Több, mint egy hete keressük Virág lányom tánccipőjét.
Most volt a főpróba, már ebben kellett volna mennie. A fellépésre már újat akartunk venni, amikor…
Hanna (7) csodálatos energiákat hozott ma. Gyémántbogár, ez nem vitás. Önismerettel, önbizalommal és persze mérhetetlen adag bohóckodással foglalkoztunk a kétórás találkozón. Hű, még most is ugrálok, annyira jó volt vele dolgozni. Dolgozni, ami persze nem is munka.
Virág cipője meg sehol. Már lemondtunk róla. Feltúrtunk mindent. Kocsiban, szekrényben, még a híres nevezetes bunkerben is megnéztük. Itt szoktak elveszni az elveszettnek hitt dolgok – hátha. De nem. És nincs a helyén sem. Virág lábán sincs.
Hannával macskákat rajzolunk és beszélgetünk, hogy ki is a különleges akkor végülis? Ki az érdekes? Ki a furcsa?
Felírom egy papírra: 1 + 1 = 3. Hanna nevet. „Az kettő!”. Mondom, nem kettő, látod, három! És hogy nyomatékot adjak ennek, gyorsan, pirossal kijavítottam: kipipáltam és adtam egy piros pontot rá.
Ekkor történt az, ami ha megtörténik, az nagyon libabőr. Hanna fogta a papírt, kivett egy másik ceruzát, és hozzáírt:
Hát nem óriás? De az. Nem, nem hiszed el eléggé. Ez hatalmas dolog! Hanna, nagyon köszönöm! Rettentő sokat adsz másoknak! Ezt a gondolkodást tanítani kellene az embereknek. Igen, a felnőtteknek is. Sokan tanulhatnak tőled!
És ekkor már tudtam, hogy a varázslat működik. Hanna nagyon pörgős. Szaladgálás is volt. Meg kártyadobálás. Meg lufidobálás. Meg focilabdára lufit dobálás. Meg papírgalacsint lufibatöltés. Nevetés, önfeledten. És ekkor megtörtént.
Hanna szaladgálás közben a fotelnek ütközött. Nem, nem lett baja. A fotelnek. És Hannának sem. Csupán az történt, hogy a fotel lelógó huzata alól egy fekete valami kandikált ki. Rajta egy kis csillogós dísz.
Virág nagyon örült, hogy megvan a kiscipője. Én pedig annak, hogy egy újabb csodával találkozhattam.
Köszönjük, Hanna, hogy vagy!
Robi és Virág
