A folyosó ilyenkor mindig hangosabbnak tűnik. Pedig ugyanazok a szekrények állnak a fal mellett, ugyanúgy csapódnak az ajtók, ugyanaz a neon vibrál a plafonon. Mégis, érettségi előtt valahogy minden hang élesebb lesz. A nevetések is. A suttogások is. Főleg azok.

Az írás a "Never Mind" című regényhez kapcsolódik - érettségi edition.

Hanna néha úgy érezte, mintha mindenki egy titkos klub tagja lenne rajta kívül. Mindenki tudta, mit akar kezdeni az életével. Ki hova jelentkezik. Melyik tételt húzná legszívesebben. Kinek hány pontja lesz. Mindenki haladt valami felé. Ő meg csak ült a padban, és próbált nem szétesni.

A magány nem mindig azt jelenti, hogy nincs körülötted senki. Néha pont az ellenkezője. Hogy körülötted mindenki éli a világát, te pedig egy üvegfal mögül nézed őket. Hallod a hangjukat, de nem érted a szavakat. Ők meg téged nem értenek. Mondjuk ezt meg lehet szokni, sajnos.

Az érettségi előtti hetekben Hanna egyre gyakrabban érezte ezt.

Anya folyton azt kérdezgette, tanult-e eleget. Apa meg… olyan gyanúsan túl kedves volt, amitől csak még rosszabb lett minden. Mama szerint „ez a mai világ teszi tönkre a gyerekeket”. Az osztály egyik fele idegösszeomlás-közeli állapotban magolt, a másik fele úgy tett, mintha nem érdekelné semmi. És közben mindenki rettegett. Csak mindenki másképp. Volt, aki hangosan. Volt, aki viccelődve. Volt, aki csendben.

A csendesekkel senki nem foglalkozik eléggé. Pedig néha pont ők vannak a legnagyobb bajban.

Hanna este sokáig csak feküdt az ágyban. Nyunyu ott ült mellette és szokás szerint nem gondolt semmire. Bár… ki tudja? Sosem lehet nála tudni.

– Mi van, ha elrontom? – kérdezte Hanna halkan.

Nyunyu természetesen nem válaszolt. De a csend néha egész jó válasz. Mert valójában nem is az érettségitől félt.

Az az érzés volt benne, hogy ha nem teljesít jól, akkor hirtelen senki nem fogja tudni, mit kezdjen a hangulatával. És ő maga sem fogja tudni.

Az ember furcsa dolgokat tanul meg ilyenkor. Például azt, hogy a felnőttek sem tudják mindig, mit csinálnak. Hogy a „majd minden rendben lesz” legtöbbször csak egy szebb változata annak, hogy „fogalmam sincs”. És azt is, hogy a legnagyobb stressz a legcsendesebb.

Néha csak annyi, hogy reggel nehezebb felkelni. Hogy egyre több ideig bámulod a füzeted első oldalát. Hogy az üzenetekre később válaszolsz. Hogy nem mondod el senkinek, mennyire félsz, mert úgyis mindenki a saját félelmével van elfoglalva. Szerinted legalábbis.

A magány alattomos. Elhiteti veled, hogy csak te érzed így magad. Pedig simán lehet, hogy ugyanabban az épületben még húsz másik ember ül este az ágya szélén, és ugyanazt gondolja:

„Nem bírom.”
„Kevés vagyok.”
„Mi van, ha nem sikerül?”
„Mi van, ha nem is leszek fontos?”

Csak erről ritkán beszélünk. Mert az érettségihez mindenki jegyeket társít. Pontokat. Százalékokat. Felvételit. Pedig van egy másik része is.

Az a pillanat, amikor először érzed, hogy lassan kifelé sodródsz abból az életből, amit eddig ismertél. És bármennyire vártad is, ettől még lehet félelmetes.

Hanna ezt utálta a legjobban. Hogy minden változik. Vagyis, a változás nem baj. Csak ijesztő. És az ember útján a mérföldkövek is olyan… olyan faragott félelmetes fantázialények.

És közben senki nem mondja ki hangosan, mennyire ijesztő ez.

Talán ez az egész felnövés egyik legnehezebb része.
Nem az, hogy vizsgázni kell. Nem az, hogy döntéseket kell hozni. Hanem hogy közben mindenki próbál erősnek látszani.

Pedig a legerősebb nem az lesz, aki kibírja csendben.
Hanem az, aki ki meri mondani:

– Félek.
– Fáradt vagyok.
– Segítségre lenne szükségem.

És furcsa módon az ember ilyenkor jön rá valamire. Arra, hogy a többiek sem annyira biztosak magukban, mint amilyennek látszanak. Hogy a hangos nevetések mögött is lehet szorongás. Hogy a legmenőbb, legnagyobb szájú emberek is ugyanúgy félnek attól, hogy mi lesz.

Csak ezt senki nem tanítja meg az iskolában.

Azt bezzeg megtanítja, hogy vannak kérdések, amikre egyetlen jó válasz létezik. Az életben meg pont fordítva van. Ott néha már az is bátorság, hogy továbbmész úgy, hogy közben fogalmad sincs, merre tartasz.

Aznap este Hanna még sokáig nézte a plafont. Nyunyu ott ült mellette mozdulatlanul. Aztán végül lassan lehunyta a szemét. Mármint Hanna. Nyunyunak mindig nyitva van.

Talán nem is az számít, hogy az ember mennyire fél?
Hanem hogy másnap reggel ennek ellenére is felkel-e és teszi a dolgát.
Mindegy, hogy lesz. Mindegy, hogy mi lesz a kérdés. És mindegy, mi lesz a válasz

És főleg az mindegy, hogy helyes a válasz vagy sem.

Meglátjuk, mi lesz. Kár előre agyalni. Nem arra születtünk, hogy aggódjunk, hanem arra, hogy minden egyes nap rájöjjünk: van okunk boldognak lenni. Ha más miatt nem is, akkor azért, hogy… vagyunk.

Ajánlott olvasmányok:
Nyugi má.. nyugi van >>
Never Mind - hagyjuk, nem számít (a lány, akit levegőnek néztek) >>