Érkezett egy hozzászólás, melyre ezen illusztráció készítése után nyilvánosan szeretnék válaszolni, mivel úgy gondolom, sokakat érinthet.
„Van egy kislány aki nagyon közel áll a szívemhez, és piszkálják az iskolában💔😢
Most költöztek nem olyan régen egyik városból egy másikba és sajnos van 1-2 lány aki piszkálja és a többieket is befolyásolják az osztályban😢😡
Sajnos a szülők nem tesznek semmit, a tanár meg nem tud😏 Tehetetlen az ember, de a szívem szakad meg érte💔
Ha találkozunk mindig mondom neki ne hagyja magát, itt erős de a suliban sajnos nem, mert egyedül van😢💔 Még most találtam rá önre de tuti gyakran fogom látogatni az oldalát❤️ Minden jót kívánok önnek 🙂”
Íme, szeretettel, amit gondolok erről:
„Ez egy rendkívül nehéz helyzet.
Ugyanis ha a szülők nem lépnek, netán érzelmileg sem foglalkoznak ezzel a helyzettel – vagy néha sajnos a gyerekükkel -, akkor a gyermek elszigetelődik a szülőktől. Ilyenkor ha mégis megpróbál adni, segíteni, még önnek is lehet kellemetlen helyzet belőle, miszerint minek szól bele a dolgukba.
Az ilyen helyzeteket csírájukban kell kezelni. Ha ekkor senki nem szólt, akkor egyre nehezebb megoldani. Annyit megtehet, hogy a megfelelő helyen jelzi a problémát. Ezt megteheti. De nem önnek kell megoldania.
Azt gondolom, hogy minden gyermek oda születik, ahol a legtöbbet tud fejlődni a személyisége. Így ha valahogyan beavatkozunk és kiragadjuk egy ilyen helyzetből, nem feltétlen teszünk jót. Ilyenkor én is majd megőrülök, de bizony a helyzet az, hogy nem igazán tehetek idegenként semmit. Értem: segíteni szeretne, de nincs megfelelő csatorna hozzá, mert nem mászhat bele mások magánéletébe.
Ezzel gyakran küzdök magam is, hiszen a küldetésem az, hogy a gyerekek boldogok legyenek, felszabadultak és erősek. Néha – a logikán túllépve – megteszem, hogy addig megyek, amíg legalább egy könyvet el tudok neki küldeni. Vagy igyekszem tanácsokat adni. De mindig rájövök, hogy nem szabad, mert sokszor képtelenek befogadni és még bajom is lehet belőle, ha betolakodásnak, tukmálásnak veszik.
A megoldás az, hogy ha van csatorna, akkor biztosítani lehet őt afelől, hogy számíthat önre, vagy valamilyen szakembert lehet javasolni. És meg fogja keresni ha ennek eljön az ideje. Erre nem kell várni sem: vagy megkeresi, vagy nem. Ha nem, ön akkor is mindent megtett, amit lehetett. Önnek pedig annyi a dolga, hogy vigyázzon az egészségére, hogy amikor megkeresi önt, még legyen neki és tudjon segíteni.
Nekem ilyenkor ez erőt ad. Sajnos nem lehet mindenkin segíteni. És ha valami rossz történik vele, az nem a mi felelősségünk, mert nem segítettünk, pedig lehetett volna.
Ha valakiről látom, hogy szörnyű helyzetben van – és egyre keményebb helyzeteket látok -, akkor előfordul, hogy adok neki egy könyvet. De nem vagyok azért felelős, hogy elolvassa. Ezt is egyre ritkábban teszem, mert nem avatkozhatok bele a dolgaiba. Nekem a dolgom annyi, hogy minél több ember tudja, hogy van itt egy olyan lehetőség, ami megoldást jelent a problémájukra. Hogy él vele vagy sem, az már az ő döntése.
A lehetőséggel mindenki azt kezd, amit akar. S ha már itt tartunk: ha már tud valaki egy lehetőségről, az már önmagában elég tud lenni. Hiszen akkor már ő dönti el, hogy él vele vagy sem. Mi mindent megtettünk.
Gyakran fordul elő, hogy más szakembert kell javasolnom a hozzám személyesen jelentkezőknek, mert sem szakmailag, sem etikailag nem vállalhatom az esetet. Ekkor is megteszem a javaslatot, de hogy az illető él vele vagy sem, az már hozzá tartozik. Nem viselheti az ember mindenki terhét – erre pedig a tréningjeimen szeretek kitérni. Ha magunkra vesszük másik baját, az szép és emberi, de hosszú távon tönkretesz. És ha tönkremegyünk, nem tudunk segíteni annak sem, akihez eljuthatnánk és kéri.
Van továbbá még egy reményt adó gondolat: biztos vagyok benne, hogy az ön jó szándéka eljut valahogyan hozzá. Sokszor nem is hisszük el, mennyit adtunk s szerintünk kevésnek gondolt dologgal másoknak. Csak egy jó szó – de lehet, hogy életet ment. És jó embereken keresztül a jó dolgok eljutnak azokhoz, akiknek szükségük van rá.
Remélem tudtam segíteni.
Az osztályba szívesen elmegyek, ha meghívnak, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. És ha nem hívnak el, akkor is úgy érzem, hogy mindent megtettem. A szülőknek finoman lehet jelezni, hogy úgy gondolja, beszélgetniük kellene a gyermekükkel. Az osztályfőnöknek szintén. És akkor itt meg is tett mindent, amit lehet. Nem csempészhet kedves üzenetet a kislány táskájába, főleg nem adhat csokit mert a mai világ ezt elítéli. Akkor adhat, ha kérik.
Önnek a könyveimet tudom ajánlani feltöltésként és persze köszönöm, hogy követi a bejegyzéseimet, sokat adhatnak.
Robi”
u.i.: Most gondolhatod, hogy de, igenis, menni kell, nem lehet annyiban hagyni. De nem erről beszélek. Arról beszélek, hogy amikor úgy érzed, mindent megtettél, szóltál, jeleztél, kiabáltál, jelentettél, beavatkoztál – de nem történik semmi. Sőt. Esetleg még téged küldenek el, hogy ne vedd már a szívedre, gyerekek. Vagy ne szólj bele. Vagy majd jövő hónapban úgyis lesz valamikor etika óra. Igen, semmit sem érnek ezek a válaszok, és te magadban őrlődsz majd. Ezért írtam ezt. Hogy ne őrlődj. Tedd meg a szükséges lépéseket, s a többit bízd a hős típusokra, ha te magad nem vagy az. Mert sérülhetsz, sokat. Vigyázz magadra!
Ajánlott olvasmány (melynek egyébként záró részlete ez a cikk): Légy Te is Bánthatatlan! Itt be tudod szerezni >>
