Lilivel ma egy Mekiben találkoztunk. A múlt heti találkozónk utóhatásait megbeszélendő – meg amúgy is: felemelő társaság.
Nos, ülünk ott, beszélgetünk, alkotunk is picit… erre ott lófrál egy olyasféle fazon, aki elől kitér az ember. Semmi előítélet: csupán a józan ész. Kéreget. Kétszáz forintot kér. Amikor tanítvánnyal vagyok, mindig elgondolkodom, hogy mi a helyes. Adok vagy sem. De végül, ahogy máskor is: győzött az, hogy védem a kincset, aki mellettem van. Jól tettem, mert az illető sajnos nem csak kéregetett:
Többektől nemlegest választ kapva lődörgött még egy darabig, majd olyasmi jött, amit vártam is picit meg nagyon nem is: a velünk szemben lévő asztalon lévő tálcáról fogta a becsomagolt sajtburgert, és elvette – majd simán kisétált. A tálca tulajdonosai úgy tűnt, hogy a mosdóba mentek. Mivel senki nem volt a tálcánál, otthagyottnak tűnhetett a szendvics, de nem volt az. Hiszen ott volt kabát és táska is. Még szerencse, hogy csak a sajtburesz kellett… Mindenesetre Lili és én is ledöbbentünk. Hogy ő most tényleg, ezt, így? És igen. Kikövetkeztettem, hogy alighanem kisgyerekes szülő lehet a tálca tulajdonosa, aki a szükség hirtelen megjelenésekor kénytelen volt elhagyni az asztalt úgy, hogy a tálca őrizetlenül maradt. Mondtam is Lilinek, hogy tuti a kisgyerek kajája tűnt el… Lili pedig érzékeny, annyira jó lélek, hogy ha megismernéd, könnyes lenne a szemed.
A mosdóból kilépvén az asztalnál korábban ülők visszaültek a helyükre. Kislány és anyukája. Egy darabig semmi, de aztán megjelent a kérdőjel a 3-4 éves kislány arcán. „Hol a kaja?”
Odamentem hozzájuk, és elmondtam, hogy láttam, mi történt. Hogy valakinek kellett az ott és úgy gondolta, ettől már az övé is lehet. A kislány szája legörbült. Igazából nem egy érintetlen szendvics volt benne, hanem többféle megmaradt finomság, egybecsomagolva…
Visszaültem Lilihez és gondolkodtunk. Ha most veszek egy sajtburgert nekik, az milyen már? És különben is: a koldus bácsi kétszázat kért és egy ötszázas burgerrel ment ki… meg amúgy is maradék volt. Maradékot csak nem fogunk „csinálni”.
Egymásra néztünk, és meglett a megfejtés: rajzoljunk a kislánynak egy kis gyógyítót. Így is lett. Kapott sajtburgert és maradék nuggets-et. És mosolygott. És alig akart hazamenni, csak nézte Lilit, ahogy épp színez valamit. Körülötte ragyogott a boldogság és ebben a pillanatban már tökre nem számított az eltulajdonított maradék.
Mindenki jóllakott testileg és lelkileg is.
Csodálatos érzés volt ez így, és külön öröm, hogy Lili is meglátta, hogy egy gázos dolog hogyan válhat mégis ajándékká.
Robi + Lili
