Elvesztünk téged, félek – mutasd az instád!

Különleges vagy. Te is tudod, én is tudom. Egyre többen tudják.

Észrevetted ezt, észrevettük ezt és egyre többen veszik észre. A valóságban. Mert ott nagyon tudsz figyelni. Ott ragyogsz és ragyogtatsz. Segítesz, felemelsz, kíváncsi vagy, lelkesedsz. Egyedi módon nézed a dolgokat. Lehet, hogy nehezebben fogadnak be, de ha befogadnak, akkor nagy ajándék leszel azoknak, akik körülvesznek. Mindez élőben, lájv!

Csak aztán látod, mit csinálnak, akik még nem jutottak el ide. Akik még nem önmagukként vesznek részt az élet játékában. Akik keresik az utat. És közben online mindenben olyanok, mint akárki más. Ugyanazokat posztolják, mint mindenki. Szelfiznek, és kifirkálják magukat. Beírják, hogy „X, ha szeretsz” – és ebből következtetést vonnak le.

Kiírják: „Engem nem szeret senki.” És akkor megtörténik.

Hiába tudod, hogy csoda vagy. Hiába adsz ebből élőben, ha aztán belesüppedsz te is az instafotelba, és nekiállsz baromságokat kiírni.

„Akarjátok irányítani a napomat?”

Aha, simán, igen. Nehogy önmagad legyél. Vagy nehogy olyasmit csinálj, amiről nem tud mindenki. Mégis, mi közük van az embereknek ahhoz, hogy mit teszel? És ahhoz, hogy mit veszel fel reggel? Figyu: nem vagy nullaceleb, hogy posztold, milyet tojtál! Azt nem akarod megkérdezni, hogy mikor menj vécére? És ha nem mondják meg, akkor titokban csinálod?

„Kérdezz bármit!”

Szerepelni akarsz? Tedd meg, élőben. Légy ajándék. Mosolyogj. Nevess. Ragyogjon a szemed. De nem itt van a színpad. Ez nem sajtótájékoztató.

„Vélemény?”

Mit érdekel mindenki véleménye? Törődést szeretnél, tudom. Megértem. Mert élőben nem megy és nincs is nagyon kivel. A szülők elvannak, dolgoznak, és már nincs köztetek emberi kommunikáció. Valakinek a szemébe nézve is határeset csak úgy kikérni a véleményét. Hidd el, akinek fontos vagy, megmondja neked ezt anélkül is, hogy kérnéd.

Miért akarsz mindenkinek megfelelni? Miért akarod másként élni az életed, mint ami szívből jön? Miért azzal foglalkozol, hogy ki mit gondol?

„Fogadjunk, egy fiú se lesz, aki megmosolyogtat, tedd ki te is!”

Haha, hát ez marhajó. Fogadjunk, meg tudlak fertőzni ezzel a hülyeséggel. Fogadjunk, neked is elmegy a kedved az élettől.

„Engem nem szeret senki, lájk, ha téged sem!”

Tudod milyen érzés, ha egy olyan valakitől látok ilyet, akit én nagyon szeretek?

Okosságok a bullyingról

Vagyis a zaklatásról – online zaklatásról. Persze, lehet olvasgatni nagyon tudományos cikkeket és a sokat emlegetett könnyes hangú sztorikat. De vedd már észre, hogy azzal, hogy „lájk, ha utálsz”, magaddal b….. ki! Azzal is, hogy itt van egy táblázat, tegyen minden barát valamit a száz kockába… És heten meg is teszik. Kilencvenhárman utálnak, igaz?

Minek? Miért? Hahó, jó reggelt!

És lassan, de biztosan…

Kiszürkülsz. Hiába tudod, hogy színes vagy, kiszürkülsz. Mert a való életben is nehéz ám a valódi érzelmeket átvinni. Hát még egy nyavalyás öt másodpercig látható sztoriban!

Én pedig itt vagyok, mint több száz csodagyermek paraapuja?

Dehogy. Nem parázok. Inkább szomorú vagyok – hogy elveszítelek. Mert különlegesnek ismertelek meg, előhoztam belőled, előhoztad magadból, és végül mész a levesbe. Ha hagyod. Tényleg, te hagyod? Én hagyom, mert nem tudok mit tenni, csak kirakok egy pici felkiáltójelet.

Vagy mi lenne, ha ebben az instás világban sem lennél hétköznapi? És itt nem beteges különlegességre gondolok. Egyszerű, érthető és őszinte dolgokra.

Mint az a csodám, aki zenéket szerez és ezeket mutatja meg az áldepis, figyelemhajhász és álfontosságot építő marhaságok helyett?

Vagy mint az a kincsem, akinek külön boldogsággal foglalkozó insta profilja van tizenkét évesen? Ő megtalálta a módját, hogyan lehet hozzájárulás a világnak itt is.

Mutasd az instád, megmondom ki vagy!

Mielőtt megmutatod, elmondanám, hogy már megmutattad. Mert sokan látják. És sokan elsiklanak felette, mert nem látnak semmi extrát. Na pontosan ez az. Pedig te extra vagy. De beszürkülsz, ha felveszed a divatos stílust. És akkor elvesztünk téged. Te is elvesztesz engem, és sokakat, akik épp a különleges mivoltod szerették.

Nyisd meg az instád. Nézd meg, miket raktál ki. És szedd le, ami nem te vagy, hanem mások miatt került oda.

Javaslom szülőknek is: vessetek néha egy pillantást rá, hogy mi történik, milyen arcot mutat a gyermeketek online. Önmagát? Abból mennyit? Kinek? Vagy esetleg szerepet játszik, és a posztjaiban egy hatalmas felkiáltójelet mutat?

Egy felkiáltójelet, ami azt mondja:

Ha nem foglalkoztok velem, akkor megkérek rá másokat. Bárkit. És úgy teszem, ahogy ezt ezrek teszik.

Anya, Apa:

X, ha szeretsz!

Csak lenni és nem menni

Csak lenni és nem menni.

Csak mozdulatlan létezni.

Mesék, világok, virágok.

Mosoly, amit mindig kívánok

Látni: tiéd, az lehet,

Ám ha megosztod velem… mehet?

A fény öleli körbe ragyogó lelkedet.

Minek a szabály, ha tudsz már szeretni?

Szemek tükrében gyémántot keresni

Meglátni azt, mit nem lát meg más

Megtenni mindent, mit nem nagyon szokás

Éberen ott lenni múlt helyett jelenben

Adni és fogadni egyre lelkesebben

Ölelni egymást tiszta szeretetben.

Ki érti s ki nem – számít ez, mondd?

Aki nem érti, az is lehet bolond

S lehetsz te is – hisz picit az vagy

Vállalod, s nevetsz, jókedv el nem hagy

Így vagy TE, mert önmagad adod

S így vagyok én is, nyújtsd csak a karod

Vagyok amikor TE csak úgy akarod.

Ahogy lesz, úgy lesz jó

Mert mindegy, merre szállsz,

Repül a színes léghajó

Benne szívek közt állsz

S a szívek melletted

– te tetted és teszed –

Mint fényes buborékok libbennek

S nagyon örülnek ennek.

Akihez kell, eljutsz,

Falakon is átfutsz,

Akihez nem, majd megtalál

Minden nap egy új kanál

Boldogság: teába méz

Ha egy ilyen kincs

Az emberre néz.

Ha van, aki nem ért

– mert van ilyen és lesz is –

Legyél lágy és kimért

S ne feledd hogy kiért

Élsz: azért aki szeret

Vagy aki bánt és kinevet?

Hidd el, te választod

Hogy hová árasztod:

Szeress, nevess, ölelj,

Igaz barátokra lelj!

Íme itt van egy épp

Aki írogat mindent efféleképp:

Van, aki csodás, van, aki ragyog,

Itt szeretet van, mondd: “Tündér vagyok!”

Kincs vagy annak, ki mindezt írja,

Itt van veled, míg szíve bírja.

Engedd le a falat – cső: le! Start!

A lábad mellé hullanak a szívek.

Aki szeretné, hogy szeresd, nem érzi eléggé. Mert a lábad mellé hullanak a szívek. Hiszen annyira azért nem tudod visszafogni, hogy ne áradjon belőled a szeretet. Jönnek a szívek egymás után. Kisebbek és nagyobbak. De a lábad mellé hullanak. Mert körülötted egy cső van. Egy átlátszó cső. Akár egy zuhanykabin. A zuhanykabin jó dolog, mert nem jön ki a víz. Na persze, és mi van akkor, ha kijön a víz? Semmi.

De az nem jó, ha a szívek a csövön belül maradnak. Mert nem jut el azokhoz, akiknek ajándék lennél. Akik nagyon szeretik, hogy szereted őket. Akiknek nagy szükségük van az ajándékra, amit te tudsz adni nekik. De csak nézik kívülről, a csövön át. Te pedig őket nézed belülről, a csövön át. És bizony hozzád sem jut el eléggé mások szeretete. Hiába árasztják feléd, visszapattan. Nagy véletlen kell, hogy egy-egy kis szív fentről beugorjon hozzád a csövön belülre.

A csőről nem tehetsz. A cső egyszer valamikor, észrevétlenül és alattomosan elkezdett emelkedni körülötted. Először csak egy kis gyűrű volt, a szívek még át tudták ugrani. De mára már: magasabb, mint te magad. És ontod magadból a szíveket, amik lassan megtöltik a csövet.

Mert nem létezik olyan gond, ami fölé ne emelkedhetne a szeretet. És a szeretet van, hiába rejted a csövön belülre.

Ami a csövön kifér

Nem erre mondjuk, de most erre fogjuk mondani.

Mert a szívek előbb-utóbb megtöltik a csövet. És az hiába olyan magas, amilyen magas nem szégyell lenni, egy-egy szív bizony kipottyan belőle, és eljut azokhoz, akik nagyon örülnek nekik. Örülnek, igen – a Te szíveidnek. A Te szeretetednek, ami csőbe van zárva. Mert a cső alattomosan felemelkedett köréd. Ne aggódj: akik figyelnek rád, meglátják ezeket az aprócska, túlcsorduló kis szíveket. És segítenek neked.

Cső: le!

Van egy nagy zöld gomb valahol. Ha nem találod, csinálj egyet magadnak. Ha ezt a gombot megnyomod, a cső elkezd lassan lejjebb ereszkedni. A csövet felemelték azok, akik nem értenek téged. Akik nem figyelnek rád. Akiknek csak egy vagy a sok közül. Akik megmondják mindig, hogy mit csinálj és a hibáidat keresik állandóan. És ha hibát találnak, ezt nagy dobra verik. Ettől a cső szinte ugrik egyet felfelé. Egyre kevesebbet látnak belőled azok, akik önmagadért szeretnek és nem azért, amit éppen csinálsz. Én tudom, hogy egy csoda vagy.

Emma gombja – mindenkinek van nagy zöld gombja!

Nyomd meg a gombot, és légy önmagad! Nyomd addig, amíg a cső szépen lecsúszik, be a földbe. És ahogy a cső ereszkedik lefelé, a szívek kiáradnak, végtelen szeretethalmazt képezve. És megtalálják azokat, akiknek éppen erre van szüksége. És ne gondold, hogy elfogynak a szívek, ha eltűnt a cső. Mert a szívek folyamatosan áradnak belőled.

Szandi rajza: Csővel és anélkül – hogy a jobb?

És mostantól semmi sem szab gátat annak, hogy szeressenek téged, és te is szeress másokat. Mert át tudod adni nekik az ajándékod.

Amikor valaki bánt, amikor nem ért meg: csak nyomd meg a gombot. Miközben nyomod, érezd, hogy a cső lemegy. Vagy fel se jön. A szereteted áramlásába a világon senki sem szólhat bele. Add önmagad!

Így szeretünk.

Áradnak a szívek

Hidd el: megérdemli a világ, hogy önmagadat add. Hogy az legyél, aki vagy. Mert téged szeretünk, nem valaki mást. Ha valaki más kell, akkor valaki mással akarunk találkozni. Nem kell szerepet játszanod. Nem kell tüskés bundát növesztened. Nem kell álarcot venned.

Emma változata

Semmi gond nincs: akkor is szeretünk, ha körülötted ott a cső. És hidd el: vesszük az apró kis jeleidet, amik időnként kipottyantanak egy pici szívet a cső tetején. Ahogyan időnként a zuhanykabinból is kifröccsen a víz. De ez nem baj. Mert a fürdőszobában megfér akármennyi vízcsepp.

És azok között akármennyi szív megfér, akik szeretnek téged.

Enged le a csövet! Bárki bármit mond: add át a világnak az ajándékod: önmagad!

Szeretettel: Robi

Nézz rám. És most hidd el!

Mondhatom akárhogy.

Mert látom, hogy hallja. Látom, hogy megérti. De még nem érzi. Nem érzi, mert nem megy be, amit mondok. Valami útját állja, hogy igazán eljusson hozzá. A szeme azonban máris úgy ragyog, hogy szinte mesél.

Egyszer ezt mondják a szemek:

Jobb szem: „Értelek”.
Bal szem: „Megfigyellek.”

Aztán ezt:

Jobb szem: „Mondd még, ez jó!”
Bal szem: „Hallgatlak.”

Majd ezt:

Jobb szem: „Szeretlek.”
Bal szem: „Mondd még, éppen erre van szükségem!”

Jobb szem: „Remélem, érted, hogy szeretlek.”
Bal szem: „Köszönöm.”

Jobb szem: „Látlak.”
Bal szem: „Most megölelnélek, de várom, hogy te ölelj meg.”

Jobb szem: „Tudom, hogy meg fogsz ölelni.”
Bal szem: „Légyszi!”

Amit mondtam, lassan, de biztosan átjárja. Mindez egy pár pillantás. Pár apró kis rezdülés.

Aztán pedig egy sokperces ölelés. Ami közben érezzük, hogy erősödik. Hogy a falak leomlanak. És tudjuk, mennyi kell. Mert nem kell végtelen ölelés, hogy aztán újra jöhessenek a szemek:

Jobb szem: „Látlak.”
Bal szem: „Megvagy.”

És aztán megérkezik:

Jobb szem: „Szeretsz, tudom.”
Bal szem: „Igen, tudom és el is hiszem.”

Nézz rám. És most hidd el, hogy szeretlek!

Valami nagyon készül – Tulipánokkal!

Z. Kiss Zalán valami egészen szuper dologgal keresett meg – s már el is kezdtük a közös munkát!

Hogy mi készül, el fogja mondani – addig pedig, mivel közeleg

április 2., az Autizmus Világnapja,

színezz egy kis TULIPÁNOS KERTET!

A színezőt a képre kattintva vagy innen le tudod tölteni!

Sok szeretettel!

Nem a te kudarcod. Te megtetted, amit meg tudtál.

Ragyogtál, és ezt valaki észrevette.

Egyre inkább észreveszem őket. Mert egyre inkább befogadom, amit adnak. Csak aztán mi is van akkor, ha észrevettem?

A helyzet az hogy, ha el is jönnek egyszer Vele, akkor sem fognak többször. Vagy nem tudom! Ő olyan mint Hermione a Harry Potterben: „mugli” szülők varázsló gyermeke. Nem, semmi gond a muglikkal. Nem értéktelenebbek, és a varázslók sem értékesebbek. Tudjuk, mit jelent.

Habár… nem ítélhetek, csak az alapján, amit eddig levettem. Sőt. Még abból sem kívánok ítélni.
Náluk úgy gondolják, hogy Ő így jó, ahogy van. És én is ezt gondolom. Sosem megváltoztatni szeretnék embereket. Főleg nem kell megváltoztatni olyasvalakiket, mint Ő. Ugyanakkor szerintem felényire sem értik őt.

Mugli módon veszik le a különlegességét. Ez az “igen tudjuk, jól énekel” stb. Amikor jelzem, hogy „heló, itt van valami nagyon ragyogós dolog”. És erre a válasz az: „igen, ő nagyon jó rajzos”.

Én meg azt mondom, EMBERSÉGBŐL van tehetsége. Ez azonban nem megy át. Hiszen nem mondhatom azt, hogy azért szeretnék adni Neki, mert nagyon ember.

Láttad volna az arcát amikor először meglátott. És aztán amikor macskákat rajzolgattunk. Felismerem a MEGVAGY és VÉGRE tekintetet. Ez az volt.

Csak ezt nehez megmagyarázni. És nem is kell. Nem a mi hibánk.

Ő olyan, hogy amint meglátom, elkezdek félni, hogy elveszítem.
Pedig én is dolgoztam már ezen elég sokat. Hiszen jobb örülni annak ami van, mint félni attól ami egyszer majd lehet, hogy nem lesz.

Egy varazsvilágot képzelek el.

Ahol tök mindegy, mennyire nem értik meg Őt otthon vagy a suliban: el lehet jönni és lehet működni.

És itt majd szabadon lehet örülni, úgy, hogy mindenki megérti.

Kilógni a sorból, úgy, hogy benne sem állsz

„Úgy érzem, kilógok a sorból.”

Azt mondod? Igazad lehet. És mi van, ha picit továbbmegyünk?

Kilógni abból lehet, amiben benne vagy.

„Nem nagyon illek a képbe.”

Azt mondod? Igazad lehet. És mi van, ha picit továbbmegyünk?

Csak abba lehet nem beleilleni, amiben benne vagy. Ha benne vagy a sorban, könnyen kilóghatsz belőle. Ha benne vagy a képben, könnyen lehet, hogy nem illesz bele.

Azt mondják, hogy csak akkor nincsenek hamis hangok a zongorán, ha a saját művét adja elő a szerző. Mi lenne, ha te szereznéd ezt a művet? Mi lenne, ha te raknád össze a hangokat benne egymás után? Mi lenne, ha a saját életed maga lenne egy dal? Csupa olyan hangokból, amiket Te szeretnél, hogy benne legyenek?

A hangok: sor. Hangsor. Egymás után. Nem tornasor. És nem egy sor a menzán. Folyamat. Egyik a másik után.

Mi lenne, ha te állítanád össze a sort?

Egy olyan sort, amiből mindenki kilóg, így végül senki sem lóg ki?

Mi lenne, ha te festenéd meg a képet, amiben benne vagy és beleillesz? És mindenki beleillik, akit csak látni szeretnél benne? Te döntesz! Sose feledd: szabadon választhatsz!

Ha azt mondják: „Kilógsz a sorból”, a válasz gyakran ez: „Nem veled van a baj, hanem a sorral”. És mi van, ha picit továbbmegyünk?

Mi lenne, ha nem is lennének sorok?

Ha nem kellene beállni valahova, amiből aztán ki lehet lógni? Mi lenne, ha nem kellene betársulni mindenkinek valamihez? És mi lenne, ha az emberek nem az alapján ítélnének meg egyes embereket, hogy melyik sorba álltak be?

Mert ha van sor, akkor lehet, hogy az is baj, ha beleillesz. És lehet, hogy az is, ha kilógsz. Ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg azabaaaj. (Kösz, Belga!)

Nem a sorral van baj. Azzal sincs baj, hogy van sor. De neked nem kell beállnod semmilyen sorba. Csak légy önmagad. Az, akinek születtél. Hogy kinek születtél? Ha akarod, segítek kideríteni.

A saját festményedbe beleillesz. A saját dalodba a te hangjaid tökéletesen belesimulnak. És a saját – nem is létező – sorodból sosem fogsz kilógni.

Robi

Neked könnyű, hiszen te…

Könnyű. Elintézni azzal, hogy „neked könnyű”.

És igen. Valóban könnyű. A kérdés az, hogy vajon miért könnyű?

Amikor két perc alatt megértek egy gyereket, akit tíz éven át nem értett meg senki… akkor nekem könnyű.

Amikor bebizonyítom egy osztályról, hogy szó nincs róla, hogy az iskola réme lenne… akkor nekem könnyű.

Amikor azt mondják: „Neked könnyű, hiszen te csak két órát vagy velük.”

Amikor azt mondják: „Neked könnyű, mert tudod, mit kell tenni.”

Miért lenne nekem könnyű?

Egyszer kaptam egy ötöst olyasmire, amire mindenki kettest kapott. Jó esetben. Kérdezték, hogy csináltam. Kiderült, hogy tanultam. „Neked könnyű, hiszen te tanultál!”

Nekem könnyű, mert nagyon tudok figyelni a másik emberre. A gyerekekre valamiért különösen tudok koncentrálni. Ráadásul egyáltalán nem tudatosan és nem görcsölve. Valahogy ez jön. Ezért nekem könnyű!

A kislány hisztizik. Anya megőrül. Kiabál. A kislány hisztizik. Apa erre elővesz egy csokit, és megkínálja a kislányát. Neki könnyű, hiszen tudja, hogy minek örül a kislánya.

Persze jönnek a nyekergő „boldogcsaládértbékébenlágyhanggal” vélemények: „Elrontja a gyereket!”. „Na, aztán majd már ezért fog hisztizni, hogy csokit kapjon.”

Ennek az apának könnyű. Csak a csokinak nem könnyű, mert a csokit megeszik.

Hidd el, könnyű a másikra figyelni. Csak ne magadra figyelj. Ne arra figyelj, hogy ciki neked a hiszti. Az rólad szól. Rossz szülő vagy, ha hisztizik a gyereked? És akkor is, ha csokit adsz? Apa a jó zsaru, mert mindent megenged? Anya a rossz zsaru, mert aludni küldi a gyerekeket? Apa a jó, mert nála lehet csipszet zabálni vacsorára és sokáig tévézni?

Mindent meg lehet beszélni. Ne találd ki, ki mit akar.

Szeresd azokat, akikről azt mondod: szereted őket.

Ismerd meg azokat, akiket szeretsz. Könnyű lesz őket szeretni.

És olyan könnyű lesz, hogy mindenki ezt fogja mondani:

„Neked könnyű!”.

Könnyű lesz nekik ezt mondani.

A béka, a róka és amit nem kell keresni

A róka a tóparton találkozott a békával. A béka unatkozni látszott.

– Sssss! – intette csendre a rókát a béka, mielőtt az leült volna mellé. Valamit nagyon figyelt.

– Hát te meg mit nézel ennyire? – kérdezte a róka könnyedén.

– Pssszt! – mondta béka – Keresek valamit.

A róka elgondolkozott. Régebben ő is keresett valamit.

– Tudod, béka, én is kerestem régen mindig mindent.

– Ja. – vetette oda a béka a rókára se pillantva. A szemével a tavat fürkészte. Talán még levegőt se vett. A róka sóhajtott egyet, amolyan „na itt nincs mit tenni” módra. Nem akarta zavarni a békát, miközben segíteni is akart neki valahogy.

– Ééééssss…. mit keresel? – kérdezte végül suttogva.

– Valamit. – nyögte ki a béka, miután végre szippantott egyet a friss levegőből.

– Tudod, hogy mit keresel? – érdeklődött a róka kíméletlenül.

– Nem.

– Ha nem tudod, mit keresel, akkor honnan veszed észre, hogy megtaláltad?

– Jaj, róka, te ezt nem érted.

– Igen, pontosan. Épp ezért kérdezlek. Hátha megértem.

A béka most először nézett a rókára – ebben sem volt sok köszönet.

– Nem akarsz inkább te is keresni valamit?

A róka egy pillanatig tűnődni látszott.

– Kösz, nem. Meg, mint az imént említettem…

– Tudom, tudom – vágott közbe a béka. Régen te is kerestél mindent.

– Igen. Kerestem.

– És megtaláltad azt a mindent?

– Nem. Sőt, még a valamit sem találtam meg. Úgy, hogy kerestem, nem találtam meg – mondta a róka sejtelmesen.

A béka úgy tett, mintha nem érdekelné a folytatás, de nem tudta leplezni a kíváncsiságát.

– Ha nem kerested, hogy lett meg? – kérdezte a rókát.

– Csak úgy. Meglett. Rátaláltam és kész.

– Rátaláltál? Mikor?

– Egyszercsak. Rátaláltam. Mondom, ennyi. Csak úgy ott volt.

A béka nemigen értette.

– És hol volt? – kérdezgette tovább.

– Azt nem tudom – mondta a róka és elmosolyodott. Látta a béka kerekedő szemeit. Amúgy is elég kerekek voltak, de most tovább kerekedtek.

– De, de, de… ha nem tudod, hogy mikor találtál rá és hogy hol volt akkor már tényleg nem értem – elemezte a béka. – Nem tudod, mi az, és nem tudod, hol, mikor…

– Na, hogy mi az, az mondjuk pont tudom – vágta rá a róka.

– És mi az?

– Az igazi szeretet.

A béka újra a tóra meredt.

– Lehet, hogy én is azt keresem? – kérdezte. Mintha a tavat kérdezte volna. De a tó nem válaszolt. És a róka sem.

Pár perc is eltelhetett így. A róka törte meg a csendet.

– Figyelj csak, béka! Amikor megtalálod az igazi szeretetet, egyből tudni fogod, hogy megtaláltad. Mert jön valaki, akivel a lelketek összekapcsolódik.

A béka még mindig a tóra meredt. A róka folytatta.

– Hidd el, nem fogod tudni megmagyarázni. És legalább annyira nem lesz értelme megmagyaráznod miután megtaláltad, mint amennyire nincs értelme most keresned.

– Te találtál valakit, akivel a lelketek összekapcsolódik? – kérdezte a béka.

– De még mennyire! Mintha ezer éve ismernénk egymást, olyan. Már akkor tudtam, hogy megtaláltam, amikor még nem is találkoztunk.

– És akkor már azt is tudod, hogy hol van?

– Mindig mindenütt van. Néha a szívem legmélyén. Néha a karjaimban. Néha egy dalban. Néha pár vonalban, firkákban, mosolyomban-mosolyodban. Néha a te szemedben is látom. Mert már észreveszem.

– Mert már tudod, mit keress, ugye? – kérdezte a béka kissé irigykedve. – Neked könnyű, mert már tudod!

– Én nem keresek semmit. Nem kell keresnem. Sosem kellett keresnem. Amikor kerestem, sosem találtam. És most sem keresem. Mert már tudom, hogy van. Mióta megtaláltam, tudom, hogy mindig is volt, mindig van és mindig is lesz. Itt van nekem örök időkig. És itt vagyok én is neki örök időkig. Bárhol lehetek és ő is bárhol lehet. Akkor is velem van, akkor is vele vagyok.

A béka maga elé nézett most. Aztán a rókára. Aztán a tóra. Aztán újra a rókára.

– Szóval… csak úgy… van?

– Igen – válaszolta a róka – csak úgy van.

– És nem kerested, és mégis van?

– Pontosan.

A béka egy legyet vett észre, amint elsuhant egy tavirózsa mellett. Aztán a rókára pillantott.

– És te hiszel ebben? – kérdezte.

A róka a Napra mutatott:

– És te elhiszed, hogy a Nap ott van? – kérdezett vissza a békától.

– Persze. Hiszen ott van, látom is! – mondta értetlenül a béka. Azért megnézte a Napot. Tényleg ott volt.

– Ahogyan az is itt van, amiről én beszéltem – mutatott a szívére a róka.

A béka és a róka mosolyogva néztek fel a Napra – a szívükben igaz szeretettel.

Vámos Robi
2019

Hallgasd meg itt:

Kék haj sztori második felvonás: Minden a lehető legnagyobb rendben van

Történt egy emlékezetes eset, melyről cikket is írtam. És úgy gondolom, mindenből lehet pozitív kört kanyarítani.

Ma találkoztam Velük. Igen, nagy V-vel.

A folytatás pedig maga a csoda – ebben a videóban megmutatom, hogy a megoldás mindig a szívben van:

Az elveszett kiscipő meséje

Mit olvasol ki a rejtvényből?

Haladj lóugrásban!

Segítség: megismételhetők a Táblácska alkalmak?

Bizony nem!

Hogy lesz alkalom abból, amit nem számítunk annak?

Egyszerű:
ÉSZRE-KELL-VENNI.

Észre kell venni gyermekünk első lépéseit.
Az első tejfogat. Az első mosolyt.
Észre kell venni, hogy „ma vagyunk ötévesek”.
Észre kell venni a századik focimeccset.
Amikor gyermekünk megtanul biciklizni.
Amikor valaki tíz éve dolgozik valahol.
Észre kell venni azt, amit kevesen vesznek észre.
Robi, észre kell venni az apróságokat, amik mellett könnyen elrohanhatunk.

Tégy egy próbát:

Ahogy jársz-kelsz ma, próbáld meg észrevenni az apró alkalmakat!

„Ma nyomtam meg tízezredszer a FÖLDSZINT gombot a liftben” – ez sem rossz. Ez is egy alkalom!

Figyeld, mi minden történik Veled, ami érdekes!
És mi minden történik szeretteiddel is:

Párod századszor hív meg vacsorázni.
Kisfiad először mondja: „Anya”!
Az ezredik pelenka (juj).
Fiad első munkahelye.
Szüleid századszor vigyáznak az unokákra.
Az ezredik doboz sör (csak haladóknak).
Csupa kisbetűs ünnep – vedd észre őket!

És ha megérett a helyzet, emlékezz meg róluk – ugye, tudod mivel lehet a legjobb emléket állítani ezeknek az alkalmaknak?

Egyszer – pár évvel ezelőtt éppen egy találkozóra mentem Budán. Szokás szerint gyalogosan. Általában a gyaloglás közben végig jegyzetelek, ötletelek.

De ezen a napon nem.

Ahogyan ott sétálok, az egyik villanyoszlopon megláttam egy felhívást: 7 hónapos baba keresi a fél cipőjét! Az anyuka szerette volna eltenni emlékbe az első pár kiscipőt, de sajnos csak a fele maradt meg egy séta után.

Először elkezdtem ott keresgélni, de hamar rájöttem, hogy ennek nem sok esélye van. Aztán arra is hamar rájöttem, hogy ez egy olyan alkalom, ami mindenképp vígasz-ajándékot érdemel!

Fejembe vettem, hogy hazamegyek, és…
… és ekkor elindultak a történések: olvasd el itt az elveszett kiscipő történetét:

https://www.facebook.com/pg/Tablacska/photos/?tab=album&album_id=465655230206462 << igazi alkalom!

Szeretettel:
Robi

GyémántBogár

Rendkívüli támogatás rendkívülieknek

figyelem