Mi lett volna, ha? Mi lenne most, ha akkor nem?
Ezek meglehetősen felesleges kérdések. Mert igaz, a múlt után jön a jelen, aztán a jövő.
Van választásunk:
– A jelenben a múlton nyűglődünk, hogy ha másképp lett volna, akkor most mi lenne.
– A jelenben úgy gondolkodunk, hogy MOST dől el: mi lesz a jövő.
A gyerekek a jövő. És sokan szidják a mostani kamaszokat, mert nem látják a bennük rejlő kincset. Olyan kincsek vannak köztük-bennük, hogy sokan el sem hinnék, ha elmesélem. És tudom, hogy szuper jövőt fognak alkotni. Felülkerekednek a problémákon. Nem hagyják magukat visszatartani. Nem hagyják, hogy lebeszéljék őket a nagy terveikről. Nem hallgatnak a kesergőkre, elküldik melegebb éghajlatra a fanyalgókat, energiavámpírokat, rosszakarókat. És szabadon ragyognak – így lesznek ajándékok a világnak.
Fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőlem. Elmentem gépésznek. Huszonöt voltam, amikor rájöttem, hogy nem az én utam. Pedig húszévesen sem tudtam már Anyuval beszélni, aki pontosan megmondta volna, merre menjek. Igaz, tízévesen sem, pedig akkor még velem volt. De nem volt önmaga. Valami történt. De azt mindvégig tudta, hogy nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jövővel. Azért emlékezni szabad:
Röntgenorvos – röntgendiagnoszta volt. Az akkori kezdetleges technika ellenére olyan dolgokat látott meg a felvételeken, amiket senki más. Nem mindig hittek neki, pedig igaza volt. Nem mindig hallgattak rá, pedig tudta, hogy mi a beteg valódi baja. Bele se merek gondolni, miken mehetett keresztül, amikor ő meglátott valamit, nem hittek neki, nem kezelték és csak későn derült ki, hogy neki volt igaza. Sajnos a boncoláskor késő rájönni az igazságra. Utólag könnyen okos az is, akinek csak a szája volt nagy esetleg. Ennek ellenére az érzékenysége, éleslátása és hatalmas tapasztalata sokakat mentett meg.
És megkockáztatom, hogy röntgenfelvétel nélkül is tudta, mi a valódi baj. Mert látott – mindent. Sokszor jártam nála a laborban. Azok a filmek, vegyszerek, a búgó világítás és nagyon különös szag – itt vannak élesen a szemem, fülem, orrom előtt.
A legapróbb dolgokat is észrevette, mert látott. Megtanított olvasni a képekből. Megmutatta, milyen egy repedés. Milyen egy törés. Milyen egy rossz forradás. És mik azok az árnyékok. Féltem picit ilyenkor.
Azt mondták neki: Ildikó, túlaggódja a beteget. Túlelemez mindent. Pedig nem elemzett. Nem feltételezett. Látta és tudta.
Engem is látott és tudta, mi az utam. Mindig a szabadság felé támogatott.
1998. szeptember 21-én, amikor utoljára láttam, átadott nekem valamit, amit csak ő tudott, más nem. Valami olyat, amit most csak én tudok, más nem. És ami miatt a legtöbben hozzám fordulnak – és nem máshoz. Röntgenfelvétel nélkül is látom, mi a helyzet. Bemegyek egy osztályba, és tudom, kinek mi jár a fejében. Hogy milyen bántások érték. Hogy ki szeretne szabadabb lenni. Ki szeretne csendet. Ki szeretne szerepelni, de nem tud. Ki nem szeretne, és mégis kell. Ki az, aki fél? Ki az, aki nincs a helyén.
Ezen a bizonyos szeptemberi napon egyetlen pillanat alatt megkaptam Anyutól az új feladatot. Megvalósítani nem egy pillanat volt és még mindig nincs kész.
Rájöttem, hogy Anyu is fura volt. Apu is. Nagyon. Kilógtak a sorból. Anyu a csendességével, Apu a végtelen kreativitásával és furcsaságaival, fanyar és fekete humorával. Egyikük sem mert az lenni, akinek igazán született. És most, ennyi év távlatából látom, hogy ez tényleg mennyire nem egyszerű.
Szerintem a könyveimet nekik is írtam. Hogy lehetnek olyanok, amilyenek. Akkor is, ha ez valakinek nem felel meg. Mert visszafogták, ez biztos. Sajnos nem tudnak róla már mesélni. Pedig ez lenne az, amikor a múlt megfejti a jövőt.
Anyu 1940. október 2-án született.
Ma lenne 81 éves.
Boldog születésnapot, Anyu!
Ígérem, hogy sokaknak megtanítom, hogy bátran lehetnek furák! Ez a dolgom, és te mindig tudtad ezt. Csak én nem tudtam. Megtanítom az erre nyitottaknak is, amíg nem késő.
💫
VR
(az ifjabbik)
