Vámos Robi 
Egy jól ismert pesti kórház melletti parkban ücsörgök, a kedvenc „egészségtelen” retro Sparos kiflimmel. Fiam épp vezetni tanul, megvárom. Egészen csendes minden. Tetszik. Nem siet senki sehova. Semmi extra nem történik.
Mégis feltűnik nekem egy anyuka, aki igen lassan, mintha óvatosan lépkedne kis-nagyfiával. Valahogy meg szoktam érezni, hogy valaki felém tart. Most is: már vagy száz méterről éreztem. És igazam lett. Lassan, de biztosan közelednek.
Megállnak, tőlem mondjuk ötven méterre. A srác lázasan kutat a nagy pakkban, amit ketten együtt cipeltek eddig. Valamit nagyon meg kell most találnia, igen, most, mert most kell, nagyon kell az a valami.
Folytatom a kiflimet – mégis, minek is bámulnám őket? Egyszer csak megszólal mellettem egy hang. Egészen közel áll hozzám az illető, de mégis távolról hallatszik a hang.
– Szia, Robi! – mondja a hang.
Felnézek. A srác a kezében a könyvemmel teljes izgatottságban áll egyik lábáról a másikra. Anyuka a háttérben marad, egy padra téve a nagy pakkot.
– Szia! – felelem.
– Én Dani vagyok. És most megyünk haza a kórházból!
– Ó, ez szuper! Akkor most már minden rendben?
– Igen, minden rendben.
Úgy beszélgetünk, mintha eddig is minden nap találkoztunk volna.
– A könyvedet olvastam egész nyáron – mutatja.
– Nagyon örülök! – mondom. Néha totál nem tudok mit mondani. Főleg, amikor ilyen váratlanul jön valami.
Felállok, és bemutatkozom. Erős, határozott kézfogása van ennek a Daninak
Odamegyünk anyukához. Sír. Dani mutat be minket egymásnak, mint egy profi.
– Tudod, Robi, – mondja végül anyuka, – Ma engedték ki végre. És már nem kell többet jönnünk!
– Ez nagyon jó hír – felelem.
– Igen. Fel sem fogtam még!
Dani megint toporog.
– Azt akarom mondani, hogy én nagyon szeretem az autókat. És a könyveidet.
– És milyen autókat szeretsz?
– A pirosakat. Azok nagyon gyorsak.
– Igen.
– A piros könyved a kedvencem – mutatja.
– Ez szuper, nagyon örülök, hogy pirosra csináltuk meg akkor!
– Szia, Robi! – és Dani ugrándozva fut tovább, a boltot veszi célba, onnan kiabál vissza:
– Bemehetek, Anya?
– Megvárhatnál!
– Van pénzem!
– Jól van, menj be, mindjárt én is megyek.
Anyuka fogja a nagy pakkot.
– Segítsek vinni? – kérdezem.
– Köszönöm. Csak a boltba megyek én is…
– Azért viszem, ha nem baj!
Lassan megyünk. Még megtudom, hogy nagyon nehéz hónapok állnak mögöttük. Így telt a tavasz és a nyár is.
Dani a Spar bejáratánál vár.
– Robi! Kérsz még egyet? – kérdezi, és meglengeti a frissen, a saját zsebpénzéből vásárolt retro kiflit.
Naná, hogy kérek.
Azt hiszem, még soha nem esett ennyire jól egy retro kifli.
VR
* a nevet természetesen megváltoztattam.
