Vámos Robi 
Van egy rossz hírem. Bármit csinálsz, valakinek nem fog tetszeni.
És van egy jó hírem is. Bármit csinálsz, valakinek nem fog tetszeni.
Ugyanaz a két mondat, jól látod. Csak nem mindegy, hogyan nézel rá.
Ha csendben vagy, lesz, aki szerint unalmas vagy.
Ha sokat beszélsz, lesz, aki szerint idegesítő vagy.
Ha jó tanuló vagy, stréber vagy.
Ha rosszabbul megy a matek, akkor béna.
Ha jelentkezel, okoskodsz.
Ha nem jelentkezel, nem érdekel semmi.
Ha különleges ruhában mész suliba, biztos feltűnősködni akarsz.
Ha ugyanolyanban mész, mint mindenki más, akkor nincs saját stílusod.
Ha kiállsz magadért, nagyképű vagy.
Ha nem állsz ki magadért, gyenge.
Na. Akkor most mit is kellene csinálnod? Hát ez az…
Semmit nem lehet úgy csinálni, hogy arról mindenkinek ugyanaz legyen a véleménye.
És szerintem ez az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeinknek meg kellene tanítanunk még azelőtt, hogy becsengetnek szeptemberben. Mert kezdődik az iskola. Új osztály. Új tanárok. Régi és új osztálytársak. Új ruhák. Új frizurák. Új füzetek. Új hobbik, új sportok. És a gyerek már most azon gondolkodik: „Vajon mit fognak szólni?”
Mit fognak szólni, ha ezt veszem fel?
Mit fognak szólni, ha jelentkezem?
Mit fognak szólni, ha elmondom az ötletemet?
Mit fognak szólni, ha én nem szeretem azt, amit mindenki más igen?
Mit fognak szólni, ha rajzolok?
Ha énekelek? Ha verset írok? Ha focizni akarok?
És ha nem akarok focizni? Ha én más vagyok?
És itt kezdődik el valami, ami miatt szerintem rengeteg értékes dolgot veszítünk el. Mert sokszor nem az a baj, hogy a gyerekeknek nincs ötletük. Hanem éppen ellenkezőleg. Tele vannak velük. Csak máris megtanulták elrejteni őket.
Mert egyszer valaki kinevette őket. Mert valaki azt mondta az ötletükre, hogy hülyeség. Mert az osztályban összenéztek – valakik. Mert valaki odasúgott valamit a másiknak. Mert kikerült egy osztálycsoportba. Mert lett belőle egy poén, ami nem poén. És a gyerek levonja a teljesen logikus következtetést: „Akkor legközelebb inkább nem mondom.”
Na, ettől félek én igazán. Nem attól, hogy egy gyereknek van egy rossz ötlete. Hanem attól, hogy van száz jó ötlete, és egyiket sem meri elmondani.
Mert lehet, hogy éppen azok a gyerekek rejtik el a legnagyobb kincseket, akik a leghalkabbak. A furcsa rajzot. Egy bolond találmányt. Szokatlan kérdést. Egy hihetetlen történetet. Egy szokatlan dallamot. Akár egy vállalkozás-ötletet. Egy olyan gondolatot, amire mi felnőttek soha nem gondoltunk volna.
Aztán hazajönnek a suliból, bekapcsolják a telefont, és mit látnak tőlünk? Felnőtteket, akik példát mutatnak. Csak néha nem azt a példát, amit kellene.
Valaki leír valamit a Facebookon. Öt perc múlva már nem arról beszél senki, amit írt, hanem arról, hogy milyen ember lehet, aki ilyet ír. Valaki csinál egy videót. „Láttad ezt?” Valaki mond valamit egy interjúban. „Hallottad, mit mondott?” Valaki nincs bent a munkahelyen. Na, végre lehet róla beszélni. Valaki kimegy a szobából. És kezdődik.
A kibeszéléshez néha egyetlen dolog kell: hogy az illető ne legyen ott.
És közben azt mondjuk a gyereknek: „Ne foglalkozz azzal, mit mondanak mások!”
Hát persze. Csak előtte húsz percen át beszéltük ki a szomszédot.
A gyerek ugyanis nem abból tanul a legtöbbet, amit mondunk neki. Hanem abból, amit lát tőlünk. Ha azt látja, hogy egy másik vélemény veszélyes, megtanulja rejtegetni a sajátját. Ha azt látja, hogy aki hibázik, azon nevetünk, félni fog hibázni, mert nem akarja, hogy rajta nevessenek. Ha azt látja, hogy aki kilóg, azt kibeszéljük, mindent megtesz majd azért, hogy beleolvadjon.
Pedig éppen arra lenne szükségünk, hogy ne olvadjanak bele mindannyian ugyanabba a szürke masszába.
Nem kell mindenkinek ugyanazt gondolnia. Nem kell mindenkinek ugyanazt szeretnie. És főleg: nem kell mindenkinek minket szeretnie.
Ezt felnőttként is nehéz elfogadni. Pedig gondolj bele. Mondasz egy mondatot száz embernek, és valójában nem egy mondat lesz ez, hanem száz. Mert mindenki hozzáteszi a saját életét, a saját emlékeit, a saját félelmeit, a saját tapasztalatait, a saját érzékenységét.
Te leírsz valamit. Valaki inspirálónak találja, más nagyképűnek. Valaki elsírja magát rajta, más továbbgörget. Te elénekelsz egy dalt. Valaki azt mondja: gyönyörű. Másnak borzalmas. Megmutatsz egy rajzot. Valaki kirakná a falára, más azt kérdezi: – Ez meg mi?
És egyik véleményt sem tudod teljesen irányítani. Azt tudod irányítani, hogy emiatt elrejted-e magad.
Én ezt mondanám most minden gyereknek az iskolakezdés előtt: lesz, akinek nem tetszik majd a pólód. Lesz, aki hülyeségnek tartja az ötletedet. Lesz, aki nem érti a viccedet. Lesz, aki félreérti, amit mondtál. Lesz, aki akkor is beleköt, ha szerinted semmi belekötnivaló nincs benne.
Ez nem azt jelenti, hogy soha ne hallgass másokra. Van olyan kritika, amiből rengeteget lehet tanulni. Van olyan ember, akinek érdemes meghallgatni a véleményét. Ha megbántottál valakit, vállald. Ha hibáztál, javítsd ki. Ha valamit lehet jobban csinálni, tanulj belőle.
De ne add át mindenkinek a jogot arra, hogy eldöntse helyetted, ki lehetsz.
Óriási különbség.
Képzeljük csak el, hány könyv nem született volna meg, ha az írója az első fintornál abbahagyja. Hány dal maradt volna egy papírfecnin a kukában? Hány találmány egy jegyzetfüzetben? Hány vállalkozás maradt volna csak egy kávé melletti ötlet? Hány barátság silányult volna egy ki nem mondott mondattá? Hány fantasztikus emberből lett volna egy ügyesen alkalmazkodó, nagyon halk ember, aki mindenből ötös – csak önmagából nem?
Szerintem nem az a feladatunk, hogy olyan gyerekeket neveljünk, akikről senki nem mond rosszat. Olyan ember nincs. Az a feladatunk, hogy olyan gyerekeket segítsünk felnőni, akik tudják: attól, hogy valaki nem ért velem egyet, még nem velem van a baj.
És ehhez talán nekünk, felnőtteknek is lenne egy kis házi feladatunk szeptemberre:
Kevesebb kibeszélés.
Kevesebbet címkézés.
Kevesebbet röhögés mások próbálkozásain.
És többször mondani ezeket:
Mutasd!
Meséld el!
Mire gondoltál?
Hogyan találtad ezt ki?
Próbáld meg újra!
Mondd bátran!
Mert könnyen lehet, hogy a következő egészen fantasztikus gondolat már ott van egy gyerek fejében. Csak abban nem biztos, hogy biztonságos-e kimondani.
Én pedig azt szeretném, ha kimondaná. És Bátran lenne FURA.
Akkor is, ha lehetséges, hogy valaki majd beleköt.
Sőt. Akkor is, ha már belekötött.
VR
