Úgy tűnik, rátaláltam valamire. Vagyis rátaláltak azok, akikkel egymásra találtunk.
„Ha valaha is rájössz arra, hogy hogyan tudod ezt a képességet tovább adni, akkor még van esélye az emberiségnek.” – írja egy igazi csillag igazi csillag édesanyja.
És tudod mit? Nem állok neki elemezni. Idézem a felugrott gondolatokat:
„Hogy igény mindig lesz… de ez a fajta képesség ha valahogy nem örökíthető tovább, akkor elvész.”
„Az országban egyetlen ember tud akril műszemet készíteni… ami megszolalásig hasonlít az igazira. Erzsike majd’ 70 éves és ez a tudás csak az ő fejében van meg… ha Erzsike nem lesz, akkor is lesz szemprotézis csak mondjuk porcelánból… ami soha nem lesz olyan élethű.
A technológia minden bizonnyal tovább adható… de az a művészi képesség, amivel a szemeket megfesti nem.
Szóval te is valamiféle Erzsike néni vagy… csak Robi és bácsi… de viccet félretéve ha valaha is rájössz arra hogyan tudod ezt a képesseget tovább adni, akkor még van esélye az emberiségnek.”
Hm…
Lehet, hogy ez a képesség máris megvan a legnagyobb kincseimben. És ez hajt, hogy felszínre hozzam őket?
„Szerintem nem lehet… hanem biztos. Ösztönösen nem engeded el őket…pedig mondjuk a küldetés már rég teljesült. Gondold végig, kik ezek a KINCSEK és tartsd meg őket mindenáron.”
Ez a végső cél nem? Hogy ne csak ragyogjanak hanem képesek legyenek ragyogtatni.
De. Ez a végső cél.
És amikor felfedezek egy kincset, ez kezd el nagyon működni: találtam valakit, aki képes arra, amire én. Képes ragyogtatni. Képes felemelni.
És ő lehet az, aki folytatja mindezt, amikor én már nem leszek. Hát ezért kell mindent megtennem a kincseimért!
