Nem az számít, hányan tapsolnak neked.
Hogy hány szívecske van.
Nem az számít, hányan írják a képed alá, hogy „de szép vagy”, „de menő vagy”, „lexebb”.
És főleg nem az számít, hogy hány ember között vagy képes úgy állni, hogy közben mégis egyedül érzed magad.

Hanem az az egy.
Az az egy ember.

Aki észreveszi, hogy ma csendesebb vagy.
Aki nem sértődött meg azon, hogy nem válaszoltál rögtön.
Aki nem akkor keres, amikor neki kényelmes vagy neki kell valami, hanem akkor is, amikor sejti, hogy baj van.

Mert vannak emberek, akik mellett hangos az élet. És vannak emberek, akik mellett biztonságos. A kettő nem ugyanaz. Hanna ezt túl korán tanulta meg.

Ott ült a nevetések, odaszólások, ugratások a zajban. Emberek között volt, mégis úgy érezte magát, mintha egy üvegszobor lenne, amit még pluszban körülvesz egy üvegfal. Mindenki átnéz rajta, miközben belül majdnem szétesik.

És néha tényleg ez történik velünk:

Mosolygunk.
Válaszolunk.
Elvagyunk.

Közben meg csak két nyavalyás szóra várunk:

„Jól vagy?”

Azok fogják megkérdezni ezt, akik nyitottak, kíváncsiak, emberiek és igazak.

Akik nem ijednek meg a csendünktől.
Akik nem akarnak azonnal megjavítani.
Akik nem azt szajkózzák, hogy „másoknak rosszabb”.

Csak leülnek mellénk, és ezzel többet adnak, mint a világ összes hangos műszeretete együtt.

Mert tényleg nem az számít, mennyire vagy népszerű. Hanem hogy van-e legalább egy ember, aki mellett nem kell megjátszanod magad. És tudod, hogy van. Lehet már meg is találtad. De hogy ő megtalál majd téged, az biztos.

Sosem vagy egyedül!

VR

Olvasd el Hanna történetét! >>