Halmi Artúr Lajos: Vizsga után, 1890. (Magyar Nemzeti Galéria)
Ez a kép a második legbeszédesebb festmény a számomra. Az elsőről is írok majd.
A jutalomsütizés már akkor milyen divat lehetett! Ahogy a sértődés is. Nézz meg a képen minden arcot. Figyeld meg, milyen érzelmek vannak jelen!
A legközelebb ülő kislányt, aki talán csak egy kísérő itt és nem érzi magáénak a programot. És ahogy újra és újra nyílik az ajtó, egyre durcásabbá válik. Az idős urat az újsággal, aki a fájdalmas napi hírekből kitekintve elgondolkodik – de az is lehet, hogy megvan a véleménye épp valamiről. Vagy nem élvezi, hogy sok a gyerek itt? Az elöl jobbra ülő anyuka vagy nagymama, aki egyszerre néz szeretettel és egyszerre sürgetően? A kislány a csészével, aki vagy nagyon boldog, vagy túl forró a kakaó és tudja, hogy már menni kéne?
Vizsga után.
Hol van ebben a tanulási lehetőség? Itt:
Mi van akkor, ha akkor is megünnepelheted az erőfeszítéseidet, ha azok éppen nem jártak – a verseny, vizsga, stb. szempontjából – sikerrel?
És mi van, ha akkor is lehet örülni mások örömének, ha nekünk magunknak most nem sikerült valami?
Ezt szoktam tanácsolni a tanítványaimnak:
Akármi van, mindenképp találd ki, mivel fogod jutalmazni magad, ha sikerül, amire készülsz. Legyen ez egy apróság, egy fagyi, bármi. De találd ki előre.
És aztán döntsd el, hogy AKKOR IS elmész fagyizni a vizsga után, ha nem sikerül úgy, ahogy szeretnéd! Huss: a feszültség jó részét kivettük.
Sokszor saját magunkkal szemben támasztunk túl magas elvárásokat, és a végén mi szenvedünk, mert nem lett ANNYIRA jó.
Hidd el, hogy jó vagy, és ünnepeld meg, hogy túl vagy a nehéz feladaton.
Sőt: mi van, ha nincsenek is nehéz vagy könnyű feladatok és mindig csak Te döntöd el, hogy nehéz vagy könnyű egy feladat? És mi lenne, ha nem is döntenéd el, hanem csak csinálnád és kész?
Hajrá, találkozunk vizsga után!
Robi
