Motiváló ceruzák negatív eredménnyel – kuruzsló-e a szülő, aki pozitív üzenetet ír gyermekének?
És hogyan fogadhatjuk el jobban a világot, ahelyett, hogy mi fogadtatnánk el magunkat a világgal?
“Bántják a ceruza miatt az iskolában” – mi a megoldás?Motiváló ceruzák negatív eredménnyel – kuruzsló-e a szülő, aki pozitív üzenetet ír gyermekének?És hogyan fogadhatjuk el jobban a világot, ahelyett, hogy mi fogadtatnánk el magunkat a világgal?
Közzétette: Vámos Robi – 2020. február 14., péntek
Már harmadszor járok ebben az osztályban.
Jó itt. És feladat is van. Rájövünk, ismét, hogy minden lehetséges. Minden sikerül. Még az is, amiről a tudomány bebizonyította, hogy lehetetlen. Ha találkozunk mesélek pár ilyen sztorit. Érdekes igazságok jönnek elő!
Viki nagyon lelkes. A rajzait egy kilométerről felismerem. Mindig hozzátesz valamit, ami még inkább kedvessé teszi azt, ami amúgy is kedvesebb, mint az átlag. Viki nagyon nem átlag.
Kártyák az óra végén. Vikié a táskámon pihen.
Kiosztom a kártyákat. Vándorló kártyák. Mindegyik elindul valakitől, és vándorolni kezd. Vagy marad. Ahogy tetszik neki.
Ragyogó arcok, és szokás szerint: kicsengetnek és maradnak. Aztán lassan elkezdenek mozgolódni.
Viki pedig odajön hozzám és úgy ölel, hogy úgy érzem, csak gerincem van, semmi más. Rámnéz. A szemeiben végtelen hála van. Néhány éve még képtelen voltam feldolgozni ezt. Most is van még hová fejlődni. Ahogy néztem őt, kimondtam:
„- Köszönöm! Látom a szemedben, hogy ezt mondod!”
Viki erre vigyorog. Aztán megszólal:
„- Nem, nem csak ez van a szememben, Robi bácsi!”
„- Hanem, mi még?”
„- Hát aaaaz, hogy te nagyon jó dolgot csinálsz, és ez való neked és csináld tovább, hogy másoknak is olyan jó legyen, mint nekem!” – és még ha lehet szorít a gerincemen. De nincs vége:
„- Neked ezt kell csinálnod, sose hagyd abba, jó?” – és vigyorog, mint a tejbetök!
Atyavilág! 8 évesen ilyen intelligencia – ez az én igazi ajándékom. Nem a dicséret, nem az elismerés. Soha nem arra hajtottam. Azért teszek nap mint nap, hogy ilyen kincseket fedezzek fel és láthassam a szemükben ezt a végtelen örömet és jóságot.
Robi
Több, mint egy hete keressük Virág lányom tánccipőjét.
Most volt a főpróba, már ebben kellett volna mennie. A fellépésre már újat akartunk venni, amikor…
Hanna (7) csodálatos energiákat hozott ma. Gyémántbogár, ez nem vitás. Önismerettel, önbizalommal és persze mérhetetlen adag bohóckodással foglalkoztunk a kétórás találkozón. Hű, még most is ugrálok, annyira jó volt vele dolgozni. Dolgozni, ami persze nem is munka.
Virág cipője meg sehol. Már lemondtunk róla. Feltúrtunk mindent. Kocsiban, szekrényben, még a híres nevezetes bunkerben is megnéztük. Itt szoktak elveszni az elveszettnek hitt dolgok – hátha. De nem. És nincs a helyén sem. Virág lábán sincs.
Hannával macskákat rajzolunk és beszélgetünk, hogy ki is a különleges akkor végülis? Ki az érdekes? Ki a furcsa?
Felírom egy papírra: 1 + 1 = 3. Hanna nevet. „Az kettő!”. Mondom, nem kettő, látod, három! És hogy nyomatékot adjak ennek, gyorsan, pirossal kijavítottam: kipipáltam és adtam egy piros pontot rá.
Ekkor történt az, ami ha megtörténik, az nagyon libabőr. Hanna fogta a papírt, kivett egy másik ceruzát, és hozzáírt:
Hát nem óriás? De az. Nem, nem hiszed el eléggé. Ez hatalmas dolog! Hanna, nagyon köszönöm! Rettentő sokat adsz másoknak! Ezt a gondolkodást tanítani kellene az embereknek. Igen, a felnőtteknek is. Sokan tanulhatnak tőled!
És ekkor már tudtam, hogy a varázslat működik. Hanna nagyon pörgős. Szaladgálás is volt. Meg kártyadobálás. Meg lufidobálás. Meg focilabdára lufit dobálás. Meg papírgalacsint lufibatöltés. Nevetés, önfeledten. És ekkor megtörtént.
Hanna szaladgálás közben a fotelnek ütközött. Nem, nem lett baja. A fotelnek. És Hannának sem. Csupán az történt, hogy a fotel lelógó huzata alól egy fekete valami kandikált ki. Rajta egy kis csillogós dísz.
Virág nagyon örült, hogy megvan a kiscipője. Én pedig annak, hogy egy újabb csodával találkozhattam.
Köszönjük, Hanna, hogy vagy!
Robi és Virág
Nehéz várni. Mert olyan jó vele. Mert egyszerűen imádod minden pillanatát.
Mert ha két olyan ember találkozik, akiket úgy általában nem sokan értenek meg, akkor ha ők egymást megértik, az egy varázslatos kapcsolat. És a varázslatos kapcsolatok nagyon nagyon erősek. A lelkek összekötődnek.
Szokás mondani: kiegészítik egymást az ilyen emberek. Na ez nem ilyen. Ezt nem lehet megfogalmazni. És nem is kell.
Éltél már meg olyan pillanatot, amikor egyszerűen semmi más nincs, csak azt érzed, hogy szeretitek egymást azzal, akivel vagy? Hogy te szereted őt és ő szeret téged? Ne kapkodd el a választ. Nem szerelemről beszélek. Nem is ember-ember kapcsolatáról. Lelkek kapcsolódásáról beszélek. Mert ha a lelkek összekapcsolódnak, akkor teljesen mindegy, hogy a testek hol vannak, mifélék és mit csinálnak.
Igen, ha a lelkek kapcsolódnak, akkor nem is kell ugyanott lenni. És éppen ez a megoldás.
Ha olyasvalakire találunk, akinek lelkével összekapcsolódik a lelkünk, és megértjük, hogy az öröm számít csak, ami a szeretettel áramlik oda és vissza, akkor minden egyszeriben nagyon könnyeddé válik. Megszűnnek a görcsök, megszűnik az aggódás. Vágyak sincsenek. Nincs jó és rossz. Nincs fekete és fehér. Nincs betegség és nincs fáradtság. Nincs miattam és nincs miattad. Nincsenek miértek, nincsenek okok. Csak a szeretet van.
Amikor találkozunk, akkor persze jó látni a másikat. A szemébe nézni, és ő kiolvassa a legapróbb gondolatainkat. A szemünk rezdüléséből tudja a választ, pedig kérdés sincs. Ez maga az élet. Ezeket a pillanatokat kell nagyon megbecsülnünk. És igen, szabad örülni nekik. Elfogadni ezt a csodát. Mert ha ezekben a pillanatokban az öröm helyére az aggodalom vagy a majdani hiány gondolata lép, akkor a pillanat varázsa színesből szürkére vált. Fogadd el, hogy ez egy nagyon színes dolog.
Amikor azt mondod valakinek: „hiányozni fogsz”, ez jól hangzik. Ám ő ezt úgyis tudja. És a hiány hiányt szül. Az öröm örömet! Mondhatod hát ezt: „örülök, hogy most együtt vagyunk itt”. És a szemébe nézel. Bárcsak belenézhetnél? Bárcsak ott lennél, bárcsak ott lenne, mert most éppen nem vagytok ugyanott? Nos igen, ez is hiány. A bárcsak. És ha lehunyod a szemed, ott van veled. Mert nem a testekról van itt szó. A lelkek pedig tudnak teleportálni. Oda libbennek-repülnek, ahová csak akarnak. Libbentsd hát oda a szereteted, ahol ő van. És biztos lehetsz benne, hogy érezni fogja.
Ha lehunyod a szemed, és ezt gondolod: „Köszönöm, hogy vagy.” – akkor biztosan eljut hozzá.
Sokszor érezzük, hogy valakivel muszáj találkoznunk. Muszáj most és azonnal megölelnünk. Gondolj erre: mi más módja lehet annak, hogy kimutasd a szereteted? Mi más módon tudnád vele közölni? Egy kis rajzocskával? Egy apró kis képpel? Dúdolt dallammal? Vagy csupán azzal, hogy elkiabálod magad az utca közepén: „SZERETLEK!”?
Igen, fontos ez. Mert aki szeret valakit, és hiányzik neki az a valaki, annak igazából az hiányzik, hogy kimutathassa a szeretetét felé. Ahogyan akit elveszítünk, ő is azért hiányzik, mert már nem tudjuk megmondani neki, hogy „szeretlek”. Kérdés, hogy meg kell-e mondanunk neki ezt ahhoz, hogy tudja? Vagy bízhatunk benne, hogy igen, tudja, érzi. Akkor is ha nincs velünk. Hiszen mi is érezzük a másik ember szeretetét akkor is, ha éppen nincs ott. És akkor is, ha sosem találkozhatunk már.
Ez nem a testekről szól, nem ember-ember kapcsolatról. Nem szülő-gyerek kapcsolatról. Nem mester és tanítvány kapcsolatról. Ez már a lelkekről szól. Mindegy, hogy éppen hány éves, mekkora és hol van az illető. A testeket nyugodtan el is felejtheted:
„Hülyék a testek
mindig ugyanúgy reagálnak
mint a reflexek
a Pavlov kutyájának…”
(Kispál és a Borz)
Ha leírhatatlan, akkor ne írd le. Ha megfogalmazhatatlan, akkor ne fogalmazd meg. Nem kell esszét írni belőle. Senkinek nem kell beszámolnod és senkinek nem kell megmagyaráznod. Senkinek nem kell úgy elmondanod, hogy megértse. Aki megérti, szavak nélkül is megérti.
A hihetetlen viszont már más tészta. Ha azt mondogatod, hogy „hihetetlen”, akkor a végén még te sem hiszed el, pedig ott van a saját szemed előtt! Ott van a szívedben, a lelkedben.
És amikor csak a szeretet van, az se nem hihető, se nem hihetetlen.
Kívánom neked, hogy érezz sok olyan pillanatot, amikor csak a szeretet van és semmi más. Amikor megszűnik minden, és mindegy hol vagy, érzed.
És akkor nem kell várnod rá. Nem kell hiányoznod senkinek és nem kell, hogy valaki neked hiányozzon. Csak az öröm van jelen, ha a szeretet áramlik.
Szeress és örülj, ennyi az egész. Örülök, hogy elolvastad!
Robi
Z. Kiss Zalán valami egészen szuper dologgal keresett meg – s már el is kezdtük a közös munkát!
Hogy mi készül, el fogja mondani – addig pedig, mivel közeleg
színezz egy kis TULIPÁNOS KERTET!
A színezőt a képre kattintva vagy innen le tudod tölteni!
Sok szeretettel!
Bálint a Gyémántbogár Díj 2019 pályázatra rajzolt is, ám itt a vers a lényeg:
“Tudom, hogy nem vers verseny, de szeretettel írtam, talán tet❤️szik.”
Igen, Bálint, tetszik! Sose fogd vissza, ha árad belőled a szeretet!
Bálint verse:
“10❤️ dobbanás
10❤️ zuhanás
10❤️ ölelés
10❤️ merülés
10 perc, 10 óra, 10 év…
Szívemet ölelőn féltsd
10 éve szeretlek
10❤️-vel köszönlek.”
Bálint az, akinek hatására végleg eldöntöttem, hogy a 2020-as Gyémántbogár Díj NEM csak RAJZPÁLYÁZAT lesz!
Bálintot meghívtam a díjátadóra, de sajnos nem tudott eljönni. Éppen ezért meglátogattam a somogyi Batén. A bal alsó képen épp várja, hogy megérkezzek ?
Gyönyörű környezet egy ilyen kincs számára! Édesanyja szíveket varr, már Hannának is küldött. Működnek a dolgok!
Köszi Bálint, hogy megismertelek, még találkozunk!
Ha esetleg azt éreznéd bizonyos emberekkel kapcsolatban, hogy meg kell mentened.
Ha azt éreznéd véletlenül, hogy be kell avatkoznod, és változásokat kell előidézned. Hogy segítened kell. Hogy mindenképp te kellesz oda.
Éreztél már ilyesmit?
Hagyok időt, gondold át!
Ugyehogy ugye?
Mert meglátsz valakit, akinek szerinted nem jó ott, ahol van. Honnan tudod? Meglátsz valakit, akinek szerinted jó lenne, ha bárhol, csak másutt folytatná az életét. Honnan tudod? Egyáltalán: honnan tudod, hogy neki nem jó?
Attól, hogy neked abban a helyzetben nem lenne jó, az egy dolog. Ha ott kellene élned. Ha úgy telnének a napjaid, ahogyan az övéi telnek. Persze, hiszen te mást szoktál meg. Te mást tanultál meg jónak. A te térképeden minden más. A te térképedre te illesz. Az ő térképére pedig ő.
Nem kell megmentened senkit. Nem kell átráncigálnod a te térképedre, a te világodba, a te helyzetedbe.
Az ÉLET szó nem műveltető ige, tudtad?
Alanyi ragozás:
Én életek.
Te életsz.
Ő élet.
Mi életünk. (ja, igen, ez igaz)
Ti élettek.
Ők életnek.
Tárgyasban:
Én életem. (egy életem, egy hal az álmom…)
Te életed. (igen, ez a tiéd, és az az övé)
Ő életi.
Mi életjük.
Ti életitek.
Ők életik.
Nem kell másokat életned.
Élnek maguktól. Elhiszed?
A boldogság mindenkinek a saját szinjén, saját helyzetében értelmezhető. Mások a te helyzetedben lehet, hogy nem is lennének boldogok. Lehet, hogy éppen ártasz vele, ha olyan nagyon meg akarod menteni az illetőt. Ne tedd hát.
Sokat dolgoztam ezen magamban. Mert a rengeteg suli, rengeteg gyerek ezt hozta: meglátom, megszeretem és meg akarom menteni, hogy neki jó legyen. De mi van, ha neki már eleve jó? Ha neki így ez már boldogság?
A Gyémántbogár Díj 2019 pályázaton nagyon megfogott egy alkotás. Olyannyira, hogy egy különdíjat ítéltünk oda az alkotónak, Barbinak.
Barbi (Beck Barbara Kamilla, Monyoród) pályaműve
Barbi egy pici baranyai zsákfaluban lakik. Szerény körülmények. Nem tudod eljönni a díjátadóra sajnos. Éreztem ugyanakkor, hogy találkoznunk kell, és a minap hajnalban útnak eredtem, hogy az osztályának és neki adok egy feltöltő reggelt. Nem tévedtem, Barbi csodálatos teremtés. Nagyon ragyog, és még jobban ragyogott ezen a reggel. Ráadásul a díjat az egész iskola előtt adtuk át.
Beszélgettem vele pár percet, hogy megismerjem. Nem hiába. Barbi az élő példa arra, amit eddig leírtam.
Megkérdeztem ugyanis, hogy hogy érzi magát. Mennyire boldog? És tudod mit mondott? Hogy nagyon. Hogy szereti a családját. A nyugalmat, ami körülveszi. Hogy a suliban is szeretik. Hogy alkothat. És akkor rájöttem. Már megint: nem kell őt megmenteni. Nem kell kiemelni, görcsösen támogatni, segíteni, tolni. Tudod mit kell ehelyett?
Szeretni.
Hidd el: őt lehet. Elhitetni vele, hogy nagyon szerethető és értékes. És ezzel szeretettel lehet – és kell is – őt támogatni. Meg lehet libbenteni előtte finoman, hogy milyen lehetőségei vannak. Hogy ezeket – ha akarja, és nem akkor, ha mi akarjuk – elérheti, kihasználhatja. Azt teheti, amit csak szeretne. Ha azt szeretné, hogy irány Pest, és bumm bele, óriáskerék, vízibusz, csodahelyek, forgatag és fúúúú, akkor teheti azt. De ha azt szeretné, hogy a kis faluból kisétál a buszhoz, elmegy vele a suliba, ott ragyog úgy, mint ahogy láttam, akkor miért is akarnánk ennél többet?
Shine: Barbi ragyog – a díjjal a kezében – Szederkény, 2019. március 13.
Gondolj ebbe bele!
Akiről azt gondolod, hogy nem boldog, simán lehet az. Ne magyarázd bele, hogy nem. Mert igen. Csak rá kell nézni!
Barbi csodás emberke. Megtalálja a boldogságát. Persze, támogatom, számíthat rám. A szemem rajta tartom, és minden tudásom az övé. De megmutatta nekem is és immár neked is:
Boldog vagyok, ne ments ki innen!
Köszönöm, Barbi! Remek példa vagy nagyon nagyon sokaknak. Gyerekeknek és a megmentőknek, akiknek megmentés helyett a támogató szeretetre maradhat így a legtöbb idejük.
Kislányom, miért van ilyen rendetlenség a szobádban?
Miért nem tudsz rendet rakni?
Miért nem tudsz normálisan enni?
Miért kell mindig hülyéskedni?
Miért veszed el a radíííírom?
Miért nem lehet csendben maradni?
Tanúja voltam egy kocsma előtti „beszélgetésnek”. A beszélgetés egy férfi és egy nő között zajlott, és igen rövid volt. Ráadásul egyoldalú. A férfi a nőhöz fordult:
– Mé’ vagy ilyen hülye?
Elgondolkodtam. Vajon ha az illető választ kap erre a kérdésre, akkor előrébb vagyunk?
Ha megtudjuk, hogy a gyerekünk
– miért keni a vajat a terítőbe
– miért nem tud rendet rakni
– miért nem tud normálisan enni
– miért hülyéskedik mindig és
– miért nem tud csendben maradni,
akkor vajon előrébb vagyunk? Nem sokkal, igaz?
Ez a „miért ez vagy az” csak egy szófordulat, amiről nem árt leszokni, mégpedig gyorsan.
Ha pedig azt mondjuk, hogy nem is, nem csak egy szófordulat, hanem, tényleg érdekel, hogy miért, akkor pedig a helyzet az, hogy nem ismerjük gyermekünket. Hiszen ha ismernénk, tudnánk, hogy azért keni a vajat a terítőbe, mert ő ilyen és kész. Nem arra figyel, mint mi. Nem várható el, hogy egy másik embernek ugyanazon dolgok legyenek a fontosak, mint nekünk. Ez segít az elfogadásban.
Azt gondoljuk, hogy a „miért” kérdésekkel gondolkodásra késztetjük a másik embert. Valójában csak megerősítjük felé, hogy igen, tényleg nem értjük őt. És ez nem megoldáskeresés, hanem nyűglődés.
Van egy pillanat, de csak egy nagyon rövid kis pillanat, amikor helye van a miért kérdésnek. Ez pedig az, amikor magunkba nézünk.
„Miért nem értem a gyermekem?”
Ennyi, és semmi más. Mert utána már nem ezt kell kérdezni. Utána ilyeneket lehet kérdezni:
– Vajon mi segítene nekem abban, hogy megértsem őt?
– Kisfiam, látom, hogy a vaj a terítőre került. Mit tehetnék, hogy legközelebb a kenyéren maradjon?
– Kislányom, ha szeretnéd, hogy segítsek rendet rakni a szobádban, szólj!
– Ha szeretnél úgy enni, mint mások, akkor gyere, megmutatom, hogyan lehetséges!
A legnagyobb titkom, hogy a gyerekeket teljesen egy szinten kezelem magammal. Sőt. Sokszor bizony felismerem, hogy jóval előttem járnak, mert tiszták maradtak és ennél nincs fontosabb. Ha tiszták, akkor tőlem akár lehet vaj a zongorán is. Lehet bárhol hülyéskedni, sokáig fent maradni és közelről nézni a tévét.
Csak egyszer kell megkérdezni, hogy miért, és azt is csak magunktól.
És egy vers neked ehhez:
Vámos Robi, 2019
Mert lehet, hogy most csukva vagy.
Legalábbis ezt látják azok, akik nap mint nap elmennek melletted. Sőt, tudod, mit? Az tök rendben van, ha csukva vagy. Mert nem kell megváltoznod, és görcsösen figyelned rá, hogy megnyílj. Az izzadságszagú lenne. És nem is te lennél. Ha hirtelen repdesni kezdenél, és csip csirip, mindenkivel szabadon dumcsiznál, azt hinnék, valami bajod van. Vagy megkérdeznék: „Hát te mit szedsz, én is kérek belőle!”.
Ne szedj semmit. Sosem.
És ne is akarj változni. A változás magától jön és nem te változol, hanem minden. Ami körülötted történik: változik. Akik körülötted mozognak: változnak.
Ha nem fogadod be azt, amit kapsz, nem is jön ki belőled. És ha nem jön ki belőled, akkor nem tudja más befogadni. Az sem, aki be tudná.
És én is figyelek erre: ha túl sokat adok neked, talán meglepődsz, hogy ilyen is van. Sok idő kell, mire elhiszed, hogy tényleg Téged szeretlek és nem a cuccaidat, nem a munkáidat, nem azt, hogy milyen vagy vagy milyen nem vagy. És nem is azt szeretem benned, hogy megnyílsz és ragyogsz. Mert ahhoz, hogy valakit szeressünk, nem kell neki megnyílnia. Szerethetjük úgy is, hogy zárva marad.
Szerethetünk valakit úgy, hogy nincs velünk. Hogy nincs ott. Vagy akkor is szerethetjük, ha ott van, de éppen mást csinál. Kizárólag rajtunk múlik, hogy szeretünk valakit, vagy sem.
Mert a szeretet csak úgy van. Nincs adok kapok. Mégis van adás és befogadás. Ha nincs befogadás, az adás takarékon érkezik. Ha teljes a befogadás, az adás áradásba megy át. És megtörténik a csoda.
Néha több óra is kell, mire egy picit, résnyire kinyílik a kapu. És akkor, ott, abban a pillanatban be lehet küldeni egy pici felderítőt. Egy kis felderítő szívecskét. Aki odabent megérinti az apró kis virágokat, kis harangokat, kis lélekhúrokat. És ha jól csinálja, akkor bent is marad. Nem jön ki, vissza a résen át. És ekkor a kapu tágabbra nyílik. „Jöhet még szívecske, örülök neki!” – mondja egy hang odabentről. És megérkezik a ragyogás.
És én ezt láttam ma a szemedben, a mosolyodban. Megérte kivárnom ezt a több órát. Sőt. Ha úgy tetszik, negyven évet vártam arra, hogy találkozzunk. És most nagyon örülök.
Köszönöm Neked. Mert erről szól az életem!
Robi
U.i.: hogy mennyire erről szól, hallgad meg ezt. Liza – rögtönzés zongorán. 1:30-nál nyílik a kapu.
Ajánlott olvasmány: Megláttam a szemében
Egyre inkább észreveszem őket. Mert egyre inkább befogadom, amit adnak. Csak aztán mi is van akkor, ha észrevettem?
A helyzet az hogy, ha el is jönnek egyszer Vele, akkor sem fognak többször. Vagy nem tudom! Ő olyan mint Hermione a Harry Potterben: „mugli” szülők varázsló gyermeke. Nem, semmi gond a muglikkal. Nem értéktelenebbek, és a varázslók sem értékesebbek. Tudjuk, mit jelent.
Habár… nem ítélhetek, csak az alapján, amit eddig levettem. Sőt. Még abból sem kívánok ítélni.
Náluk úgy gondolják, hogy Ő így jó, ahogy van. És én is ezt gondolom. Sosem megváltoztatni szeretnék embereket. Főleg nem kell megváltoztatni olyasvalakiket, mint Ő. Ugyanakkor szerintem felényire sem értik őt.
Mugli módon veszik le a különlegességét. Ez az “igen tudjuk, jól énekel” stb. Amikor jelzem, hogy „heló, itt van valami nagyon ragyogós dolog”. És erre a válasz az: „igen, ő nagyon jó rajzos”.
Én meg azt mondom, EMBERSÉGBŐL van tehetsége. Ez azonban nem megy át. Hiszen nem mondhatom azt, hogy azért szeretnék adni Neki, mert nagyon ember.
Láttad volna az arcát amikor először meglátott. És aztán amikor macskákat rajzolgattunk. Felismerem a MEGVAGY és VÉGRE tekintetet. Ez az volt.
Ő olyan, hogy amint meglátom, elkezdek félni, hogy elveszítem.
Pedig én is dolgoztam már ezen elég sokat. Hiszen jobb örülni annak ami van, mint félni attól ami egyszer majd lehet, hogy nem lesz.
Egy varazsvilágot képzelek el.
Ahol tök mindegy, mennyire nem értik meg Őt otthon vagy a suliban: el lehet jönni és lehet működni.
És itt majd szabadon lehet örülni, úgy, hogy mindenki megérti.
Azt mondod? Igazad lehet. És mi van, ha picit továbbmegyünk?
Kilógni abból lehet, amiben benne vagy.
„Nem nagyon illek a képbe.”
Azt mondod? Igazad lehet. És mi van, ha picit továbbmegyünk?
Csak abba lehet nem beleilleni, amiben benne vagy. Ha benne vagy a sorban, könnyen kilóghatsz belőle. Ha benne vagy a képben, könnyen lehet, hogy nem illesz bele.
Azt mondják, hogy csak akkor nincsenek hamis hangok a zongorán, ha a saját művét adja elő a szerző. Mi lenne, ha te szereznéd ezt a művet? Mi lenne, ha te raknád össze a hangokat benne egymás után? Mi lenne, ha a saját életed maga lenne egy dal? Csupa olyan hangokból, amiket Te szeretnél, hogy benne legyenek?
A hangok: sor. Hangsor. Egymás után. Nem tornasor. És nem egy sor a menzán. Folyamat. Egyik a másik után.
Egy olyan sort, amiből mindenki kilóg, így végül senki sem lóg ki?
Mi lenne, ha te festenéd meg a képet, amiben benne vagy és beleillesz? És mindenki beleillik, akit csak látni szeretnél benne? Te döntesz! Sose feledd: szabadon választhatsz!
Ha azt mondják: „Kilógsz a sorból”, a válasz gyakran ez: „Nem veled van a baj, hanem a sorral”. És mi van, ha picit továbbmegyünk?
Ha nem kellene beállni valahova, amiből aztán ki lehet lógni? Mi lenne, ha nem kellene betársulni mindenkinek valamihez? És mi lenne, ha az emberek nem az alapján ítélnének meg egyes embereket, hogy melyik sorba álltak be?
Mert ha van sor, akkor lehet, hogy az is baj, ha beleillesz. És lehet, hogy az is, ha kilógsz. Ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg azabaaaj. (Kösz, Belga!)
Nem a sorral van baj. Azzal sincs baj, hogy van sor. De neked nem kell beállnod semmilyen sorba. Csak légy önmagad. Az, akinek születtél. Hogy kinek születtél? Ha akarod, segítek kideríteni.
A saját festményedbe beleillesz. A saját dalodba a te hangjaid tökéletesen belesimulnak. És a saját – nem is létező – sorodból sosem fogsz kilógni.
Robi
Úgy tűnik, rátaláltam valamire. Vagyis rátaláltak azok, akikkel egymásra találtunk.
„Ha valaha is rájössz arra, hogy hogyan tudod ezt a képességet tovább adni, akkor még van esélye az emberiségnek.” – írja egy igazi csillag igazi csillag édesanyja.
És tudod mit? Nem állok neki elemezni. Idézem a felugrott gondolatokat:
„Hogy igény mindig lesz… de ez a fajta képesség ha valahogy nem örökíthető tovább, akkor elvész.”
„Az országban egyetlen ember tud akril műszemet készíteni… ami megszolalásig hasonlít az igazira. Erzsike majd’ 70 éves és ez a tudás csak az ő fejében van meg… ha Erzsike nem lesz, akkor is lesz szemprotézis csak mondjuk porcelánból… ami soha nem lesz olyan élethű.
A technológia minden bizonnyal tovább adható… de az a művészi képesség, amivel a szemeket megfesti nem.
Szóval te is valamiféle Erzsike néni vagy… csak Robi és bácsi… de viccet félretéve ha valaha is rájössz arra hogyan tudod ezt a képesseget tovább adni, akkor még van esélye az emberiségnek.”
Hm…
Lehet, hogy ez a képesség máris megvan a legnagyobb kincseimben. És ez hajt, hogy felszínre hozzam őket?
„Szerintem nem lehet… hanem biztos. Ösztönösen nem engeded el őket…pedig mondjuk a küldetés már rég teljesült. Gondold végig, kik ezek a KINCSEK és tartsd meg őket mindenáron.”
Ez a végső cél nem? Hogy ne csak ragyogjanak hanem képesek legyenek ragyogtatni.
De. Ez a végső cél.
És amikor felfedezek egy kincset, ez kezd el nagyon működni: találtam valakit, aki képes arra, amire én. Képes ragyogtatni. Képes felemelni.
És ő lehet az, aki folytatja mindezt, amikor én már nem leszek. Hát ezért kell mindent megtennem a kincseimért!
Ez az írás csak akkor nem fogja kiverni a biztit, ha figyelmesen elolvasod.
Sőt, akkor, ha a sorok között is tudsz olvasni.
Verseny. Vizsga. Érettségi. Felvételi. Meccs.
Sokszor mondjuk:
„Szorítok neked!”
„Hajrá, drukkolok!”
„Tízkor szoríts nekem!”
Nem ez a megoldás.
És a másik oldalon sem.
Akinek drukkolnak, az izgul. Akinek szorítanak, az meg akar felelni. Akinek azt mondják, hogy „küzdj, harcos vagy”, az harcolni fog. És az izgulás, a megfelelés, a harc nem eléggé pozitívak.
Az, hogy valakinek drukkolsz, ha jól belegondolsz, gyakran a hiányból fakad. Szeretnénk, hogy valami sikerüljön. Mert még nem sikerült, és itt az alkalom. Valami nincs, és szeretnénk, hogy legyen. Például a győzelem a versenyben. A sikeres felvételi. A gyógyulás a betegségből. Most nincs, de mi akarjuk. Az akarás hiányra épül.
A megoldás pedig szeretetre és hitre.
„Hiszek benned!”
„Tudom, hogy megcsinálod!”
„Te is tudod, hogy meglesz!”
Vagy csak simán:
„Szeretlek.”
Hidd el, ez többet ér, mint a szurkolás, hogy juj juj!
A szurkolás miatt meg akarunk felelni a szurkolóknak. Aggódni kezdünk, hogy vajon jól csináljuk majd? Mit fognak szólni, ha nem sikerül? Mit KELL tennünk a siker érdekében? Feladatunk van hirtelen, mégpedig rengeteg. Pedig legbelül már megoldottuk.
Sose akarj a szurkolóknak megfelelni, sőt, magadnak sem kell. Képzeld el, hogy mi lesz, ha sikerült. Igen, múlt időben, már sikerült. Hogyan fogod megünnepelni? Mit teszel? Hová mész? Kinek meséled el csillogó szemmel?
Mert hiszen belül már eldöntötted, hogy nyersz. És nincs ellenség, már csak annyi van belőle, hogy épp csomagol, hogy lelépjen a hátsó ajtón.
Minden sikerül, ha elhiszed.
Ha van valaki, aki épp „küzd”, vagy megmérettetés várja, csak simán szeresd. És beszélgessetek, milyen lesz, ha győzött.
Ne drukkolj. Csak szeresd.
Várok egy suliban a folyosón.
Kicsengetnek épp: nyílnak az ajtók, egyik a másik után. Előbb óvatosan, aztán bátran feléled a zsibongás.
Mellettem a teremből ötödikes korúak lépnek ki, majd vissza is mennek. Aztán többen jönnek ki, nevetnek, visszamennek.
Végül a félosztály kint van és tanakodik.
„Nézd meg, mi ez!”
„Figyeld már!”
„Ez komoly?”
Háromszáz gyerek közül is ki szoktam hallani, hogy ki mit mond. Durva.
„De durva!”
„Ez mi?”
Semmi „Ez ki?”. Semmi érdeklődés. Csak egyből az, ami tönkreteszi az osztályokat.
Megint visszajönnek. Röhögés.
„Nézd már meg!”
„Lehet, régen lány volt!” – röhögés.
A hajamat nézik. Mert kék. Ja bocs. Nem azért nézik, mert kék. Hanem azért, mert nem bírják befogadni, csak ha megmagyarázzák.
A legnagyobb poén négybetűs, bével kezdődik, uzival végződik.
Most értettem meg, hogy mit éreznek a k-popperek (cikk itt)!
Mert nyilván nem normális, hogy kék a hajam. Persze, hogy nem, hiszen én sem vagyok az. Ahogy az sem normális, hogy tizenegy éves gyerekek egy felnőttet kapásból, mindenféle információ nélkül megítélnek és besorolnak.
A baj ezzel csak annyi, hogy tudom, hogy honnan tanulják. Te is tudod, ezért te mindent megteszel, hogy ne erre tanítsd, igaz? Hogy jó példát mutass, és megtanítsd gyermekednek az elfogadást.
Mert ha nem így teszel, akkor gyermekedből akármekkora kincs is volt benne, az elvész. Ha azt hisszük, hogy véleményünket, kommentünket válogatás, szűrés és gondolkodás nélkül fel szabad böfögni magunkból, mint egy bacilust, majd rá szabad köhögni arra, akit éppen érünk, akkor nagyot tévedünk. És ha ezt megtanítjuk gyermekünknek, akkor életünk legnagyobb hibáját követjük el.
Mert ez a fajta kommentelés, ítélkezés és mások előtt azzal jófejkedés, hogy beszólunk frappánsan és örülünk a saját ökörségünknek, az nagyon nagyon gáz. Tönkretesz lelkeket. Na ne értsd félre: az enyémet nem teszi tönkre. Csak nagyon elszomorít. Elszomorít látnom, hogy ebben az osztályban úgy látszik, ez a divat. Lehet, hogy csak szünetben, de ez a divat.
Szerinted azt hitték, nem hallom? Mert a bé-uzik süketek biztos.
Hidd el, mindenki meghallja, amit mondasz. És betalál. Csak a célponton múlik, hogy mit hoz ki belőle.
Klisé: ne ítélj elsőre.
Folytatom: másodikra se ítélj. Sőt. Magasiskola: ne ítélj egyáltalán.
Ezen a reggelen a felajánlásomat vittem be az iskolába egy csoda számára. Kék hajjal. Ők ebből csak az utóbbit látták. És hamar döntöttek. Bével kezdődik és uzival végződik. Azonnal ítéltek. Röhögtek. Nem fáj. Csak elszomorít.
Mert az osztályukba is járnak csodák, akik egészen biztosan takarékon működnek emiatt. És olyan csodák is járnak oda alighanem, akik egyre kevésbé csodák ebben a környezetben. És nem kell sok idő ahhoz, hogy ők is ítélni kezdjenek. És ekkor ők már nem önmaguk lesznek, s jöhet a kommentek felböfögése.
Mindig is tudtam, hogy az a csoda, akit nem is oly rég megismertem valamit tanítani fog. Mert folyamatosan tanít. Valamire fel fogja hívni a figyelmem. Hát nem fantasztikus, hogy így, ebben a formában mutatta meg, hogy milyen bajok vannak arrafelé a teremajtók mögött? Nagyon hálás vagyok.
Gondoltam, hogy felajánlok egy dupla órát ennek a bizonyos osztálynak. Aztán arra jutottam, hogy megkeresnek, ha kíváncsiak lesznek.
Mert ha nincs kíváncsiság, sosem lépünk előre.
Csak az lép előre, aki hisz a varázslatban.
Robi