, mi is voltunk gyerekek és túléltük!” – de a gyerek sajnos kimegy a sínekhez és nem éli túl, mert úgy gondolja, hogy ennyi elég volt? Milyen lehet utána mástól ugyanezt hallani? Milyen lehet ezzel a teherrel mások legyintéseit nézni? „Majd megoldja.” – én is tudnék erről mit mesélni. A szüleim története több, mint egy film. Egyszer megírom. De most csak ennyit szeretnék:
Nem, nem érünk rá. És nem, nem oldódik meg. És igen, mi is voltunk gyerekek. De fogalmunk nincs, hogy ami velünk történt milyen ahhoz képest, ami most történik a gyerekünkkel. Nem lehet halogatni. Nem lehet „majd ha”. És nem lehet legyinteni.
Hiszen a legféltettebb kincseinknek minden nap, egész nap, a nap 8-10 órájában mosolyogva meg kell tartaniuk azt a nyavalyás poharat! És otthon pedig nem legyintést várnak, hanem olyan szülőket… mint Te.
Ha megadunk a gyerekünknek mindent, azzal teszünk a legjobbat. De sajnos a „minden” nagyon sokfélét jelent. A tablet és társai egy pillanatnyi „minden”-t jelentenek. Az igazi „minden” az, hogy olyan kincseket adunk a gyerekünknek, ami az egész jövőjére kihat. Segít a nehéz helyzetekben és bármikor elő lehet újra venni, ha fakulna az a bizonyos fény a szemében. Ezért írok könyveket, hogy ezt megtehessék egyre többen. Van, aki a varázspálcával, van, aki a cilinderrel… én pedig ezzel varázsolok:
