Ne az iskola költözzön haza

Érdekes pillanat ez minden hétköznap délután. Kinyílik az ajtó, és hazaér a gyerek az iskolából. És vele együtt gyakran hazajön az iskola is.

– Mit kaptál?
– Feleltél?
– Kijavították a dolgozatot?
– Hányas lett?
– Holnap miből írtok?
– Mennyi házi van?

A gyerek még le sem vette a cipőjét, de már elkezdődött a második műszak. Hiszen egész nap pontosan ezt csinálta:
Megfelelt. Figyelt. Jelentkezett. Válaszolt. Elrontotta (?). Megpróbálta. Összehasonlították. Kijavították. Pontot kapott. Jegyet kapott. Megjegyzést kapott.

És amikor végre hazaér, nem még egy értékelésre és kikérdezésre nem szüksége. Hanem egy helyre, ahol egyszerűen csak lehet. Ahol nem azért örülnek neki, mert ötöst kapott. És nem azért aggódnak érte, mert hármast. Hanem azért, mert végre otthon van.

A gyerek nem egy mozgó bizonyítvány

Szülőként elképesztően könnyű belecsúszni abba, hogy a gyerek iskolai teljesítménye lassan átveszi a főszerepet a napi párbeszédekben. Nem rossz szándékból. Pont ellenkezőleg. Azért kérdezzük meg mindenről, mert fontos nekünk. Azért aggódunk a jegyek miatt, mert szeretnénk, ha boldogulna. Azért erőltetjük, mert tudjuk, hogy több van benne.

Csakhogy ő ebből néha egészen mást hall ki: „Akkor vagyok rendben, ha jól teljesítek.” És minél idősebb lesz, annál kevésbé fogja elmondani, amikor nem teljesít jól. Nem feltétlenül azért, mert titkolózik. Csak mert félti azt az utolsó helyet, ahol nem szeretné, hogy értékeljék, minősítsék, osztályozzák. Az otthont.

Lehetünk egy csapatban úgy is, hogy nem utáljuk együtt az iskolát

A kamaszokkal különösen erős kapcsolatot tud teremteni az érzés, hogy „te meg én egy oldalon állunk”. Szerintem ez fontos. Nagyon. De nem mindegy, mit jelent. Nem azt, hogy együtt szidjuk az összes tanárt. Nem azt, hogy minden szabály hülyeség. Nem azt, hogy az iskola az ellenség. Hanem azt: „Ha valami történik veled, én először rád vagyok kíváncsi, hogy mit gondolsz.”

Ez óriási különbség. Mondhatjuk azt, hogy egy dolgozatra tanulni kell, és közben azt is, hogy egy rossz jegy miatt nem dől össze a világ. Mondhatjuk azt, hogy a tanárnak lehet igaza, és közben meghallgathatjuk azt is, hogy a gyerekünk mit élt át. Mondhatjuk azt, hogy igen, hagyott hibákat a dolgozatban, és közben mégis maradhatunk mellette.

Talán éppen ez az egyik legfontosabb szülői mondat: Nem kell mindig egyetértenem veled ahhoz, hogy melletted legyek és bízz bennem.

A kamasz nem mindig tanácsot kér

Ez külön műfaj. Elmond valamit. Mi pedig már a harmadik mondat közben megoldottuk. „Én a helyedben…” „Akkor holnap menj oda…” „Miért nem mondtad neki…” „Legközelebb csináld azt, hogy…”

Pedig lehet, hogy semmit nem akar megoldani. Csak le akarja tenni valahol azt, ami egész nap húzta a hátát. Néha a legjobb szülői válasz nem tanács. Elég lehet csak ennyi: „Az kemény lehetett.” Vagy: „És te ezt hogy élted meg?” Vagy egyszerűen: „Aha. Mesélj.”

Nem tűnik nagy dolognak. Pedig ebből tanulja meg, hogy hozzánk mindig oda lehet jönni. És szerintem kamaszkorban ennél kevés fontosabb dolog van. Mert előbb-utóbb lesznek olyan ügyek, amelyek már tényleg nagyok. Bántás. Kirekesztés. Szerelem. Csalódás. Szorongás. Egy rossz társaság. Egy megalázó helyzet. Egy nagyon nagynak gondolt hiba. És nem akkor dől majd el, hogy ezekkel hozzánk fordul-e, hanem már évekkel korábban, a sok apró történetnél. Amikor elmeséli, hogy összeveszett valakivel. Amikor kettest kap. Amikor igazságtalannak érez valamit. Amikor azt mondja: „Utálom a sulit.” És mi meghallgatjuk.

Igen, az iskola is fontos. De a kapcsolatotok még fontosabb.

Ez nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk és nem érdekelnek a jegyek. A felelősség megmarad. A gyereknek szüksége van keretekre. De arra is szüksége van, hogy legyen valaki az életében, aki nem pusztán a teljesítményét nézi.

Egy négyesből még lehet ötös. Egy elrontott dolgozatot ki lehet javítani. Egy elfelejtett házit be lehet pótolni. De ha egy gyerek azt tanulja meg, hogy a problémáival jobb félrevonulni, elbújni vagy akár nem hazamenni, azt sokkal nehezebb helyrehozni.

Ezért amikor hazaér, sose az legyen az első kérdés: „Milyen volt a suli?” Próbáljunk ki valami mást.
„Mi volt ma a legjobb?” „Min nevettél?” „Ki lepett meg?” „Történt valami, ami felbosszantott?” Vagy a legegyszerűbb, ami nem is kérdés: „De jó, hogy itthon vagy.”

Az iskolában majd elkérik a leckét. A Krétában közlik a jegyet. A dolgozaton majd látszik hogy mit tudott azon a keddi délelőttön. Nekünk, szülőknek nem kell ugyanazt a munkát elvégeznünk. Nekünk egy sokkal fontosabb feladatunk van: tudatni, hogy van egy hely, ahová úgy is jó megérkezni, ha aznap semmi sem sikerült.

Mert a legvégén nem az lesz a legfontosabb, hogy hány ötöse volt hetedikben. Hanem hogy amikor igazán nagy bajban volt, tudta-e: hazamehet vele.

VR

Iskolakezdés idegbaj nélkül?
19 oldalas ingyenes letölthető segédlet heti tervezővel, szülői nyugi-útmutatóval és még sok más segítséggel itt! >>