Vámos Robi 
Egyszerűen mindenki mindenbe beleszól. Nagyon durva.
Oda jutottunk, hogy már egy apró mozdulatot sem lehet úgy megtenni, hogy valaki ne okoskodna bele.
A közösségi oldalak hemzsegnek a kéretlen véleményektől. Mindenki mondja a magáét. A legtöbben a fotelből. Egyszerűen nem bírják ki, hogy ne nekik legyen igazuk. Aki mást mond, vagy akiről azt mondja valaki, hogy mintha mást mondott volna: máris rárepülnek.
És pontosan ez történik a suliban:
Már az évnyitón összesúgnak mindenért. És aztán persze a hátsó pados kommentszekció: akárcsak a régi Muppet-Show két károgó öregje az erkélyen. Statler és Waldorf.
Tudod, mi a leggázabb a közösségi oldalakon? Nem ám az, hogy valaki fröcsög és szitkozódik, puffog, beszólogat. A leggázabb az, hogy egy mocskolódó és acsarkodó kommentre sorra érkeznek a lájkok. Pontosan, mint a két öreg, akik egymás ostobán romboló beszólásán röhögnek és nagyon egyetértenek.
Csak az a baj, hogy a Muppet-Showban ez a két karakter két kitalált, kisarkított, túltolt szerepet játszik. Direkt ilyenek, hogy annyira gázok legyenek, hogy a néző már nevessen rajtuk. Az igazán elszomorító az, hogy néhányan a való életben játsszák ezt a szerepet úgy, hogy észre sem veszik. Beszólnak, vihognak a másik beszólásán és nagyban lájkolják a bunkóságot. És sajnos a gyerekek mint a szivacs: tőlük tanulnak, amíg el nem jön a pillanat, amikor tizenpár évesen Statlerré és Waldorffá válnak.
A beszólások nem állnak meg. Élőláncot képeznek, és terjednek, mint egy vírus. Mit lehet tenni?
És itt jön az, amiről szerintem sokkal többet kellene beszélnünk a gyerekeinkkel. Mert azt nem tudjuk garantálni nekik, hogy soha senki nem fog beszólni, összesúgni mögöttük vagy hülyeséget terjeszteni róluk. Arra viszont fel tudjuk készíteni őket, hogy mit kezdjenek ezekkel a helyzetekkel.
Amikor egy gyerek meghallja, hogy mögötte összesúgnak, nagyon könnyű arra gondolnia, hogy biztos vele van baj. Ha valaki beszól neki, elbizonytalanodik. Ha pedig többen nevetnek rajta, könnyen úgy érezheti, hogy akkor ebben biztos van valami. Pedig a beszólás sokszor sokkal többet mond arról, aki mondja, mint arról, akinek szól. Ezt jó lenne megtanítani nekik. Attól, hogy valaki mond valamit rólad, még nincs igaza. Attól sem lesz igaz, hogy többen röhögnek rajta. A hangosság, a többség vagy a lájkok száma nem bizonyíték. (Ajánlott olvasmány sulikezdésre: Nicsak, ki beszól?!”>> )
És amikor összesúgnak mögöttük, ne próbáljanak rögtön gondolatolvasóvá válni. Lehet, hogy róluk beszélnek. Lehet, hogy nem. De még ha róluk is van szó, attól az értékük nem változik. Mások véleménye nem egy bizonyítvány. Nem attól vagyunk rendben, hogy mindenki jónak tart minket. Hadd gondoljanak, amit akarnak. Az igazság úgyis kiderül.
Persze azt is meg kell tanítani nekik, hogy van olyan helyzet, amikor érdemes kiállni magukért. Lehet azt mondani: „Ezt most miért mondtad?” Lehet otthagyni a helyzetet. Lehet segítséget kérni. És azt is tudniuk kell, hogy a folyamatos megalázás, cikizés vagy bántás nem olyasmi, amit csendben el kell viselni. Merni kell szólni, jelezni.
De van ennek egy másik oldala is, ami legalább ilyen fontos. Arra is fel kell készíteni a gyerekeinket, hogy mit tegyenek akkor, amikor valaki más kerül célkeresztbe.
Mert a pletyka általában egészen ártatlan mondatokkal indul. „Hallottad, hogy…?” „Állítólag…” „Ne mondd el senkinek, de…” Aztán elindul a szünetben, bekerül a csoportchatbe, hazamegy a gyerekekkel, másnap pedig már egy kicsit kiszínezve tér vissza. Pár nap múlva senki nem tudja, honnan indult, csak azt, hogy „mindenki ezt mondja”.
Valakinek viszont meg kell szakítania ezt a láncot.
És jó lenne, ha a mi gyerekeink tudnák, hogy ehhez nem kell hősnek lenni. Néha elég egy egyszerű kérdés: „Ezt biztosan tudod?” Vagy: „Miért beszélünk róla úgy, hogy nincs itt?” Esetleg ennyi: „Én ezt nem akarom továbbadni.”
Ez szerintem elképesztően fontos képesség. Mert egy közösséget nem csak azok alakítanak, akik beszólnak vagy pletykát indítanak. Ugyanúgy alakítják azok is, akik nevetnek rajta, továbbadják, lájkolják, vagy éppen csak nem tesznek semmit, hogy nehogy ők váljanak áldozattá.
A gyerekeinknek tudniuk kell, hogy a kibeszélés nem korrekt. Attól, hogy valaki nincs jelen, még nem válik szabad prédává. A direkt beszólás sem lesz vagányabb attól, hogy mások nevetnek rajta. Más megszégyenítéséből nem lesz senki erősebb vagy több.
Nem a suli a nehéz. Hanem egymást elviselni:
Az iskola egy elég furán, kényszerből alakuló közösség. És ahol emberek vannak együtt, ott lesznek konfliktusok, félreértések, irigység, sértődés, pletykák és rosszindulatú megjegyzések is. A cél ezért szerintem nem az, hogy olyan gyereket neveljünk, akit soha nem ér ilyesmi. Hanem olyat, aki tudja kezelni.
Aki nem omlik össze minden véleménytől.
Aki tudja, mikor érdemes visszaszólni, mikor jobb elsétálni, és mikor kell segítséget kérni.
És aki, amikor valaki mást kezdenek ki, nem áll automatikusan Statler és Waldorf mellé az erkélyre röhögni.
Hanem esetleg mer közbelépni, vagy akár csak terelni:
„Csináljunk valami mást inkább.”
Lehet, hogy végül nem is arra kellene megtanítanunk a gyerekeinket, hogyan szeressenek mindenkit. Ez irreális. Mi sem szeretünk mindenkit.
Talán először elég lenne megtanulni valami egyszerűbbet: egymást elviselni. Úgy együtt lenni, hogy nem kell mindenkit minősíteni, kibeszélni vagy helyretenni. És amikor elindul az a bizonyos élőlánc, legyen bátorságunk ahhoz, hogy nálunk érjen véget.
VR
Instant segítségek sulikezdéshez téma szerint:
Bántásokhoz és beszólásokhoz >>
