Ha azt mondom: „Mutasd meg magad!” – akkor vajon melyik szó lehet a lényeg?
Vannak, akik sosem mutatják meg magukat. Aztán vannak, akik valamit mutatnak magukból, de az nem az igazság. Ők olyanok, mint a kaméleon: illik rájuk az
OVALA.
Mi az az OVALA? Olyan Vagyok Amilyennek Látni Akarsz.
A kaméleon képes rá, hogy változtassa a színét. Miért? Hogy beleolvadjon a környezetébe. Érdekes: a kaméleon nem azért akar beleolvadni a környezetébe, hogy a környezete elfogadja őt, hanem azért, hogy ne vegyék észre azok, akik árthatnak neki.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különleges kaméleon. Ez a különleges kaméleon kilógott a többiek közül, mert akár akarta, akár nem, akár mások akarták, akár nem, a színe mindig ugyanolyan volt. Ugyanolyan szürke. Ezzel addig nem volt probléma, amíg a panelrengetegben játszott a többiekkel. A sok szürke ház között mind el tudtak bújni.
Aztán szóba került, hogy mindenki más: mindenki másképp különleges. És ekkor megtörtént a baj! Egy hétfő délután hősünkhöz egy csapat, amolyan igazi lakótelepi, keménykötésű kaméleon közelített.
„- Lássuk, ilyet tudsz-e?” – pöffeszkedett az egyik, és piros lett, mint a tulipán.
A többi kaméleon is hirtelen pirossá változott, de a mi örökké szürke kaméleonunk betonszürke maradt.
A csapat ekkor hirtelen kékké változott. Büszkén mutogatták a színüket mindenkinek. A szürke kaméleon úgy érezte, bárcsak elbújhatna, de hiába voltak a szürke lakótelepen, a sok kék kaméleon között ő így is feltűnő maradt. Feltűnően gáz.
Másnap az iskolában a szürke kaméleon szürkén nézett maga elé. Ezt gondolta:
„Azt mondják, hogy mindenki más, mindenki másképp különleges. De én egyáltalán nem vagyok különleges, hiszen mindenki változtatja a színét, és mindenki olyannak mutatja magát amilyennek ő akarja, hogy lássák. De én erre képtelen vagyok! Ha piros akarok lenni, akkor is szürke vagyok. Meg ha kék, akkor is.”
A többiek közben azt próbálgatták, hogy ki tud a legviccesebb mintát magára ölteni. A legmenőbbek még csillámporos mintát is tudtak csinálni maguknak. Nagyon menők voltak – legalábbis szerintük. A mi szürke kaméleonunk egyre szomorúbb lett. Közeledett a szünet vége. Amikor becsöngettek, az összes kaméleon, kivéve őt, felvette a „normális” kaméleon színt: Zöldek lettek, akár a falevél.
A tanár – akinek éppen szigorú napja volt – körbenézett az osztályon. Vajon kin akadhatott meg a szeme? Mélyen a szürke kaméleon szemébe nézett és azt mondta:
„- Kisfiam, miért van az, hogy mindig te lógsz ki a sorból?”
A zöld kaméleonok kuncogtak. Nem ez volt az első eset!
Ez a tanár nem szerette, ha valakivel külön kell foglalkozni. Általában az emberek nem szeretik, ha valakivel külön kell foglalkozni. A szürke kaméleon nagyon elszontyolodott: „Nem elég, hogy egyáltalán nem vagyok különleges, még így is engem vesznek észre!”.
A szünetben a többi kaméleon csoportokba verődött: volt kék csoport, volt piros, volt sárga. Csak egyféle csoport nem volt: szürke. A szürke csoport egy főből állt. A mi furcsa kaméleonunkból, és ennyi. „Talán néha felesleges is csoportba verődni” – gondolta a szürke kaméleon.
A következő óra igen furcsa volt. Jött egy tanár, aki kártyatrükköket mutatott, és fura dolgokat kellett rajzolni. A szürke kaméleonunk nagyon élvezte ezt. De még a kártyatrükköknél is érdekesebb volt valami, ami egyből feltűnt ennek a furcsa tanárnak is:
Az osztályban minden kaméleon más színű volt!
Amikor a furcsa tanár ezt megjegyezte, nagyon elképedtek a kaméleonok, és hirtelen megint mindenki zölddé változott. Majdnem mindenki.
A furcsa tanár észrevette már előbb is a szürke fura kaméleont a többiek között, de most különösen feltűnő volt. Odalépett hozzá, és a szemébe nézett. Előbb az egyikbe, aztán a másikba. Lehajolt hozzá, és ezt mondta:
„- Nagyon jó, hogy itt vagy. Az ilyen csodákért élek. Legyél mindig az, aki vagy. Ne akarj szerepeket játszani. És igenis, mindenki különleges. Mi van, ha te éppen attól vagy különleges, hogy ilyen szürke vagy mindig?”
A szürke kaméleon szíve nagyon elkezdett dobogni. Hiszen végre valaki elismerte őt is. Az osztályban a többi kaméleon is feloldódott: már nem zöldek voltak, hanem ismét sokszínűek. Az eredeti színüket mutatták.
Az óra végén a furcsa tanár megkérdezte, hogy vajon mi a tanulság.
A szürke kaméleon jelentkezett. Az osztály nagyon figyelt rá.
„- Én arra jöttem rá, hogy ezen az órán mindenki önmagát mutatta. És arra is, hogy én is önmagam mutattam.”
A furcsa tanár elmosolyodott, és így szólt:
„- Köszönöm, hogy önmagad mutattad. Te vagy az egyetlen ebben az osztályban, aki nem is tud mást mutatni, csakis önmagát. Ez a legnagyobb érték. És most már azt is tudom, hogy a többiek is rájöttek erre – a Te segítségeddel.”
A szürke kaméleon egy apró könnycseppel a szemében, ragyogva nézett körbe a sokszínű osztályon. A többi kaméleon visszamosolygott rá, és egy pillanatra az ő tiszteletére mindenki szürkévé változott. A szünetben pedig nem a színeket próbálgatták, hanem arról beszéltek, hogy kinek milyen az eredeti színe.
Mindig tarsd meg az eredeti színed. Légy az, akinek születtél. Nem kell sem félelemből, sem megfelelésből mást mutatnod. Meg fogod így is találni azokat, akiknek így vagy jó, ahogy vagy.
A furcsa tanárt – vagy legalábbis valakit, aki nagyon hasonlít rá – itt találod.
