Motiváló ceruzák negatív eredménnyel – kuruzsló-e a szülő, aki pozitív üzenetet ír gyermekének?
És hogyan fogadhatjuk el jobban a világot, ahelyett, hogy mi fogadtatnánk el magunkat a világgal?
“Bántják a ceruza miatt az iskolában” – mi a megoldás?Motiváló ceruzák negatív eredménnyel – kuruzsló-e a szülő, aki pozitív üzenetet ír gyermekének?És hogyan fogadhatjuk el jobban a világot, ahelyett, hogy mi fogadtatnánk el magunkat a világgal?
Közzétette: Vámos Robi – 2020. február 14., péntek
– Na ennek nincs értelme.
– Minek?
– Semminek.
– Az remek. Más valami?
– Nincs.
– Tudod, tök jó, ha olyat mond az ember, amivel közöl valamit. Mit akartál valójában mondani?
– Semmit.
– Mégis mondtál.
– Ja. Mert nincs értelme.
– Minek?
– Hát ennek. (matekfeladatot mutat)
– Akkor oldd meg és lesz értelme!
– Jaj már, te is ezt mondod?
– Nyuszika, ebben a világban szinte mindenki ezt javasolná.
– Na ja. Mondjuk te megérthetnél.
– Megértelek. Tudom, hogy kisujjból kirázod. De mivel nem látod értelmét, bevágtad a durcit.
– Ja.
– Szerinted mire jó megsértődni a feladat puszta létezése miatt?
– Semmire.
– Akkor lehet az, hogy tőlem letojhatod meg utálhatod, csak közben megcsinálod?
– Már kész. Leírom, oké?
– Oké!
– Olyan fura ez a nap.
– Na. Szokatlan?
– Nem.
– Hanem?
– Szokatlan.
– Ezt már mondtad. Valami más?
– Ja. Valami más.
– Hehe. Imádom, hogy ilyen okos vagy.
– Aha. Okos ja.
– Nem vagy az talán?
– Hát, van, aki szerint nem.
– Ennek mi köze van ahhoz, hogy okos vagy?
– Ők mondják.
– Na és. Te más vagy attól, hogy valakik valamit mondanak?
– Nem.
– Hú, ez hatalmas tanítás, tudod?
– Tudom. És most az jön, hogy fontos vagyok neked.
– Igen. Az jön.
– Köszönöm!
– Én is!
❤️💎
– Mizu?
– Semmi.
– Látom, hogy nem semmi. Szóval?
– Nincs kedvem a sulihoz.
– Másnak van kedve?
– Lehet.
– Szerinted nekik miért van kedvük hozzá?
– Mert sokat hülyülnek.
– Te nem hülyülsz sokat?
– Nem mindig.
– Van kivel hülyülnöd?
– Nem nagyon.
– Másoknak van kivel?
– Van.
– És akkor mit csinálsz, ha nem hülyülsz?
– Olvasok, elvagyok.
– És mit szólnak ehhez?
– Semmit. Hülyülnek.
– Mit hülyülnek?
– Mondjuk röhögnek rajtam.
– Hoppá. Tényleg?
– Aha.
– És ez jó nekik?
– Biztos.
– És neked?
– Hát nem annyira.
– Ha te hülyülnél, akkor másokon röhögnél?
– Nem! Dehogyis.
– Hanem?
– Nem tudom. Viccelődnék a barátokkal. De nem valakin, hanem egymással.
– Akkor mi zavar? Hogy egyedül vagy?
– Nem.
– Az zavar, hogy hülyülnek?
– Nem.
– Az zavar, hogy rajtad röhögnek?
– Ja, az eléggé.
– Miért, te vicces vagy? Lehet rajtad röhögni?
– Nem hiszem.
– Akkor min röhögnek?
– Mindig máson.
– Legutóbb min röhögtek?
– Rajtam.
– Na jó, de min?
– Hogy fura a zoknim.
– Nekem is fura a zoknim. Felemás, tudod?
– Persze, már mutattad.
– Apróságokon röhögnek?
– Ja.
– És te apróságok miatt képes vagy azt mondani, hogy nincs kedved egy csodás naphoz?
– Csodás?
– Ja. Mi lenne, ha elhinnéd, hogy minden nap csodás?
– Nem tudom. Biztos…
– Biztos jó lenne?
– Ja.
– Ez jól hangzik. Akkor ki dönti el, milyen napja lesz?
– Hát… én.
– Ugye?
– De miért ilyen hülyék?
– Ki tudja a választ?
– Ők.
– És ha nem tudják, akkor mi van? Hajlandó vagy megengedni nekik, hogy olyan hülyék legyenek, amennyire akarnak lenni?
– Aha.
– Akkor milyen napod lesz ma?
– Este írok!
Személyre szabott segítség, 1000 százalék figyelem:
Egyéni konzultáció >>
– Fáradt vagy?
– Aha.
– Sok a dolog?
– Nem…
– Mi fárasztott ki?
– A hülyék.
– Hű! Sok hülye van?
– Eléggé.
– Hány?
– Nem tudom, három…
– Hogy döntötted el, hogy hülyék?
– Nem normálisak.
– Egyre jobb!
– Mit tettek?
– Csak hülyék.
– És te?
– Én fáradt vagyok. (mosoly, nyertem)
– Remek. Zavar, hogy hülyék?
– Ja.
– Az a baj, hogy hülyék vagy az, hogy nem bírod a hülyéket?
– Nem bírom.
– Ha holnaptól bírnád a hülyéket, akkor nem lennél fáradt?
– Lehet.
– Szuper! Mi segítene?
– Ha másutt vannak, mint én.
– És ha te vagy másutt?
– Az is jó.
– Mi akadályoz meg, hogy másutt legyél, mint a hülyék?
– Fáradt vagyok.
– Lehet, hogy túl sok erőd megy el a hülyékre?
– Az biztos!
– Ki dönt arról, hogy mire megy el az erőd?
– Hát én.
– Az szuper! Akkor hajlandó vagy úgy dönteni, hogy nem a hülyékre szánsz erőt, hanem másra?
– Persze! (mosoly)
– Akkor mi lenne, ha lerajzolnál mondjuk három dolgot, amire szívesen szánnál az erődből?
– Aha!
(…)
– Hú, ez itt FUTÁS?
– Igen!
– Wow! Azt fáradtan hogy?
– Simán. Szeretek futni.
– Akkor is, ha fáradt vagy?
– Ehhez nem vagyok fáradt 🙂
– Csak a hülyékhez?
– Igen.
– Akkor ezt megbeszéltük?
– Meg. Vagyis…
– Vagyis? Mi van még?
– Nagyon szeretlek.
– Szr lett a töri tz.
– Azaz?
– Hát szr lett.
– Kinek jobb attól, hogy ezt mondod?
– Nem tudom. Senkinek.
– Mit tudnál helyette mondani?
– Hogy le van szrva!
– Ma szr napod van? Minden mondatodban van szr.
– Ja.
– Remek! Szinte érzem az illatát!
(mosoly, nyertem)
– Szóval mi a baj azzal, hogy szr lett?
– Félévkor nem lesz ötös.
– Mi a baj azzal, hogy nem lesz ötös?
– Az átlagom rosszabb lesz.
– Haragszol ezért most valakire?
– Lehet. Mert elszúrtam.
– A harag nem rossz érzés ám. Tudtad, hogy cselekvésre késztet a harag?
– Nem.
– Például amikor bevágod a táskád a sarokba. Az cselekvés. Bevágtad?
– Most nem. De szoktam. (mosoly)
– Te döntöd el, mit kezdesz a haragoddal.
– Biztos.
– Mi lenne, ha haragból tennél valami olyasmit, ami feltölt?
– Pl.?
– Te tudod mi tölt fel.
– Nem tudom.
– De. Na mi tölt fel?
– Ha beülök a kádba.
– Na az itt nincs. Vagyis most ezt nem tudom felajánlani. Fura lenne.
(mosoly)
– Akkor megnézek egy filmet.
– Na, ez tetszik. Haragból?
(mosoly)
– Haragból 🙂
– Szr lesz a film?
– Nem hiszem. Majd jót választok.
– Meg tudsz nézni egy filmet, miután szr lett a töri tz?
– Simán!
– Akkor mi lenne, ha ahelyett, hogy ostoroznád magad a szr dolgokért, megjutalmaznád magad, hogy túl vagy rajta?
– Jól hangzik. Mondjuk anya lehet megöl ha filmet nézek tanulás helyett.
– Miért, kell tanulnod?
– Nem.
– Ez izgi. Gondolom a szt töri tz-re már nem kell tanulnod, ez nyilvánvaló.
– Nyilvánvaló 🙂 (nevet)
– Imádom a lükeséged!
– Én is a tiéd!
– Na, akkor mondd meg melyik az a film, nézzük együtt: te is otthon és én is otthon!
💎💫❤️
Sokszor érdemes kivenni az egyenletből a görcsöket. Azonosítani az érzést és eszerint menni tovább.
– Segítesz?
– Persze. Miben?
– Holnap lesz a szavalóverseny.
– Meg kell szervezni? Azt nem vállalom. 🙂
– Nem, már megszervezték.
– Fosol?
– Mi?
– Hát… fosol a szavalástól?
– Aha. Vagyis… nem tudom. Kicsit.
– Mitől félsz?
– Nem tudom.
– Van kedved hozzá?
– Persze. Én jelentkeztem.
– Az jó. Felkészültél?
– Hát, Kati néni segített.
– És hogy érzed, mennyire tudod?
– A szöveget tudom.
– Miért, van más is? Dallam?
– Hehe. Nem, nincs.
– Akkor végülis a szöveget tudod. Akkor mindent tudsz?
– Igen.
– De fosol?
– Ja. 🙂
– Ha nem a szöveg miatt, akkor mi miatt? Vagy inkább „ki” miatt?
– Inkább „ki” miatt.
– A zsűri?
– Nem.
– Kati néni?
– Nem.
– Úgy ismerlek, hogy szeretsz mások előtt szerepelni. A közönség zavar, a többi versenyző ha bent van?
– Igen.
– Aggódsz, hogy jobbak, mint te?
– Igen. Meg hogy mit szólnak.
– Mihez?
– Ha mondjuk elfelejtem a szöveget.
– De hát tudod a szöveget!
– Tudom. Csak ott más.
– Szerinted ott mindenki tökéletesen fogja mondani?
– Nem tudom.
– Szerinted aggódnak ők is?
– Biztos.
– Képzeld el, hogy valaki most azon aggódik, hogy mit szólsz, ha belesül a szövegbe!
– Én nem szólok semmit. Lehet hibázni, nem baj az.
– Tényleg?
– Tényleg. (mosoly, nyertem)
– Akkor mi lenne, ha te is megengednéd, hogy hibázz, ha ez jön éppen ki?
– Simán.
– A vers jó?
– Nekem tetszik. Én választottam.
– De szuper! Ki írta?
– Te.
:)))) ölelés.
– Wow! Megtisztelsz. Szeretnéd, ha ott lennék, amikor mondod?
– Nagyon.
– Miért nem ezzel kezdted?
– Nem akartalak zavarni.
– Hé. Te tudtad, hogy ez az életem?
– Hát, sejtettem.
– Akkor fosol majd, ha ott leszek?
– Nem :))))
– Mondd annak, akinek örömet akarsz vele szerezni – rajtam kívül is!
– Rendben.
– Akkor holnap.
– Igen!
(ölelés)
Durci van.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Álmos vagy?
– Nem.
– Akkor?
– Semmi.
– Utálsz?
– Nem.
– Miért?
– Mert nem.
– Oké. Figyu! Ha most választani lehetne, akkor kit varázsolnál el innen? Magadat vagy engem?
– Magamat.
– És akkor velem mi lesz?
– Hazamész.
– Tuti nem. Más ötlet?
– Miért én mondjam meg?
– Na jó. És hová varázsolnád el magadat?
– A Westendbe.
– Mi van a Westendben?
– Nem tudod?
– De. Hihetetlen tapasztalt és csodálatos vagyok, tudtad?
Mosolyog. Nyertem!
– Tudtam.
– Rosszul kérdeztem. Bocsi. Szóval melyik üzletbe mennél be?
– Nem kéne bemennem.
– Hogyhogy?
– Rögtön odavarázsolnám magam, bele az üzletbe. (nagyobb mosoly)
– Ó, csak nehogy összetörj valamit.
– Ja, az elefánt megérkezett! (mosoly)
– Mi baj az elefánttal?
– Semmi. Nagy.
– Hosszú, magas és széles?
– Ja. Főleg széles. Meg nagy az orra. Meg magas is.
– Más probléma?
– Nehéz és otromba.
– Van ennek valami köze a bajodhoz?
– Van. Elég sok.
– Na, és melyik boltba mennél?
– Mindegy. Ahonnan nem néznek ki.
– Innen kinézett valaki?
– Aha.
– A nehézséged miatt?
– Szerinted nehéz vagyok?
– Az nem számít. És nem mondtam, hogy nehéz vagy. Csak azt kérdeztem, hogy a nehézséged miatt néztek ki innen?
– Igen. (könnyes szem)
– Tudod azt gondolom, hogy kellene venned egy mérleget ajándékba annak, aki kinézett innen téged.
– Annyi mérleg nincs a világon!
– Aki kinézett, szintén elefánt problémás?
– Hát eléggé! Sőt.
– Mert?
– Én fogytam öt kilót, ő meg hízott vagy tizet.
– És mégis ő nezett ki téged?
– Ez van.
– El tudod fogadni, hogy ez van? Hogy ő ilyen?
– Nem nagyon.
– És hogy te ilyen vagy?
– Azt el.
– És azt el tudod fogadni, hogy ő nem fogadja el, hogy te ilyen vagy?
– El.
– Akkor mi lenne, ha megengednénk neki, hogy gondoljon, amit akar, te pedig nem mérleget veszel, hanem valamit, aminek nagyon örülsz?
– Az jó lenne! (könny töröl, mosoly)
– Akkor varázsoljuk el magunkat a Westendbe! Elkísérhetlek?
– Naná!
💎💫❤️
Van úgy, hogy sokat kell forgatni a dolgokat, mire a felszínre jut ami kell.
Krétával a táblához… néha nem egyszerű:
Hetedik osztály.
– Akinek krétát adok, jöjjön a táblához! – és már nyújtom is át a krétát. Nem veszi el. Csak rámnéz, aztán lesüti a szemét. Kicsit nógatom:
– Gyere, te jössz!
Semmi. Na jó, akkor kezdjük:
– Hm, itt a kréta, a kezedbe vagy az asztalra tegyem? – kérdezem.
– Az asztalra.
– És akkor megfogod és kihozod?
– Nem.
– Nem kell kijönnöd a táblához, ha nem akarsz. Tudod?
– Igen.
– És ki akarsz jönni?
– Nem tudom.
– Mi segítene, hogy tudd?
– Semmi.
(Ez tök izgi, gondolom magamban.)
– Szóval rajtad már semmi nem segít?
Mosolyog. (Akkor nyertem!) Folytatom:
– Semmi, de semmi. Még egy kréta sem. Helyetted rajzoljam meg?
– Nem kell.
– Akkor hogy lesz kész?
– Nem tudom.
– Azt gondolom, hogy bevágtad a durcát. Jól gondolom?
– Kicsit.
– Oké. Zavart valami az előbb?
– Igen.
– Elárulok egy titkot: engem nem érdekel, kit mi zavar, az viszont nagyon, hogy mit szeretne helyette. Mit szeretnél helyette?
Vállat von. Folytatom:
– Zavar, hogy érdekel, mit szeretnél a “zavar” dolgok helyett?
– Nem.
– Helyes. Amúgy nekem mindegy, hogy zavar-e ez téged. Én ilyen vagyok.
– Én is.
– Milyen?
– Hát… ilyen letojom.
– Mit kell letojni?
– Inkább “kit”.
– Hűha. Haragszol valakire?
– Aha.
– És ő haragszik rád?
– Nem hiszem.
– Van köze ennek a valakinek ahhoz, hogy nem jöttél ki még mindig a táblához?
– Van.
– Meg vagy sértve?
– Nem.
– Akkor?
– Mondjuk jó lett volna, ha az előző rajzom nem törli le.
– A szivacs?
– Nem. A Laci.
– Laci letörölte a munkád és most azért nem jössz ki, mert meg vagy sértve?
– Nem tudom.
– Remek. Laci tudja, hogy meg vagy sértve?
– De nem vagyok megsértve. Nekem tök mindegy.
– Tudod, mindig amikor azt mondjuk “mindegy”, valójában elengedjük a kormányt egy útelágazásnál. Hajlandó vagy megfogni a kormányt?
– Lehet.
– Akkor legyen ez a kréta a kormány. Kormányozd ki magad a táblához és csináld meg! Oké?
– Oké.
💎❤️✨
– Robi!
– Igen?
– Szerintem én elég különleges vagyok!
– Hm, tényleg? Honnan gondolod?
– Hát azt mondta Éva néni, hogy mindig velem van a baj.
– És ettől vagy különleges?
– Ja, nem. Mindenkivel baj van.
– Ki szerint?
– Mindenki szerint.
– Ki az a mindenki?
– Éva néni, a Levente… meg a Zalán.
– Mit mond Levente és Zalán?
– Azt mondják, hogy hülye vagyok.
– És Éva néni?
– Ő nem hülye, ő tanít minket.
– Aha. És amikor Levente és Zalán azt mondja, hogy hülye vagy, akkor Éva néni mit szól ehhez?
– Semmit, mert nem hallja. De ha elmondom neki, akkor mondja, hogy mindig velem van a baj.
– Baj neki, hogy hülye vagy?
– De hát nem is vagyok hülye!
– Na látod. Akkor kivel van baj?
– Szerintem Éva nénivel.
– És Levente és Zalán?
– Ők a barátaim.
– Tényleg?
– Aha. Majd megmondom nekik, hogy nem vagyok hülye.
– És akkor most különleges vagy vagy nem?
– Különleges.
– És mitől vagy különleges?
– Hogy tudom mozgatni a fülem, nézd!
💎💫❤️
Aki szeretné, hogy szeresd, nem érzi eléggé. Mert a lábad mellé hullanak a szívek. Hiszen annyira azért nem tudod visszafogni, hogy ne áradjon belőled a szeretet. Jönnek a szívek egymás után. Kisebbek és nagyobbak. De a lábad mellé hullanak. Mert körülötted egy cső van. Egy átlátszó cső. Akár egy zuhanykabin. A zuhanykabin jó dolog, mert nem jön ki a víz. Na persze, és mi van akkor, ha kijön a víz? Semmi.
De az nem jó, ha a szívek a csövön belül maradnak. Mert nem jut el azokhoz, akiknek ajándék lennél. Akik nagyon szeretik, hogy szereted őket. Akiknek nagy szükségük van az ajándékra, amit te tudsz adni nekik. De csak nézik kívülről, a csövön át. Te pedig őket nézed belülről, a csövön át. És bizony hozzád sem jut el eléggé mások szeretete. Hiába árasztják feléd, visszapattan. Nagy véletlen kell, hogy egy-egy kis szív fentről beugorjon hozzád a csövön belülre.
A csőről nem tehetsz. A cső egyszer valamikor, észrevétlenül és alattomosan elkezdett emelkedni körülötted. Először csak egy kis gyűrű volt, a szívek még át tudták ugrani. De mára már: magasabb, mint te magad. És ontod magadból a szíveket, amik lassan megtöltik a csövet.
Mert nem létezik olyan gond, ami fölé ne emelkedhetne a szeretet. És a szeretet van, hiába rejted a csövön belülre.
Nem erre mondjuk, de most erre fogjuk mondani.
Mert a szívek előbb-utóbb megtöltik a csövet. És az hiába olyan magas, amilyen magas nem szégyell lenni, egy-egy szív bizony kipottyan belőle, és eljut azokhoz, akik nagyon örülnek nekik. Örülnek, igen – a Te szíveidnek. A Te szeretetednek, ami csőbe van zárva. Mert a cső alattomosan felemelkedett köréd. Ne aggódj: akik figyelnek rád, meglátják ezeket az aprócska, túlcsorduló kis szíveket. És segítenek neked.
Van egy nagy zöld gomb valahol. Ha nem találod, csinálj egyet magadnak. Ha ezt a gombot megnyomod, a cső elkezd lassan lejjebb ereszkedni. A csövet felemelték azok, akik nem értenek téged. Akik nem figyelnek rád. Akiknek csak egy vagy a sok közül. Akik megmondják mindig, hogy mit csinálj és a hibáidat keresik állandóan. És ha hibát találnak, ezt nagy dobra verik. Ettől a cső szinte ugrik egyet felfelé. Egyre kevesebbet látnak belőled azok, akik önmagadért szeretnek és nem azért, amit éppen csinálsz. Én tudom, hogy egy csoda vagy.
Emma gombja – mindenkinek van nagy zöld gombja!
Nyomd meg a gombot, és légy önmagad! Nyomd addig, amíg a cső szépen lecsúszik, be a földbe. És ahogy a cső ereszkedik lefelé, a szívek kiáradnak, végtelen szeretethalmazt képezve. És megtalálják azokat, akiknek éppen erre van szüksége. És ne gondold, hogy elfogynak a szívek, ha eltűnt a cső. Mert a szívek folyamatosan áradnak belőled.
Szandi rajza: Csővel és anélkül – hogy a jobb?
És mostantól semmi sem szab gátat annak, hogy szeressenek téged, és te is szeress másokat. Mert át tudod adni nekik az ajándékod.
Amikor valaki bánt, amikor nem ért meg: csak nyomd meg a gombot. Miközben nyomod, érezd, hogy a cső lemegy. Vagy fel se jön. A szereteted áramlásába a világon senki sem szólhat bele. Add önmagad!
Így szeretünk.
Hidd el: megérdemli a világ, hogy önmagadat add. Hogy az legyél, aki vagy. Mert téged szeretünk, nem valaki mást. Ha valaki más kell, akkor valaki mással akarunk találkozni. Nem kell szerepet játszanod. Nem kell tüskés bundát növesztened. Nem kell álarcot venned.
Emma változata
Semmi gond nincs: akkor is szeretünk, ha körülötted ott a cső. És hidd el: vesszük az apró kis jeleidet, amik időnként kipottyantanak egy pici szívet a cső tetején. Ahogyan időnként a zuhanykabinból is kifröccsen a víz. De ez nem baj. Mert a fürdőszobában megfér akármennyi vízcsepp.
És azok között akármennyi szív megfér, akik szeretnek téged.
Enged le a csövet! Bárki bármit mond: add át a világnak az ajándékod: önmagad!
Szeretettel: Robi
Ha esetleg azt éreznéd bizonyos emberekkel kapcsolatban, hogy meg kell mentened.
Ha azt éreznéd véletlenül, hogy be kell avatkoznod, és változásokat kell előidézned. Hogy segítened kell. Hogy mindenképp te kellesz oda.
Éreztél már ilyesmit?
Hagyok időt, gondold át!
Ugyehogy ugye?
Mert meglátsz valakit, akinek szerinted nem jó ott, ahol van. Honnan tudod? Meglátsz valakit, akinek szerinted jó lenne, ha bárhol, csak másutt folytatná az életét. Honnan tudod? Egyáltalán: honnan tudod, hogy neki nem jó?
Attól, hogy neked abban a helyzetben nem lenne jó, az egy dolog. Ha ott kellene élned. Ha úgy telnének a napjaid, ahogyan az övéi telnek. Persze, hiszen te mást szoktál meg. Te mást tanultál meg jónak. A te térképeden minden más. A te térképedre te illesz. Az ő térképére pedig ő.
Nem kell megmentened senkit. Nem kell átráncigálnod a te térképedre, a te világodba, a te helyzetedbe.
Az ÉLET szó nem műveltető ige, tudtad?
Alanyi ragozás:
Én életek.
Te életsz.
Ő élet.
Mi életünk. (ja, igen, ez igaz)
Ti élettek.
Ők életnek.
Tárgyasban:
Én életem. (egy életem, egy hal az álmom…)
Te életed. (igen, ez a tiéd, és az az övé)
Ő életi.
Mi életjük.
Ti életitek.
Ők életik.
Nem kell másokat életned.
Élnek maguktól. Elhiszed?
A boldogság mindenkinek a saját szinjén, saját helyzetében értelmezhető. Mások a te helyzetedben lehet, hogy nem is lennének boldogok. Lehet, hogy éppen ártasz vele, ha olyan nagyon meg akarod menteni az illetőt. Ne tedd hát.
Sokat dolgoztam ezen magamban. Mert a rengeteg suli, rengeteg gyerek ezt hozta: meglátom, megszeretem és meg akarom menteni, hogy neki jó legyen. De mi van, ha neki már eleve jó? Ha neki így ez már boldogság?
A Gyémántbogár Díj 2019 pályázaton nagyon megfogott egy alkotás. Olyannyira, hogy egy különdíjat ítéltünk oda az alkotónak, Barbinak.
Barbi (Beck Barbara Kamilla, Monyoród) pályaműve
Barbi egy pici baranyai zsákfaluban lakik. Szerény körülmények. Nem tudod eljönni a díjátadóra sajnos. Éreztem ugyanakkor, hogy találkoznunk kell, és a minap hajnalban útnak eredtem, hogy az osztályának és neki adok egy feltöltő reggelt. Nem tévedtem, Barbi csodálatos teremtés. Nagyon ragyog, és még jobban ragyogott ezen a reggel. Ráadásul a díjat az egész iskola előtt adtuk át.
Beszélgettem vele pár percet, hogy megismerjem. Nem hiába. Barbi az élő példa arra, amit eddig leírtam.
Megkérdeztem ugyanis, hogy hogy érzi magát. Mennyire boldog? És tudod mit mondott? Hogy nagyon. Hogy szereti a családját. A nyugalmat, ami körülveszi. Hogy a suliban is szeretik. Hogy alkothat. És akkor rájöttem. Már megint: nem kell őt megmenteni. Nem kell kiemelni, görcsösen támogatni, segíteni, tolni. Tudod mit kell ehelyett?
Szeretni.
Hidd el: őt lehet. Elhitetni vele, hogy nagyon szerethető és értékes. És ezzel szeretettel lehet – és kell is – őt támogatni. Meg lehet libbenteni előtte finoman, hogy milyen lehetőségei vannak. Hogy ezeket – ha akarja, és nem akkor, ha mi akarjuk – elérheti, kihasználhatja. Azt teheti, amit csak szeretne. Ha azt szeretné, hogy irány Pest, és bumm bele, óriáskerék, vízibusz, csodahelyek, forgatag és fúúúú, akkor teheti azt. De ha azt szeretné, hogy a kis faluból kisétál a buszhoz, elmegy vele a suliba, ott ragyog úgy, mint ahogy láttam, akkor miért is akarnánk ennél többet?
Shine: Barbi ragyog – a díjjal a kezében – Szederkény, 2019. március 13.
Gondolj ebbe bele!
Akiről azt gondolod, hogy nem boldog, simán lehet az. Ne magyarázd bele, hogy nem. Mert igen. Csak rá kell nézni!
Barbi csodás emberke. Megtalálja a boldogságát. Persze, támogatom, számíthat rám. A szemem rajta tartom, és minden tudásom az övé. De megmutatta nekem is és immár neked is:
Boldog vagyok, ne ments ki innen!
Köszönöm, Barbi! Remek példa vagy nagyon nagyon sokaknak. Gyerekeknek és a megmentőknek, akiknek megmentés helyett a támogató szeretetre maradhat így a legtöbb idejük.
Teljességgel tarthatatlan. Nem normális. Beteg. Hát mi ez?
A naptáram olyan, hogy lassan egy porszemet sem lehet benne leejteni. Kedd csütörtök az iskolákat járom. A többi nap hozzám jönnek a gyerekek. Néha írok, zenélek, rajzolok és közben minden más. Nem, nem kell aggódni. A családom is lát. Bőven. Nincs ezzel baj.
A kis herceg jut eszembe és a „fölnőttek”. De nem rólam van itt szó. Mert én annak ellenére, hogy tele van a naptár, nem vagyok „elfoglalt ember”. Fontos talán igen. De fontoskodó semmiképp. Aminek kell, ott mindig tudok helyet szorítani még ebben a naptárban is:
Rengeteg kis tanítványom van. És sok közöttük az igazi baráttá vált kincs. Időről időre találkozunk. Ha belefér a naptárba. Néha aggódnak, hogy nem férnek bele.
De, és most jön a feketeleves:
Hát hogy lehet ez? Itt vagyok én, aki ezermillió dolgot csinálok folyamatosan. Minden napom kitöltöm csodákkal, imádom csinálni. És mindig csak egyre jobb és jobb lesz. Olyan pörgés van, hogy hű! És minden belefér, elhiszed? Tele vagyok lendülettel, és azt mondom: mindenre van időm. Mégis néha én égek, ha valakinek csak két hét múlva tudok időpontot adni.
Hogy lehet, hogy én mégis jobban ráérek, mint egy gyerek?
Hahó! Nem ment át a kérdés. Hogy lehet, hogy jobban ráérek, mint mondjuk egy öt-hat-hét-nyolcadikos gyerek? Hogy lehet, hogy egy nyamvadt dátum nincs, amikor ráérne?
Mert tanulni kell a szabadságharcot, meg a hatványozást, meg a normálalakot, meg a vegyjeleket meg a lejtőn csúszik a test… de élni nincs idő? Hogy lehet ez? Hogyan alakulhatott ez így?
És miért arra neveljük már egészen kis kortól a gyerekeket, hogy „előbb tanulj, aztán élhetsz!”? Előbb dolgozz, aztán teheted, amit szeretnél?
Hát nem, kérem, most is azt teheted amit szeretnél! És tudom, hogy vannak kötelező feladatok. És vannak olyasmik, amiket azért vállalnak be a gyerekek, mert az legalább nem tanulás. A szakkör hegyek, amik belelógnak az estébe. A családok estéjébe is, igen. Érintve ezzel mindent. A hétvégi versenyek. A megmérettetések, amikről úgy gondoljuk, hogy fejlődésre sarkallnak.
13 évesen ezt írta nekem egy igazi kincs egy egésznapos programunk után:
„Ez egy olyan lehetőség, ami bár elsőnek furcsának tűnhet, egyáltalán nem az. Volt már, hogy gyermekeddel csak úgy kiugrottatok a városba, és anélkül hogy az órát nézegettétek volna, vagy helyszíneket szabtatok volna meg, csak úgy eltöltöttétek együtt az időt? Nem hiszem :D. A “mai rohanós világban”, hogy így fogalmazzak, nehéz megállni egy pillanatra is akár. Nem tudjuk irányítani az időnk, hiszen a forgószélben vagyunk mindannyian: méghozzá nyakig. Iskola, munka, edzés, különóra… mind-mind kötött időpontok ezek. Ez a program azt teszi lehetővé, hogy a gyerek pár órára kiugorjon ebből a forgószélből. Nincsenek kötött időpontok, nincsenek helyszínek. Mindenki könnyed lesz és felszabadult. Fantasztikus élmény volt. Mert nem csak egy nagyon kis figyelmes ajándékot, hanem egy ÓRIÁSI élményt is kaptam.”
Hát normális ez? Hogy 13 évesen ilyen mértékű igény van a szabadságra, mert NINCS szabadság?
Van, amin nem tudunk változtatni. Mert túl nagy falat. És sosem szoktam a rendszert szidni, mert minek? A rendszer az van, az egy sajátosság.
Gondolj hát bele. Ki az elfoglaltabb? A gyermeked vagy az amerikai elnök?
Tőlem nyugodtan mehet tovább, mert végülis mindenki azt tesz az idejével, amit akar. De akkor is tarthatatlan, ha egyszerűen nem tudják a gyerekek éveken át azt csinálni, amit szeretnének. Sajnos persze gyakran nem tudják, mit szeretnének igazán. Hogy mi az útjuk. De a megérzésekre akkor is számíthatsz.
Beszéljetek. El fogja mondani. És ha nem tudsz segíteni, akkor is segítettél, mert meghallgattad.
Állítsuk be az osztály hangerejét ? – mindezt az erőszakmentes kommunikáció és egy kis rajz segítségével.
Pedagógusok figyelmébe egy kis eszköz, amit az óráimon akkor használok, ha az egymásra figyelés a témánk.
Persze nem arról van szó itt, hogy én állítom a hangerőt.
Valójában ezzel a kis eszközzel csak JELZEM, hogy én hogy ÉRZÉKELEM őket.
Innen már tudják, mi lehet a megoldás, ha szeretnének egymásra figyelni:
? Zöld: minden oké.
⚠️ Sárga: figyelj, mert épp nem hasznos az idő, amit együtt töltünk, mert a zajszint nem engedi, hogy aki akar figyelni, az tudjon is. Egyszerűbben: mindjárt piros!
? Piros: megyek haza. ?
Sok esetben elegendő csak megfogni a kis jelző mágnest és máris csendre intik egymást.
Így lehet fenyítés nélkül, lágyan, belső motivációt generálva kordában tartani őket még akkor is, ha az óra nagyon nagyon vicces és laza.
Fontos, hogy ezt az eszközt NEM SZABAD KINYOMTATNI és kiragasztani valahova örökre, mert elkopik a hatása. Igen, egy idő után le kell törölni és már elég csak a mágnes. Ha pedig csökken a hatás, újra fel lehet rajzolni a skálát, ráadásul új, figyelemfelhívóbb, esetleg metaforikusabb jelöléssel lehet ellátni. Voldemort lehet a piros 😉
Használjátok egészséggel!
Robi
Élőben: https://gyemantbogar.hu/az-osztaly-ahogy-meg-sosem-lattad/
Azt gondolod baj van. Persze, most épp valóban lehetne jobb is.
De ez már elvárás. A „hogyan” inkább a kérdés mindig. Nem a lehetne. És nem az akarom.
Nincs az a gond, amit a színtisztán őszinte szeretet ne varázsolna látványosan kicsivé. És nem arról van szó, hogy a szőnyeg alá söpörjük. És nem is hurráoptimizmusról van szó. És végképp nem arról, hogy előre iszunk a medve bőrére.
Nem kiabálunk el azzal semmit, hogy egyszerűen csak tudjuk, hogy a megoldás a kezünkben van. Csak egy kis erősítésre van szükség.
Legyen akár külső körülmény, legyen akár belső kis vagy nagy korlát, ha megérkezik, akkor nehéz medicinlabdánk elkezd egyre könnyebbé válni. Tíz kiló, öt kiló, két kiló…
És ha megérkezik a szív, akkor már egy gyönyörű buborék száll, repül át a gondokon.
Amikor festettem, valaki nagyon fontos mozgatta a kezeimet.
A szeretet könnyeddé varázsolja az akadályok leküzdését. Az akadályok ettől nem kisebbek. De ha ott a szív, akkor egyszeriben elhisszük, hogy minden lehetséges!
Te elhiszed?
Kép: „A szeretet könnyeddé varázsolja az akadályok leküzdését”, 2019.
Ez az írás csak akkor nem fogja kiverni a biztit, ha figyelmesen elolvasod.
Sőt, akkor, ha a sorok között is tudsz olvasni.
Verseny. Vizsga. Érettségi. Felvételi. Meccs.
Sokszor mondjuk:
„Szorítok neked!”
„Hajrá, drukkolok!”
„Tízkor szoríts nekem!”
Nem ez a megoldás.
És a másik oldalon sem.
Akinek drukkolnak, az izgul. Akinek szorítanak, az meg akar felelni. Akinek azt mondják, hogy „küzdj, harcos vagy”, az harcolni fog. És az izgulás, a megfelelés, a harc nem eléggé pozitívak.
Az, hogy valakinek drukkolsz, ha jól belegondolsz, gyakran a hiányból fakad. Szeretnénk, hogy valami sikerüljön. Mert még nem sikerült, és itt az alkalom. Valami nincs, és szeretnénk, hogy legyen. Például a győzelem a versenyben. A sikeres felvételi. A gyógyulás a betegségből. Most nincs, de mi akarjuk. Az akarás hiányra épül.
A megoldás pedig szeretetre és hitre.
„Hiszek benned!”
„Tudom, hogy megcsinálod!”
„Te is tudod, hogy meglesz!”
Vagy csak simán:
„Szeretlek.”
Hidd el, ez többet ér, mint a szurkolás, hogy juj juj!
A szurkolás miatt meg akarunk felelni a szurkolóknak. Aggódni kezdünk, hogy vajon jól csináljuk majd? Mit fognak szólni, ha nem sikerül? Mit KELL tennünk a siker érdekében? Feladatunk van hirtelen, mégpedig rengeteg. Pedig legbelül már megoldottuk.
Sose akarj a szurkolóknak megfelelni, sőt, magadnak sem kell. Képzeld el, hogy mi lesz, ha sikerült. Igen, múlt időben, már sikerült. Hogyan fogod megünnepelni? Mit teszel? Hová mész? Kinek meséled el csillogó szemmel?
Mert hiszen belül már eldöntötted, hogy nyersz. És nincs ellenség, már csak annyi van belőle, hogy épp csomagol, hogy lelépjen a hátsó ajtón.
Minden sikerül, ha elhiszed.
Ha van valaki, aki épp „küzd”, vagy megmérettetés várja, csak simán szeresd. És beszélgessetek, milyen lesz, ha győzött.
Ne drukkolj. Csak szeresd.
Bebivel (11) történt… Tolmácsolom Anya szavait:
„Hazaérünk.
Akasztom fel a kabátját, és észreveszem:
Eltűnt a kitűző!
A „szent” kitűző, amit Robitól kapott több mint egy éve… most nincs meg! Kérdezem: Hová lett a kitűződ?
Rám néz,mosolyog és mesélni kezd:
„Tudod anya reggel bementem a suliba, felakasztottam a kabátom és még meg volt, de mikor délután felvettem eltűnt, valaki levette! Biztos neki szüksége volt rá! Nekem pedig van egy másik!” mondja, majd sarkon fordul és bemegy a szobájába!
Csak állok és visszhangzik bennem a mondat: „Biztos neki SZÜKSÉGE VOLT RÁ!”
A legtöbben úgy reagáltak volna, hogy ellopták, azonnal beszélj az osztályfönökkel, ez felháborító, ezt meg kell torolni…… talán egy éve Ő is így reagált volna, de most nem!
„Biztos neki SZÜKSÉGE VOLT RÁ!”
Nem a kis enyveskezűt látta, hanem túl tud nézni a tényeken! Már érti! Felnőtteket megszégyenítően, tisztán érti!
Több mint egy éve ismerjük Robit,a programot, ami rengeteget adott neki és észrevétlenül a zsigereiből ő is ad tovább! Elfogadást, megértést és iránymutatását magával és mással szemben is!
Köszönjük!”
Dóra, Bebi édesanyja
Már eltelt két hónap, mióta az osztályunkban járt Robi. De azon a napon valami megváltozott.
Az eddig bezárt, mosolytalan kislány ontja nekem a rajzait, mosolyog, csacsog. A fiú, aki sosem akart rajzolni, széles mosollyal, határozottan kéri a lapot. És már nem csak feketével firkál, hanem színes vonalak keltik életre a fehér lapot. Az egyik tolltartóból eltűnt a radír, mert nincs többé rá szüksége.
Írás órán a betűk vázolása mindig új kalandot rejt. Már ők kérik, hadd csináljanak valamit a betűből, nekem kell kitalálni, vajon mivé változott az „r” betű? Ó, hiszen ez egy róka! Az meg ott egy lámpa! Hú, ez meg egy félelmetes szörnyeteg! Egyikből virág fakad, kúszik fel, az ég felé!
A táblán még ott van Robi rajza:
Nem tudjuk letörölni. Az osztály része lett, szeretjük… Mindenki vigyáz rá. Néha csak úgy megállnak előtte és nézik. Vannak hatások, amelyek örökre szólnak. Belénk ívódnak, és valahogy a részünkké válnak. És gyökeres változást hoznak…
Tk. 83. o. / 4, 5 – vagy nem ez a lényeg?
Szóbeli vizsga. Nekem egy rémálom volt mindig. Írásban jó vagyok. Izgulok akkor is, egy-egy kérdésnél jön a pánik, az üresség, de tudom, pár pillanat és megnyugszom. Már ismerem magam. De a szóbeli… Kihívás. A gátlásaim, a félelmek. A gyerekek előtt nincs ilyen. Az a természetes közegem. Egy vagyok velük. Szimbiózis.
De ez más. Bemegyek. Kihúzom a tételt. Várom a jól ismert pánikot („nem tudok semmit!!!”), de most elmarad. Leülök, nézem a fehér papírt. Jegyzetelni kéne. Valami vázlat. Kinézek az ablakon. Nyüzsög a város, de finoman belepi a tiszta, fehér hó. Milyen gyönyörű!
Visszatérek a helyzetbe. Ez csak egy vizsga. Már TUDOM, hogy sikerülni fog.
Az osztály. Leckét írunk. Végre elcsöndesedtek, mindenki dolgozik. Éppen valamit pakolok a szekrénybe, mikor odajön hozzám. Rám emeli könnyes szemét:
„Nem akarok leckét írni. Majd otthon megcsinálom.” Már kérdeznék, de folytatja:
„Tanító néni, az a baj, hogy én béna vagyok. Nem tudom a matekot, az írást, meg az olvasást.”
Istenem, milyen fáradt lehetsz! Hiszen egész nap kompenzálsz. A figyelemzavarod, a motoros kényszerek, a képességzavaraid. Mikor szembesülsz vele, hogy a többieknek mennyivel könnyebben megy. De te küzdesz, sokszor csak az én kedvemért. Mikor órán néha elmegyek a padod mellett, magadhoz húzol: „Szeretlek Enikő néni!”, és folytatod a munkát. Mikor finoman megsegítelek, ha elakadsz. Mikor az írás felmérő után az egész osztály előtt megdicsértelek, mert felülmúltad magad. Ha más megnézte volna a lapod, kérdőn nézett volna rám: Mi ebben a különleges? Inkább” átlag alatti teljesítmény”. A tollbamondás, az az egy-két szó, még nem megy. Csak egy kusza firka jelzi a próbálkozásodat. Még nem érted el ezt a szintet. De végigülted a húsz percet, láttam rajtad az elszántságot, mert bizonyítani akartál. Magadnak és a tanító nénidnek. Mert örömet akartál okozni. Sikerült…
Ragyognak a szívek…
Mindez pillanatok alatt végigfut rajtam, míg ott állsz előttem. Egy könnycsepp remeg a pilládon. Egyszerre tele lesz veled a szívem. Két tenyerem közé veszem az arcodat:
„Hogy mondhatsz ilyet?” És kezdem sorolni. Mindazt, amit idáig elértél. Hogy honnan indultál, és milyen szépen fejlődsz. Csak hidd már el végre, hogy képes vagy rá! Bízz magadban! Év elején minden feladatnál mantráztad: „Nem tudom megcsinálni. Én ehhez béna vagyok!” Ma már csak ritkán mondod. De még mindig nem hiszel.
Ahogy sorolom a változásait, kezd visszatérni belé az élet. Néz rám, azokkal a tiszta, gyermeki szemeivel. Rámutatok a táblára:
„Nézd csak, hát mi van oda felírva?”
Hidd már el végre! Széles mosoly, könnycsepp felszáradva, puszi a homlokra és egy nagy ölelés. Büszkén megy vissza a helyére és munkához lát.
Lehet, hogy még te sem hiszed el. Azt gondolod, ez csak egy frázis. Persze, minden sikerül. Ugyan már, talán másnak. Nekem biztosan nem. És dől belőled a panasz.
Én sem tudtam elhinni sokáig. Pedig én akartam. De visszahúzott sok minden. Én is ezt gondoltam. Talán igaz, de rám nem vonatkozik.
De egyszer csak megértettem. Sok idő kellett hozzá, és valami változás, egy megérkezés. Nem tudom pontosan megmondani, hogyan és mikor, de egyszer csak ott volt. A felismerés. Amolyan „aha-élmény”.
Macskásodás – a legegyszerűbb bizonyítása, hogy minden lehetséges. Tényleg.
Szerettem volna elmondani, hogyan csináld. De ez nem ilyen egyszerű. Ez a te utad. De azt biztosan tudom, hogy mindenki képes rá. Te sem vagy kivétel. Legyél nyitott, engedd, hogy beférkőzzön a tudatodba, a szívedbe! Ez egy szemlélet, egy gondolkodásmód. Félig-akarva nem megy. Teljesen át kell formálódnod. De ha egyszer rászánod magad, hihetetlenül szabaddá tesz! Mert akkor fogod elfogadni, érteni és végre átélni, hogy:
Varga Enikő, 2019. január 10.
Miért írtad ezt a „hesteget”?
„Csak úgy. Jött, abból, hogy itt vagyunk.”
Alkotunk. Beszélgetünk. Zenélünk. Már harmadszor találkoztunk, és tudom, hogy ez már az a szakasz, amikor bátorodsz, nyílsz, bátorodsz, nyílsz.
Mert egyre inkább elhiszed, hogy itt elfogadnak. Hogy itt tisztelnek, megértenek. És elmondanám, hogy marhamód hiányoztál is! Mert igen, igenis, hiányoztál. És tudod, mi a legjobb?
Hogy ma már az a flúgos kis valaki lépett be hozzám, aki az első alkalommal éppen csak hogy előbújt belőled. A második alkalommal pedig már megjelent és jelen volt. De most eleve ő érkezett meg, be az ajtón. Azonnal tudtam, hogy megérkeztél.
Mert mindig megérkezel. Csak várni kell. Várni, elfogadni és szeretni.
Annyian elemzik ezt agyon. Régen én is elemeztem. De nem kell. Csak örülni kell neki, de nagyon. Végtelenül.
Köszönöm!
Van, ami elfogy, ha megeszed.
Van, ami elfogy, ha elköltöd. Elfogy, ha elajándékozod.
Van, amiből neked nem lesz, ha másnak adod.
Ha keveset adsz valakinek, akkor kevéssel lesz neked kevesebb. De kevesebb lesz. Ha sokat adsz belőle, sokkal kevesebb lesz neked. Esetleg neked alig marad. Vagy éppen annak, akinek szeretnél adni.
És van, ami akárhány részre osztódhat, mégis minden rész ugyanakkora, sőt nagyobb, mint amilyen eredetileg volt.
Nem létezik féltékenység, ha a szeretet teljesen tisztán áramlik. Nem létezik irígység egy tiszta, emberi kapcsolatban.
Mert a szeretet akárhány részre osztódhat szét.
Adok neked. És neked is adok. És adok neked is. Neki is. Nekik is. Még magamnak is. Mégis: mindenki kapott. Amennyit csak lehet. Vagy még többet?
Nem annyit kapott, amennyim volt. És nem is annyit, amennyi már nekem túl sok lenne.
Nincs olyan, hogy túl sok. Van és kész. Annak jut, akinek jutni szeretne. És aki elfogadja. Befogadja.
Áramlik folyamatosan, mindenfelé, ahová csak szeretnénk. Akárhány felé áramlik, nem lesz kevesebb. Akármennyi is áramlik, mindenkinek jut, végtelen mennyiség. Nincs több, jobb, kevesebb és rosszabb.
Csak egy dolog van.
A szeretet.
Vámos Robi
Valami nem tetszik, és hagyod, hogy folytatódjon. De ez már nem az az év, hogy hagyjad.
Valaki bánt, és hagyod, hogy folytatassa. De ez már nem az az év, hogy hagyjad.
Szeretnél változtatni, mert nem jó úgy, ahogy van. De ez már nem az az év, hogy úgy hagyjad.
Voltak évek, amikor nem szóltál. Mert úgy gondoltad, hogy más fontosabb. Pedig semmi sem fontosabb.
Vannak emberek, akik abból, hogy nem szólsz, azt hiszik, nekik akkor mindent lehet. Legalábbis veled szemben. És az a baj, hogy ha veled szemben azt hiszik, hogy mindent lehet, akkor másokkal szemben is azt hiszik. Ha nem szólsz, másokra is negatív hatással lehet.
Szerencsére ez már nem az az év.
Nem az az év, hogy ne szólj. Hogy ne mondd meg, hogy eddig és ne tovább, mert öcsém, ez már nem fér bele.
Valaki úgy érzi, beleszólhat következmények nélkül az életedbe. De ez már nem az az év, hogy hagyjad.
Hidd el, ez már nem az az év.
Állj a saját lábadra, és 2019 legyen az az év, amikor kibontakozol és szárnyalni kezdesz! Amikor önmagad vagy. Amikor te diktálsz, és lehet, hogy elrontasz dolgokat, de eleged van abból, hogy mindenki megpróbál megmenteni a saját jó sorsodtól. Lehet, hogy jót akarnak. De ha nem indul el, egyetlen madár sem tanul meg soha repülni!
Kezdeményezz. Légy kíváncsi.
És élj.
Ez már nem az az év!
Ragyogó új évet kívánok!
Vámos Robi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaméleon.
Ez a kaméleon igazán különleges volt. Na nem azért, mert képes volt a környezetéhez alkalmazkodni. Vannak olyan kaméleonok, akik annyira színjátszóak, hogy néha már nem is tudjuk, milyenek valójában. Jaj annak a kaméleonnak, aki ennyire színjátszó. Mert ő már nem kaméleon, hanem színjátékos. Az már nagyon más. Maradj önmagad!
A mi kaméleonunk így gondolkodott:
„Itt ez a szürke izé” – forgatta a szemeit körbe karikába. De én nem akarok szürke izévé válni.
„Mi lenne, ha olyan színű lennék, amilyen csak akarok lenni?” – ragyogott fel, de aztán el is halványult. Hiszen ha egy kaméleon nem olvad bele a környezetébe, akkor megeszik a csúnya gonosz ragadozók, akiknek tök mindegy, hogy színes amit esznek vagy szürke. Igazságtalanság. Miért nem a szürkéket eszik meg először?
Igen ám, csakhogy… Ez a kaméleon tudta, hogy itt nem érheti baj.
Nem érheti baj, akármilyen színű. Mert itt meglátják különleges mivoltát. Meglátják az egyedi színeit. Meglátják a szürkeségben. Kitűnik a többi közül. Na és? Annál jobb!
Merd megmutatni magad, légy színfolt a szürkeségben!
Hidd el, nem érhet baj. Mert szeretünk.
Ragyogástan® óra. Nagy iskola, nagy osztály, kis világ.
Kártyás mókával kezdünk.
Ezt hoooooogy?
Az örök mondat, amit fel szoktam írni a táblára.
Mi volt ez? Csalás? Áh. Gyerekek! Majd ha felnőttek lesztek, ráértek annak minősíteni. Mondjuk akkor nem sokat fogunk beszélgetni.
Mindenki ragyog. Tehát nem csalás. Nem szemfényvesztés. Csoda talán?
Ez az! Varázslat! Ötödikben? Miért ne?
De egy valaki nem lelkes. Be van kuckózva. Ez sem baj. Csakhogy közben jelentkezik.
„Nem létezik varázslat!” – mondja kissé lenéző arckifejezéssel.
Én mosolygok. Mert már látom rajta, hogy kezdi megérinteni a dolog. Mert lehet, hogy otthon azt tanítják, hogy nincs varázslat. Ne higgy senkinek. Ne higgy semmiben. A világ veszélyes hely. Anyucika jó, anyucika megvéd, mint az Aranyhajban.
Ne védd a gyermeked a jótól! Kételkedhetsz. Minősíthetsz. Csak hagyd már kérlek a gyermeked gyermeknek maradni!
Miért nem hihet a varázslatban tizenegy évesen? Egész biztosan nem ő döntött így. Mert látom a szemében, hogy elhiszi. De nem vallhatja be, mert akkor éretlen lesz egyesek szemében? Ne hülyéskedj már kisfiam. Ne legyél már ilyen ovis, kislányom. Ez csalás, trükk, hazugság, és a bácsik nénik veszélyesek. Ki tudja, mikor változtatnak át szív tízessé? Vigyázz nagyon, kinek hiszel.
„Nem létezik varázslat!” – keserű állítás. Pedig a világ igenis édes. Amíg gyerekek vagytok, addig mindenképp.
Miért ne létezhetne varázslat?
Ő végig, majdnem három órán át nem ragyog. Valami nem engedi.
Csak, tudjátok, az igazi ragyogás nem tudatos dolog. Az ott van legbelül. Nem lehet visszafogni, ha elindul. Én meg észreveszem ezer arc között is.
A harmadik óra vége. Amikor szól a csengő, és nem mozdul senki. Mondom, hogy köszi a figyelmet, satöbbi satöbbi. Itt megtaláltok, ha kellenék még. De nem mozdulnak. Csak egy valaki jelentkezik:
„Mikor jössz még?”
„Amikor elhívtok!”
„Akkor gyere még!”
Aztán kijön, és ugrál, mint egy GYEREK. A többiek is. De ő a szószóló. Aki szerint nincs varázslat. Végigült faarccal majdnem három órát, míg a többiek ragyogtak és nevettek. És most itt ugrál, nevet:
„Gyere megint! De mikor? Gyere el megint légyszi légysziiiii!” – mint egy atomerőmű, úgy ömlik belőle az energia.
„Figyelj csak ide” – mondom, és nyugalomra intem. Az osztály visszaül a helyére.
„Eddig ott ültél, és azt hittem a fejemet veszed.” – mosolyog. „Most pedig itt vagy és imádod az egészet.”
Hát mi ez, ha nem varázslat?
____
RAGYOGÁSTAN® óra:
Ne felejts el ragyogni.
A napsütésben fürödni
Örülni egy pohár víznek
Leheverni, pihenni
Időt adni minden íznek
Értékelni, adni, kapni
Jól mulatni
Nevetni és nevettetni
Védeni és vigyázni
Fogni és elengedni
Kincseidet óvni
Ha kell, szólni
Nem hagyni ha nem akarod
Szeretni ha akarod
Lelkesítve lelkesedni
Erőt adva melengetni
Mosollyal jutalmazni
Szívvel látni, szívből adni
Önmagadat megbecsülni
Zenélni és alkotni
Működni, mert jó vagy
Világíts, fényesíts,
Kis kérés, nem nagy
Légy pont ilyen
Jó is lesz így
Magad ura
Magad hölgye
Ragyogásnak szíves völgye.
VR2018
A jó ügyek támogatása fontos.
Egyre feltűnőbb ez az egész. Ahogy telnek az évek, egyre gyűlik a tapasztalat…
Van egy jó ügy, és megosztjuk. Hogy terjedjen.
Régebben elindultunk, és lapátoltuk a havat. Pakoltuk a homokzsákot, sikáltuk a vörösiszapot.
Ma is vannak sokan, akik elmennek és mesét mondanak gyerekeknek. Kórházban rajzolnak, színeznek velük. Megmentenek a saját autójukkal egy kutyát. Egy galambot. Tesznek sok sok jót.
De egyre kevesebben. Mert könnyebb út is van.
Miért gondoljuk, hogy elég a jó ügyeket megosztani? Miért bízunk abban, hogy majd mindenki más megteszi azt, amit mi csak megosztunk?
Mindenki más, de nem mi. Csak megosztjuk, „oszt” részünkről megvolt a napi jó cselekedet.
Pedig ezzel csak azt érjük el, hogy egyre többen hiszik el, hogy a lájkjuk és megosztásuk segít azon a galambon. Sőt. Lehet, hogy már rég el is repült. Meggyógyult. Gazdája lett.
Emberek! Valakinek meg kell csinálni! Valakinek ki kell kelni a fotelból!
Arra bíztatok mindenkit, hogy TEGYEN is lépéseket. Ne csak megosszon.
Ezt se oszd meg. Nekem elég, ha tudom, hogy teszel valami jót. Csak úgy.
Példát mutatni ugyanakkor nagyon fontos. Sokan mondják: segíts, de ne posztold. De. Igenis tedd meg. Mert azzal, hogy megmutatod, mit tettél, nem magadat fényezed, hanem jó példát mutatsz.
Ha látják, hogy te lépéseket TESZEL és CSINÁLOD a dolgokat, lesznek követőid.
Csináld. Nem kell megosztani.
„Nem tudom.” „Nem tudok ezt meg azt.” Be akarod bizonyítani, vagy valami mást szeretnél?
Pedig de. Abszolút de.
A klasszikus ördögi kör:
1. Előtte: „Nem tudom megcsinálni.”
2. Közben: „Nem hiszem, hogy jó lesz.”
3. Utána: „Nem lett jó.”
4. = 1. Mivel az előbb nem lett jó, így: „Nem tudom megcsinálni.”
Persze, ha bekerülsz az ördögi körbe, akkor nehéz belőle kimászni. Bárhol is kerülsz bele. Akár az 1-es, akár a 2-es, akár a 3-as állomáson.
Némasági fogadalom?
Gyakorlat:
Legközelebb bármibe fogsz, ami olyasmi, amire könnyen mondod, hogy nem fog sikerülni, fogadj némasági fogadalmat. NE mondj semmit se előtte, se közben, se utána!
Aztán nézd meg. Már készen is van.
Nem kell szabadkozni. Nem kell előre felkészíteni a közönséget a sosem eljövő kudarcodra. Csak el kell kezdeni, és csinálni.
Igen, tudsz ilyen kis betűkkel írni!
Mert végtelen tehetség vagy.
Olyan, akiért érdemes volt az egészet elkezdenem. Csak azért érdemes volt elkezdenem, hogy miután elkezdtem, évekkel rá találkozhassunk. Hogy megmutasd, mire vagy képes.
Hogy megcsillantsd. Hogy megláthassa a nagyvilág: IGEN, képes vagy kihozni magadból a csodát. Mert végtelen kreativitással működsz. Képes vagy pár vonalból kincset alkotni.
De a csodára árny vetül.
Mert nem mindenki fogja fel ezt. És van, aki bánt. Van, aki másokat bánt körülötted. Van, aki a barátaidat bántja.
Egy törékeny kismadarat büntet azzal, hogy nulla tisztelettel bánik vele. Letöri a szárnyait és nevet rajta.
De te ezen nem akadsz fent.
Mert végtelen erő van benned. Nagyon érzel mindent, és ez néha fájdalomhoz vezet. De tudod kezelni a fájdalmat. Mert közben végtelen erős vagy.
Micsoda erő van benned, hogy így, ebben a környezetben is előtört belőled a csoda!
Micsoda erő van benned, hogy a kegyetlen külvilágtól függetlenül vagy képes így működni.
Persze tudom: nem függetlenül. Mert jobb is lehetne, ha hagyná a világ. Mennyivel jobb lenne mindez, ha nem lenne semmi kegyetlenség körülötted. Ha nem szekálnák egymást melletted.
Ha nem szólnának be neked, hogy kussolj, ülj már le, süket vagy? Ha nem tipornák sárba az önbecsülésed. Ha nem becsmérelnének folyamatosan és nem nevetnének sokan a rád mondott értelmetlen poénokon.
Mennyivel jobb lenne, ha tisztelnének. Ha elismernének. Ha megértenének. Ha tanulnának tőled. Mert tőled csak tanulni lehet.
Nézz csak körbe. Sokan tanulnak tőled. Sokan néznek fel rád. Igenis vannak, akik meglátták már benned a kincset. Mégsem irigykednek, hanem elfogadják, hogy igen, Te jó vagy. Nagyon jó.
Lehet, hogy nem hétköznapi. Nem szürke. Nem tucat és nem sablonos. Egyéniség.
Nézz körbe. Vedd észre, hányan szeretnek.
És vedd észre, micsoda erő van benned!
Én tudom.
Megvédeni nem tudlak a kegyetlenségtől. De meg tudlak úgy erősíteni, hogy bízz annyira magadban, hogy ne számítson senki, aki ellened fordul. Mert aki ellened fordul, az maga ellen fordul. Kényszerből: magával van baja. Veled nincs baja. Csak épp nem lát. Nem hall. Csak magát látja egyedül. Magának akar mindent.
Pedig te vagy az, aki megérdemli a mindent. Mindent, ami jó.
Vigyázz magadra. Engedd meg magadnak, hogy erős legyél. És mutasd meg a világnak, micsoda erő van benned. Hogy még így is csodákra vagy képes.
És ha még erősebb leszel, tiéd lesz a világ. És ha tiéd lesz a világ, képes leszel másokat erősíteni.
Mert végtelen tehetség vagy. Nagy szükség van rád!
Azt kapod, amit kérsz.
Azt kapod, amilyet kérsz és akkorát, annyit, amekkorát és amennyit kérsz. Rájöttél: ez egy kicsit fejtegetős lesz, de egyrészt nem Te vagy benne a koldus és csak hasznodra válhat:
Mindig mondom, hogy kérj!
Az kap, aki kér. Aki csak utalgat rá, nem kap.
„Hú, nagyon esik kint…”
„Hm, nem hoztam pulcsit…”
„A szép cipőmben jöttem, és tessék…”
Nem egyszerűbb ezt mondani:
„El tudna valaki vinni kocsival?”
NEM.
Kérni nem egyenlő azzal, hogy kérdezünk, vagy hogy feltételes módban megpróbálunk valamit elérni. Ha szeretnél valamit, használd a „kérlek” szót:
„KÉRLEK, vigyél el autóval, MERT a szép cipőmben jöttem!”
Eddig tartott az alapképzés, most jön a magasiskola:
Nem mindegy, MIT kérsz.
Tegnap a dögmelegben a klímás autóban voltam kénytelen meghúzni magam a parkolóban. Nem a legkörnyezetkímélőbb megoldás, de már nem bírtam, sorry.
Odajött hozzám egy idősebb hölgy, és kopogott. Meg szoktam őket hallgatni, ha épp olyanom van: ablak le.
„Tudna egy kis aprót adni?” – kérdezte.
Zárt kérdés, zárt válasz. Tudod: NEM.
De ez nem ilyen egyszerű. Azért ilyenkor keresgélek a kocsiban a rejtett rekeszekben. De nem volt semmi apróm. Tényleg.
Nem mondok el nagy titkot: Ötszázasom volt. Az nem apró.
A hölgy aprót kért – bocsánat, apróra utalt, így eszembe sem jutott az ötszázas.
Azt kapod, amit kérsz. Már ha kérsz.
„Uram, látom, hogy nem egy szakadt Wartburggal jött, kérem, adjon nekem ötszáz forintot kenyérre!” – BINGO!
Tisztában vagyok vele, hogy aki az utcán kéreget, nincs abban az állapotban, hogy személyiségfejlesztő tanfolyamon vegyen részt.
Mégis ajánlom neked ezt:
Figyeld, mit mond, aki kér tőled!
Figyeld, hogy KÉR vagy csak UTALGAT?
MIT kér? S ha van időd, mondd el neki a történetet az ötszázasról!
Sosem tudhatod, hogy akitől kérsz, annak mi van a fejében – s főleg, mi van a zsebében.
Jó hír, slusszpoén: ez nem csak koldusoknak hasznos!
Amikor szeretnél valamit, KÉRJ.
És kérd AZT, amire szükséged van.
Meg fogod kapni – de se nem többet, se nem kevesebbet!
Én most KÉREM, hogy fontold meg a sztorit, és járj nyitott füllel!
Jó kérést – szép napot kívánok!
Mi a legfontosabb, ha végre lendületben vagy?
Emlékszel, milyen jó érzés végre hatost dobni? Naná! Végre indulhatsz, vagy léphetsz egy nagyot. De van egy furcsaság:
Amikor már századszor sem hatost dobsz, és már grrrr, akkor egyszer csak dobsz egyet, és utána… Dobhatsz még egyet, igaz? És mibe, hogy az is hatos lesz!
Figyeld meg, hamar lendületbe jössz!
És a legfontosabb, ha már így van: lendületben MARADNI.
Ha megvan az első hatos, dobj újra! Haladj nagy lépésekkel!
Én úgy dobok hatost, hogy rajzolok valamit, ami tetszik Neked. Ezzel lendületet veszek, és újra dobok egy hatost.
Semmi sem állíthat meg!
De ez nem csak metaforikusan működik ám! Próbáld ki:
1. Reggel kelj fel. (nyugi, van, akinek már ez is nagy teljesítmény!)
2. Fogj egy dobókockát, és dobj, amíg hatos nem lesz.
3. Indulj neki így a napnak: maradj lendületben, és gondolj erre a hatosra, ahányszor csak úgy érzed, elvesztetted a lendületed.
Holnap már dobsz?
Én fogok!
Lehet, hogy csupa hatos van a kockámon? Az sem csalás!
Hány nappal leszel boldogabb MÁTÓL?
Boldogtalan a magyar? Tényleg?
Számoltam. Osztottam, szoroztam:
„Utálom, MÁR MEGINT hétfő lesz.” – mínusz 1 nap
„Áh, MÉG CSAK csütörtök van.” – mínusz 1 nap
„Ne már, holnap MÉG CSAK szerda lesz.” – mínusz 1 nap
Nagyon rossz ám hallani és olvasni ezeket a mondatokat. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy:
* * * Van ember a Világon, aki azt várja, hogy egy nap ELMÚLJON végre? * * *
Aki utálja a hétfőt, életének 1/7 részét utálja. Na jó, a gyermekkort és az öregkort leszámíthatod. De akkor is. Hogy lehet utálni azt, hogy van egy napunk, amit azzal töltünk el, amit szeretünk?
Mert azzal töltjük el. Ez is csak egy döntés kérdése – lehet, hogy egy régebbi, elmaradt döntés, de döntés. Nem a sors meg a rendszer.
Amikor még „dolgozni” jártam, én sem örültem, amikor munkába kellett indulni. Hideg volt, sötét. Hajnalban indultam, fagytam a buszmegállóban, és átutaztam egész Budapesten, két óra egy irányba.
Aztán rájöttem, hogy nekem ezt sem kell, és igenis van lehetőségem szeretni a hétfőket. A buszon, a metrón, villamoson, de még gyaloglás közben is olvastam. Olyasmi könyveket, amik végül ahhoz segítettek, hogy merjek dönteni.
De aztán döntöttem. Azóta pedig semmi 1/7-ed, semmi „alig várom, hogy holnap legyen”. Micsoda dolog egy nappal kevesebbet AKARNI élni?
Kívánom Neked is, hogy fedezd fel: Te döntesz. Mindenről! A legnagyobb dolgokról is. És ha döntesz, akkor legalább egy nappal leszel minden héten boldogabb!
Most van alkalom ezen picit töprengeni: különleges hétfő jön!Hogy mitől különleges?
Ezt csakis Te tudhatod!
„- Minek a hajfikszáló hab?
– Hát fikszálni a hajamat!” (Charlie és a csokoládégyár)
Mr. Willy Wonka annyi csodát talál ki, hogy ha valami szokványosat mutat, akkor is a csodát keresik mögötte. Hajfikszáló hab és káposzta? Halfej? Minek egy csokoládéba?
Megoldás: Nem a csokiba kell. Neki kell. Egyszerű!
Mr. Wonka sikeres. De vajon miért?
Azé a siker, aki MER.
Aki puszta szorgalomból, lelkesedésből megy előre. Nem kérdez meg mindenkit az ötletéről, hogy aztán hagyja magát eltéríteni.
Vannak, akik állandóan csak terveznek. Vannak, akik mintha állandóan csak készülnének valamire. Mindig terveznek, jegyzetelnek, ötletelnek. Aztán tanfolyamokat végeznek. Aztán klubokhoz csatlakoznak. De nem MERNEK!
Mr. Willy Wonka van annyira bolond, hogy nekem nagyon szimpatikus legyen. Különösen Johnny Depp által megtestesített „változata”.
Ő az, aki kitalálja a madárkává változó csokoládét.
A sosem elolvadó fagyit.
A rágógumit, ami örökké ízletes marad.
Fogadjunk, hogy nem kérdezett meg száz embert, hogy tetszeni fog-e nekik! Csak megvalósította. Kísérletezett. Merő szorgalomból!
Nem tervezett annyit, nem elemzett, nem „készült valamire”.
Kezdd el!
MA.
MOST.
Elem
ezhetsz. Picit.
De ne kérdezz meg mindenkit!
Kezdd el.
MOST!
Szeretettel:
Robi
u.i.: Akkor rendben? Elkezded még ma?
Ismersz olyanokat, akik bekötött szemmel járnak egy gyönyörű réten?
Olyanokat, akik még az Eiffel torony tetején is a kilátástalanságról beszélnek?
Olyanokat, akik mindig másoktól várják a megoldást, ráadásul úgy, hogy igazából nincs is problémájuk?
És a slusszpoén, aki a nyertes lottószelvénnyel a kezében panaszkodik, hogy esik az eső ma is.
Nincs ennél fontosabb:
Észre – kell – venni – ha – valami – jó.Nincs mese!
Én is ezt az elvet követem. Két lépés:
1. Van problémám?
Ha van: meg kell oldani.
Ha nincs: jól érzem magam.
2. Kell segítség a megoldáshoz?
Ha kell: Keresek. Hívok. Kérek.
Ha nem kell: Én kellek.
Ilyen egyszerű!
Egy valamit biztosan nem csinálok: másoknak panaszkodok. Annak semmi értelme nincs.
Tedd meg a kedvemért ezt:
Ha azt veszed észre, hogy valaki Neked panaszkodik, de láthatóan kezében a megoldás, csak mutasd meg neki ezt a képet.
Meglátod, minden jobb és szebb lesz, ha segítesz ilyenkor neki meglátni azt, ami már ott van.
Hiszen a megoldást csak észre kell venni!
Vámos Robi