A beszólások korlátoznak, ha hagyjuk őket.
A „könnyű mondani” is egy beszólás.
Kb. olyan, mintha azt mondanád: „nekem nehéz, úgyhogy inkább senki se próbálja megkönnyíteni.”
Tudod, vannak az örök szenvedők, akik imádnak szenvedni, mert akkor rájuk figyelnek. És nem fogadják el a segítséget, hiszen ha megoldódna a nyűgjük, akkor nem tudnának mi miatt szenvedni.
Érzed, milyen gáz?
Mert ezzel nemcsak engem vágsz el, hanem saját magadat is. És még a többieket is, akik esetleg kaphatnának abból, amit mondok. Aki magát korlátozza menthetetlenül, legalább a többieket hagyhatná haladni, nem?
Ha rám dobod ezt a “könnyű mondani” antimantrát, azzal bezárod magad előtt a kaput. Pedig lehet, hogy pont ezen a kapun jönne be az, ami egyszerűbbé, könnyebbé tenné neked is az életed.
Amúgy meg: nem is könnyű mondani. Hidd el, aki végre kimondja, simán lehet, hogy igen sokat kellett saját magán dolgoznia, hogy ki merje mondani!
Amúgy meg: nem is könnyű mondani. Hidd el, aki végre kimondja, simán lehet, hogy igen sokat kellett saját magán dolgoznia, hogy ki merje mondani!
Tényleg: Most akkor könnyű mondani, hogy „könnyű mondani”?
Szóval legközelebb, amikor azt mondanád, “könnyű mondani”, állj meg egy pillanatra. És kérdezd meg magadtól: „Tényleg inkább bezárni akarom magam és elvágni az utat a lehetőségek előtt, vagy inkább kipróbálni, hogy működhet-e?”
Mert tudod, könnyű mondani… de még könnyebb kifogást gyártani.
VR
