Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaméleon.
Ez a kaméleon igazán különleges volt. Na nem azért, mert képes volt a környezetéhez alkalmazkodni. Vannak olyan kaméleonok, akik annyira színjátszóak, hogy néha már nem is tudjuk, milyenek valójában. Jaj annak a kaméleonnak, aki ennyire színjátszó. Mert ő már nem kaméleon, hanem színjátékos. Az már nagyon más. Maradj önmagad!
A mi kaméleonunk így gondolkodott:
„Itt ez a szürke izé” – forgatta a szemeit körbe karikába. De én nem akarok szürke izévé válni.
„Mi lenne, ha olyan színű lennék, amilyen csak akarok lenni?” – ragyogott fel, de aztán el is halványult. Hiszen ha egy kaméleon nem olvad bele a környezetébe, akkor megeszik a csúnya gonosz ragadozók, akiknek tök mindegy, hogy színes amit esznek vagy szürke. Igazságtalanság. Miért nem a szürkéket eszik meg először?
Igen ám, csakhogy… Ez a kaméleon tudta, hogy itt nem érheti baj.
Nem érheti baj, akármilyen színű. Mert itt meglátják különleges mivoltát. Meglátják az egyedi színeit. Meglátják a szürkeségben. Kitűnik a többi közül. Na és? Annál jobb!
Merd megmutatni magad, légy színfolt a szürkeségben!
Hidd el, nem érhet baj. Mert szeretünk.
