Nézz rám. És most hidd el!

Mondhatom akárhogy.

Mert látom, hogy hallja. Látom, hogy megérti. De még nem érzi. Nem érzi, mert nem megy be, amit mondok. Valami útját állja, hogy igazán eljusson hozzá. A szeme azonban máris úgy ragyog, hogy szinte mesél.

Egyszer ezt mondják a szemek:

Jobb szem: „Értelek”.
Bal szem: „Megfigyellek.”

Aztán ezt:

Jobb szem: „Mondd még, ez jó!”
Bal szem: „Hallgatlak.”

Majd ezt:

Jobb szem: „Szeretlek.”
Bal szem: „Mondd még, éppen erre van szükségem!”

Jobb szem: „Remélem, érted, hogy szeretlek.”
Bal szem: „Köszönöm.”

Jobb szem: „Látlak.”
Bal szem: „Most megölelnélek, de várom, hogy te ölelj meg.”

Jobb szem: „Tudom, hogy meg fogsz ölelni.”
Bal szem: „Légyszi!”

Amit mondtam, lassan, de biztosan átjárja. Mindez egy pár pillantás. Pár apró kis rezdülés.

Aztán pedig egy sokperces ölelés. Ami közben érezzük, hogy erősödik. Hogy a falak leomlanak. És tudjuk, mennyi kell. Mert nem kell végtelen ölelés, hogy aztán újra jöhessenek a szemek:

Jobb szem: „Látlak.”
Bal szem: „Megvagy.”

És aztán megérkezik:

Jobb szem: „Szeretsz, tudom.”
Bal szem: „Igen, tudom és el is hiszem.”

Nézz rám. És most hidd el, hogy szeretlek!