Képesek a varázslatra. Mindig képesek. Akkor
Évek óta keresem a választ, hogy miért…
Mert az világos: ha valami gond van, bejelentkeznek hozzám. Eljönnek és feltöltődnek. Megoldjuk a gondokat, lazítunk a görcsökön, megismerjük önmagunkat.
Az is világos, hogy néha kell a szórakozás, az élményprogram az osztályban. És sokszor van miről beszélgetnünk az órán – vagyis van témánk.
Ezekre tehát tudom a miértet.
De ha találok egy kincset, miért akarok neki még és még adni? Hiszen már teljesen rendben van. Hiszen ragyog. Hiszen működik! Akkor mégis miért érzem azt, hogy találkoznunk kell?
Megleltem a választ. Már párszor megfogalmaztam, de így talán még nem:
Amikor egy kincsre lelek, azt látom meg, amivé fejlődhetne. Nem mintha így nem lenne elég jó. De meglátom, hogy mennyit képes adni a világnak – de mégsem ad, mert valami azért még mindig fékezi. Visszafogja. Amikor egy kincsre lelek, azt látom, ahogyan ezrek életére van jó hatással az ő puszta létezése. Nem katonákat gyűjtök. És nem is olyanokat, akik továbbviszik a lángot, ha én már lepihentem. Hiszen tudom, hogy a kincsek akkor is ajándékok, ha csak úgy vannak.
Amikor kincset találok, a jövőt látom. Amire képes. És biztos vagyok benne, hogy még annál is többre képes, mint amit én el tudok képzelni. De annál biztosan többre, mint ahogyan ő képzelte el eddig.
Mindent megteszek azért, hogy azok a kincsek, akik szebbé és jobbá képesek tenni a világot, minden eszközt és lehetőséget megkapjanak erre. És mindent megteszek azért, hogy az erejüket ne vegye el senki és semmi.
Robi
