gyerekek

Nem rontasz el semmit azzal, hogy csoda vagy

Standard

Csináld úgy, ahogy tetszik.

Ne félj.

Látom, hogy aggódsz. Úgy érzem, nem érzed, hogy szeretlek. Pedig tudom, hogy érzed. Azért érzem mégis, hogy nem, mert árny vetül a csodádra.

Valamikor valaki leszidott. Valamikor valaki azt mondta: béna vagy. Valamikor valaki nem fogadott el olyannak, amilyen vagy. Nem is tudja, milyen vagy valójában. Mert nem is érdekli. Csak meg akar változtatni, hogy ne legyél már akkora csoda. Mert ha nem vagy már akkora csoda, akkor nem vagy erősebb.

Mindig az az erősebb, aki leszid valakit? Attól kell félni?

Nem. Nem kell félni. Bátran elkezdheted. Én szeretlek. És ha tudnád mennyire, akkor csodák jönnének. Vagy már kezdődnek is a csodák? Bizony kezdődnek, mert látom, hogy ragyogsz. De még feszülsz. Mert azt hiszed, én is olyan vagyok, aki majd leszid.

Félsz, hogy elrontod, és mit fognak szólni… Ismerős érzés. Idő kell. Rengeteg időnk van.

Soha nem szidlak le. Soha nem bántalak. Mert ahogy megismertelek, rögtön tudtam, hogy a legnagyobb kincseim egyike leszel. Rögtön. Te még nem is tudtad, hogy mi lesz itt, én már éreztem. És minden mozdulatod ezt igazolja.

Csodák jönnek belőled. És érzem a végtelen hálát is. Itt elfogadnak, tudod? Hidd el!

Ezt erőltetni nem lehet. Sajnos nagyon sok jó tapasztalat kell, ha ott van a keserű érzések sora minden mögött.

Biztatlak. Viccelek. És tudom, hogy tudod, mennyire szeretlek.

És tudom, hogy nagyon nagyon jó neked most. De nem láthatom. Majd látom, ha megérdemlem? Ez butaság. Majd akkor látom, ha engeded, hogy lássam. Ha már tényleg elhiszed, hogy bizony itt minden más, mint amott. És hogy én nem az vagyok, aki amott van.

Köszönöm, hogy vagy.

Számíthatsz rám.

Alig várom, hogy újra alkossunk. És bátran kezdd el. Mert pont jó lesz úgy, ahogy elkezded. Ahogy te csinálod.

Mert csak te csinálod így és éppen ezért akarok éppen veled találkozni.

Köszönöm!

Robi

Nyár a télben, lélekdarabok a csodadolgozatban

Standard

Már megint megtörtént.

Mindig megtörténik. Mindig.

Olyan jó ez a csoda. És a legjobb benne, hogy nagyon egyszerű dolgok kellenek hozzá. Figyelni kell. És figyelni egyszerű. Imádom ezt.

Amint beléptem, a színes krétákat láttam meg. Ott sorakoztak, elrendezve. Hm. Ebben az osztályban van Valaki, aki elrendezi a krétákat. És alighanem nem hétköznapi személyiség. Hamar meg is lett, ki az. Már megint egy csoda.

Aztán jöttek a kártyák, és elindult Valami. Mindig elindul. És mindig megérkeznek a hatására Valakik.

VR, aki nem én vagyok, előre kitalálta, mi a feladat. És két órán át mindig ugyanarra gondolt – előre -, mint én. Te hiszel abban, hogy léteznek lélekdarabjaink? Olyan kis részek, amik úgy hiányoznak, hogy nem érezzük hiányukat, de amikor megtaláljuk őket, akkor tudjuk, hogy többek lettünk általuk. Megtalálom a lélekdarabokat. Hiszek bennük. És ezáltal ők is hinni kezdenek magukban.

VR, aki nem én vagyok, a mai dolgozatban ezeket írta:

Csoda. Felnőttek is megirigyelhetik! De irigykedés helyett inkább csak kövessék a példáját!

„Nem tudom, de kiderítem!” Segítek kideríteni, kedves VR. Aki nem én vagyok. Vagy mégis kicsit?

Aztán jöhet a zsepi, jöhetnek az érzelmek és jöhetnek a rejtett és fontos dolgok, egy másik kincs ceruzája nyomán:

Az őszinteség maga a legnagyobb kincs. A kíváncsi őszinteség. És még egy, csak hogy lásd, egy egyszerű mesebeli kérdés mit indíthat el? Mit indíthat el az őszinte figyelem?

Kifejezni sem tudom, hogy mennyire szeretem ezt. Csak csinálom, mert ezzel tudom a legtöbbet adni. És kapni is.

Mindent megteszek továbbá, hogy minden arra érdemes ember megismerje VR nevét – aki nem én vagyok. És a többiek nevét.

Köszönöm!

 

VR (na jó, itt most ez én vagyok)

Hát, nem a játékot osztályozzák

Standard

Forró nyári nap. Ömlik rólam a víz, pedig rövidgatya, póló van rajtam.

A szembe áramló fehéringesek és hosszú sötétnadrágúak bizonyítvánnyal a kezükben sétálnak, távolodnak a gimnáziumtól a szélrózsa minden irányába. Hogy bírják ebben a melegben? Egyáltalán… lassan június vége van és még mindig suli? No mindegy.

Terjednek közben a kitűnő bizonyítványos képek a fészen… nem mintha fontos lenne, hogy kitűnő. No persze, otthon nem árt megünnepelni! De legyen a gyerek büszke a saját bizonyítványára, ne a szülő mutogassa szerintem. Ettől még nagyon büszke vagyok én is a kislányomra. És mivel szinte sosem kellett itthon tanulni vele, úgy lett kitűnő, így aztán pontosan tudom, hogy ez a bizonyítvány valóban csak rajta múlt. Mert szeretjük, neveljük, imádjuk itthon ez tény – mégsem a mi érdemünk az eredmény.

Érdekes, hogy ha a bizonyítvány nem kitűnő, akkor arról azért a gyerek tehet sokak szerint. Érdekes és szomorú.

A dögmelegben, amiben strandcuccban is szétizzadok, az évzárósok áramlanak felém, ahogy sétálok a gimi felé. Szemben egy fiú, két szülővel – vagy nagyszülővel. Kezében a bizonyítvány, látszik, hogy örül, hogy VÉGE! Mert nagyon kemény lehetett. Kezdem ijesztően gyorsan megérezni, hogy ki milyen, és azt éreztem, hogy neki bizony tényleg kemény ez az iskola. Másoknak is, de éppen arra gondoltam, hogy a fene vigye, remélem, nem kitűnő a bizonyítvány a kezében, és mégis örül neki. Mert képes ennek örülni!

Nem tévedtem, amikor közelebb ért, láttam rajta ezt az örömet is. Vége, és jó lett! JÓ lett.

A bizonyítvány apa kezébe ért közben. Nézegeti. Éppen szembe jöttek velünk, és már majdnem mellettünk voltak, amikor apa megszólalt:

„- Informatikából hogyhogy csak jó vagy?”

Nem volt ebben bántás, szándékos nem. De az öröm a srác arcáról hirtelen a Horn fokig illant el. Majd megtalálja, ha szépen lassan arra hajózik.

Elhaladtak mellettem, én néztem a srácot. Ő meg a földet. Az anyák sokszor azért vannak, hogy vigaszt nyújtsanak, ha apa egy kicsit keményebben szól be. Most nem ez történt. Már pár méterre a hátam mögül ezt hallom:

„- Persze, mert nem a játékot osztályozzák!” – mondta ezt anyuci hangjában iróniával és olyan flegmán, hogy ha ezt a stílust a gyereke üti meg vele, akkor tuti bedurcizik. Anyu ezzel még rátett egy lapáttal, és az utca végére a „jó” örömből „nem lett ötös” bánat lett.

Nos, emberek! Mi lenne, ha megismernénk és elfogadnánk a saját gyermekünket? Mi lenne, ha nem hajtanánk ki a belét? Mi lenne, ha a saját eredménytelenségünket nem a gyermekünk széttrancsírozásával igyekeznénk kompenzálni? És mi lenne, ha a minket ért gyermekkori bántásokat hajlandóak lennénk legalább annyira feldolgozni, hogy ne vetítsük ezeket rá a „jó” bizonyítvánnyal örömmel hazatérő és a megérdemelt pihenésre boldogan készülő csemeténkre?

És mi lenne, ha miközben elégedetlenek vagyunk a gyermekünk eredményével, és őt hibáztatjuk, ezzel egyidőben nem hibáztatnánk az iskolát sem? Mert mindenki azt mondja: embertelenül nehéz a suli. Aztán jönnek a kitűnő bizonyítványok. Akkor most duplán lehetünk büszkék? Mert egy embertelenül nehéz dologban kitűnő a gyermekünk? Vagy esetleg mi építettük fel magunk, hogy nehéz a suli? Képzeljétek, nem csak a zseniknek könnyű a tanulás. Azoknak is könnyű, akiket nem tömnek tele aggodalommal, hogy na majd a hatodik, hetedik, tizedik milyen nehéz lesz!

A fiam nem örös mindenből. Sosem vártuk el tőle. Tökre nem érdekel. És persze, majd jön, hogy a felvételibe beleszámít és hú, a pontok. Sokakat van szerencsém ismerni, akik elvesztek a ponthatárok világában és bekebelezte őket a kisgömböc. Majd kijönnek valamikor belőle, de közben eltelik a legszebb időszak az életükből.

Most kell gyereknek lenni! Most kell örülni és megélni mindent!

És nem, még jónak lenni sem kell. Informatikából sem!

De a jó, az elég jó. A közepes az pedig közepes.

A szülőknek megadjam az elégségest?

Nem, igazából nem értékelek. De a játékot mindig osztályozni fogom.

Csillagos, mosolygós ötössel, bevésve, pirossal, tollal!

Nem, nem csak ez van a szememben, Robi bácsi

Standard

Már harmadszor járok ebben az osztályban.

Jó itt. És feladat is van. Rájövünk, ismét, hogy minden lehetséges. Minden sikerül. Még az is, amiről a tudomány bebizonyította, hogy lehetetlen. Ha találkozunk mesélek pár ilyen sztorit. Érdekes igazságok jönnek elő!

Viki nagyon lelkes. A rajzait egy kilométerről felismerem. Mindig hozzátesz valamit, ami még inkább kedvessé teszi azt, ami amúgy is kedvesebb, mint az átlag. Viki nagyon nem átlag.


Kártyák az óra végén. Vikié a táskámon pihen.

 

Kiosztom a kártyákat. Vándorló kártyák. Mindegyik elindul valakitől, és vándorolni kezd. Vagy marad. Ahogy tetszik neki.

Ragyogó arcok, és szokás szerint: kicsengetnek és maradnak. Aztán lassan elkezdenek mozgolódni.

Viki pedig odajön hozzám és úgy ölel, hogy úgy érzem, csak gerincem van, semmi más. Rámnéz. A szemeiben végtelen hála van. Néhány éve még képtelen voltam feldolgozni ezt. Most is van még hová fejlődni. Ahogy néztem őt, kimondtam:

„- Köszönöm! Látom a szemedben, hogy ezt mondod!”

Viki erre vigyorog. Aztán megszólal:

„- Nem, nem csak ez van a szememben, Robi bácsi!”

„- Hanem, mi még?”

„- Hát aaaaz, hogy te nagyon jó dolgot csinálsz, és ez való neked és csináld tovább, hogy másoknak is olyan jó legyen, mint nekem!” – és még ha lehet szorít a gerincemen. De nincs vége:

„- Neked ezt kell csinálnod, sose hagyd abba, jó?” – és vigyorog, mint a tejbetök!

Atyavilág! 8 évesen ilyen intelligencia – ez az én igazi ajándékom. Nem a dicséret, nem az elismerés. Soha nem arra hajtottam. Azért teszek nap mint nap, hogy ilyen kincseket fedezzek fel és láthassam a szemükben ezt a végtelen örömet és jóságot.

 

Robi

Elvesztünk téged, félek – mutasd az instád!

Standard

Különleges vagy. Te is tudod, én is tudom. Egyre többen tudják.

Észrevetted ezt, észrevettük ezt és egyre többen veszik észre. A valóságban. Mert ott nagyon tudsz figyelni. Ott ragyogsz és ragyogtatsz. Segítesz, felemelsz, kíváncsi vagy, lelkesedsz. Egyedi módon nézed a dolgokat. Lehet, hogy nehezebben fogadnak be, de ha befogadnak, akkor nagy ajándék leszel azoknak, akik körülvesznek. Mindez élőben, lájv!

Csak aztán látod, mit csinálnak, akik még nem jutottak el ide. Akik még nem önmagukként vesznek részt az élet játékában. Akik keresik az utat. És közben online mindenben olyanok, mint akárki más. Ugyanazokat posztolják, mint mindenki. Szelfiznek, és kifirkálják magukat. Beírják, hogy „X, ha szeretsz” – és ebből következtetést vonnak le.

Kiírják: „Engem nem szeret senki.” És akkor megtörténik.

Hiába tudod, hogy csoda vagy. Hiába adsz ebből élőben, ha aztán belesüppedsz te is az instafotelba, és nekiállsz baromságokat kiírni.

„Akarjátok irányítani a napomat?”

Aha, simán, igen. Nehogy önmagad legyél. Vagy nehogy olyasmit csinálj, amiről nem tud mindenki. Mégis, mi közük van az embereknek ahhoz, hogy mit teszel? És ahhoz, hogy mit veszel fel reggel? Figyu: nem vagy nullaceleb, hogy posztold, milyet tojtál! Azt nem akarod megkérdezni, hogy mikor menj vécére? És ha nem mondják meg, akkor titokban csinálod?

„Kérdezz bármit!”

Szerepelni akarsz? Tedd meg, élőben. Légy ajándék. Mosolyogj. Nevess. Ragyogjon a szemed. De nem itt van a színpad. Ez nem sajtótájékoztató.

„Vélemény?”

Mit érdekel mindenki véleménye? Törődést szeretnél, tudom. Megértem. Mert élőben nem megy és nincs is nagyon kivel. A szülők elvannak, dolgoznak, és már nincs köztetek emberi kommunikáció. Valakinek a szemébe nézve is határeset csak úgy kikérni a véleményét. Hidd el, akinek fontos vagy, megmondja neked ezt anélkül is, hogy kérnéd.

Miért akarsz mindenkinek megfelelni? Miért akarod másként élni az életed, mint ami szívből jön? Miért azzal foglalkozol, hogy ki mit gondol?

„Fogadjunk, egy fiú se lesz, aki megmosolyogtat, tedd ki te is!”

Haha, hát ez marhajó. Fogadjunk, meg tudlak fertőzni ezzel a hülyeséggel. Fogadjunk, neked is elmegy a kedved az élettől.

„Engem nem szeret senki, lájk, ha téged sem!”

Tudod milyen érzés, ha egy olyan valakitől látok ilyet, akit én nagyon szeretek?

Okosságok a bullyingról

Vagyis a zaklatásról – online zaklatásról. Persze, lehet olvasgatni nagyon tudományos cikkeket és a sokat emlegetett könnyes hangú sztorikat. De vedd már észre, hogy azzal, hogy „lájk, ha utálsz”, magaddal b….. ki! Azzal is, hogy itt van egy táblázat, tegyen minden barát valamit a száz kockába… És heten meg is teszik. Kilencvenhárman utálnak, igaz?

Minek? Miért? Hahó, jó reggelt!

És lassan, de biztosan…

Kiszürkülsz. Hiába tudod, hogy színes vagy, kiszürkülsz. Mert a való életben is nehéz ám a valódi érzelmeket átvinni. Hát még egy nyavalyás öt másodpercig látható sztoriban!

Én pedig itt vagyok, mint több száz csodagyermek paraapuja?

Dehogy. Nem parázok. Inkább szomorú vagyok – hogy elveszítelek. Mert különlegesnek ismertelek meg, előhoztam belőled, előhoztad magadból, és végül mész a levesbe. Ha hagyod. Tényleg, te hagyod? Én hagyom, mert nem tudok mit tenni, csak kirakok egy pici felkiáltójelet.

Vagy mi lenne, ha ebben az instás világban sem lennél hétköznapi? És itt nem beteges különlegességre gondolok. Egyszerű, érthető és őszinte dolgokra.

Mint az a csodám, aki zenéket szerez és ezeket mutatja meg az áldepis, figyelemhajhász és álfontosságot építő marhaságok helyett?

Vagy mint az a kincsem, akinek külön boldogsággal foglalkozó insta profilja van tizenkét évesen? Ő megtalálta a módját, hogyan lehet hozzájárulás a világnak itt is.

Mutasd az instád, megmondom ki vagy!

Mielőtt megmutatod, elmondanám, hogy már megmutattad. Mert sokan látják. És sokan elsiklanak felette, mert nem látnak semmi extrát. Na pontosan ez az. Pedig te extra vagy. De beszürkülsz, ha felveszed a divatos stílust. És akkor elvesztünk téged. Te is elvesztesz engem, és sokakat, akik épp a különleges mivoltod szerették.

Nyisd meg az instád. Nézd meg, miket raktál ki. És szedd le, ami nem te vagy, hanem mások miatt került oda.

Javaslom szülőknek is: vessetek néha egy pillantást rá, hogy mi történik, milyen arcot mutat a gyermeketek online. Önmagát? Abból mennyit? Kinek? Vagy esetleg szerepet játszik, és a posztjaiban egy hatalmas felkiáltójelet mutat?

Egy felkiáltójelet, ami azt mondja:

Ha nem foglalkoztok velem, akkor megkérek rá másokat. Bárkit. És úgy teszem, ahogy ezt ezrek teszik.

Anya, Apa:

X, ha szeretsz!


Csak lenni és nem menni

Standard

Csak lenni és nem menni.

Csak mozdulatlan létezni.

Mesék, világok, virágok.

Mosoly, amit mindig kívánok

Látni: tiéd, az lehet,

Ám ha megosztod velem… mehet?

A fény öleli körbe ragyogó lelkedet.

Minek a szabály, ha tudsz már szeretni?

Szemek tükrében gyémántot keresni

Meglátni azt, mit nem lát meg más

Megtenni mindent, mit nem nagyon szokás

Éberen ott lenni múlt helyett jelenben

Adni és fogadni egyre lelkesebben

Ölelni egymást tiszta szeretetben.

Ki érti s ki nem – számít ez, mondd?

Aki nem érti, az is lehet bolond

S lehetsz te is – hisz picit az vagy

Vállalod, s nevetsz, jókedv el nem hagy

Így vagy TE, mert önmagad adod

S így vagyok én is, nyújtsd csak a karod

Vagyok amikor TE csak úgy akarod.

Ahogy lesz, úgy lesz jó

Mert mindegy, merre szállsz,

Repül a színes léghajó

Benne szívek közt állsz

S a szívek melletted

– te tetted és teszed –

Mint fényes buborékok libbennek

S nagyon örülnek ennek.

Akihez kell, eljutsz,

Falakon is átfutsz,

Akihez nem, majd megtalál

Minden nap egy új kanál

Boldogság: teába méz

Ha egy ilyen kincs

Az emberre néz.

Ha van, aki nem ért

– mert van ilyen és lesz is –

Legyél lágy és kimért

S ne feledd hogy kiért

Élsz: azért aki szeret

Vagy aki bánt és kinevet?

Hidd el, te választod

Hogy hová árasztod:

Szeress, nevess, ölelj,

Igaz barátokra lelj!

Íme itt van egy épp

Aki írogat mindent efféleképp:

Van, aki csodás, van, aki ragyog,

Itt szeretet van, mondd: “Tündér vagyok!”

Kincs vagy annak, ki mindezt írja,

Itt van veled, míg szíve bírja.

Engedd le a falat – cső: le! Start!

Standard

A lábad mellé hullanak a szívek.

Aki szeretné, hogy szeresd, nem érzi eléggé. Mert a lábad mellé hullanak a szívek. Hiszen annyira azért nem tudod visszafogni, hogy ne áradjon belőled a szeretet. Jönnek a szívek egymás után. Kisebbek és nagyobbak. De a lábad mellé hullanak. Mert körülötted egy cső van. Egy átlátszó cső. Akár egy zuhanykabin. A zuhanykabin jó dolog, mert nem jön ki a víz. Na persze, és mi van akkor, ha kijön a víz? Semmi.

De az nem jó, ha a szívek a csövön belül maradnak. Mert nem jut el azokhoz, akiknek ajándék lennél. Akik nagyon szeretik, hogy szereted őket. Akiknek nagy szükségük van az ajándékra, amit te tudsz adni nekik. De csak nézik kívülről, a csövön át. Te pedig őket nézed belülről, a csövön át. És bizony hozzád sem jut el eléggé mások szeretete. Hiába árasztják feléd, visszapattan. Nagy véletlen kell, hogy egy-egy kis szív fentről beugorjon hozzád a csövön belülre.

A csőről nem tehetsz. A cső egyszer valamikor, észrevétlenül és alattomosan elkezdett emelkedni körülötted. Először csak egy kis gyűrű volt, a szívek még át tudták ugrani. De mára már: magasabb, mint te magad. És ontod magadból a szíveket, amik lassan megtöltik a csövet.

Mert nem létezik olyan gond, ami fölé ne emelkedhetne a szeretet. És a szeretet van, hiába rejted a csövön belülre.

Ami a csövön kifér

Nem erre mondjuk, de most erre fogjuk mondani.

Mert a szívek előbb-utóbb megtöltik a csövet. És az hiába olyan magas, amilyen magas nem szégyell lenni, egy-egy szív bizony kipottyan belőle, és eljut azokhoz, akik nagyon örülnek nekik. Örülnek, igen – a Te szíveidnek. A Te szeretetednek, ami csőbe van zárva. Mert a cső alattomosan felemelkedett köréd. Ne aggódj: akik figyelnek rád, meglátják ezeket az aprócska, túlcsorduló kis szíveket. És segítenek neked.

Cső: le!

Van egy nagy zöld gomb valahol. Ha nem találod, csinálj egyet magadnak. Ha ezt a gombot megnyomod, a cső elkezd lassan lejjebb ereszkedni. A csövet felemelték azok, akik nem értenek téged. Akik nem figyelnek rád. Akiknek csak egy vagy a sok közül. Akik megmondják mindig, hogy mit csinálj és a hibáidat keresik állandóan. És ha hibát találnak, ezt nagy dobra verik. Ettől a cső szinte ugrik egyet felfelé. Egyre kevesebbet látnak belőled azok, akik önmagadért szeretnek és nem azért, amit éppen csinálsz. Én tudom, hogy egy csoda vagy.

Emma gombja – mindenkinek van nagy zöld gombja!

Nyomd meg a gombot, és légy önmagad! Nyomd addig, amíg a cső szépen lecsúszik, be a földbe. És ahogy a cső ereszkedik lefelé, a szívek kiáradnak, végtelen szeretethalmazt képezve. És megtalálják azokat, akiknek éppen erre van szüksége. És ne gondold, hogy elfogynak a szívek, ha eltűnt a cső. Mert a szívek folyamatosan áradnak belőled.

Szandi rajza: Csővel és anélkül – hogy a jobb?

És mostantól semmi sem szab gátat annak, hogy szeressenek téged, és te is szeress másokat. Mert át tudod adni nekik az ajándékod.

Amikor valaki bánt, amikor nem ért meg: csak nyomd meg a gombot. Miközben nyomod, érezd, hogy a cső lemegy. Vagy fel se jön. A szereteted áramlásába a világon senki sem szólhat bele. Add önmagad!

Így szeretünk.

Áradnak a szívek

Hidd el: megérdemli a világ, hogy önmagadat add. Hogy az legyél, aki vagy. Mert téged szeretünk, nem valaki mást. Ha valaki más kell, akkor valaki mással akarunk találkozni. Nem kell szerepet játszanod. Nem kell tüskés bundát növesztened. Nem kell álarcot venned.

Emma változata

Semmi gond nincs: akkor is szeretünk, ha körülötted ott a cső. És hidd el: vesszük az apró kis jeleidet, amik időnként kipottyantanak egy pici szívet a cső tetején. Ahogyan időnként a zuhanykabinból is kifröccsen a víz. De ez nem baj. Mert a fürdőszobában megfér akármennyi vízcsepp.

És azok között akármennyi szív megfér, akik szeretnek téged.

Enged le a csövet! Bárki bármit mond: add át a világnak az ajándékod: önmagad!

 

Szeretettel: Robi

Valami nagyon készül – Tulipánokkal!

Standard

Z. Kiss Zalán valami egészen szuper dologgal keresett meg – s már el is kezdtük a közös munkát!

Hogy mi készül, el fogja mondani – addig pedig, mivel közeleg

április 2., az Autizmus Világnapja,

színezz egy kis TULIPÁNOS KERTET!

A színezőt a képre kattintva vagy innen le tudod tölteni!

Sok szeretettel!

Verset írtam, nem baj?

Standard

Bálint a Gyémántbogár Díj 2019 pályázatra rajzolt is, ám itt a vers a lényeg:

“Tudom, hogy nem vers verseny, de szeretettel írtam, talán tet❤️szik.”

Igen, Bálint, tetszik! Sose fogd vissza, ha árad belőled a szeretet!

Bálint verse:

“10❤️ dobbanás

10❤️ zuhanás

10❤️ ölelés

10❤️ merülés

10 perc, 10 óra, 10 év…

Szívemet ölelőn féltsd

10 éve szeretlek

10❤️-vel köszönlek.”

Bálint az, akinek hatására végleg eldöntöttem, hogy a 2020-as Gyémántbogár Díj NEM csak RAJZPÁLYÁZAT lesz!

Bálintot meghívtam a díjátadóra, de sajnos nem tudott eljönni. Éppen ezért meglátogattam a somogyi Batén. A bal alsó képen épp várja, hogy megérkezzek ?

Gyönyörű környezet egy ilyen kincs számára! Édesanyja szíveket varr, már Hannának is küldött. Működnek a dolgok!

Köszi Bálint, hogy megismertelek, még találkozunk!

Boldog vagyok, ne ments ki innen

Standard

Ha esetleg azt éreznéd bizonyos emberekkel kapcsolatban, hogy meg kell mentened.

Ha azt éreznéd véletlenül, hogy be kell avatkoznod, és változásokat kell előidézned. Hogy segítened kell. Hogy mindenképp te kellesz oda.

Éreztél már ilyesmit?

Hagyok időt, gondold át!

Ugyehogy ugye?

Mert meglátsz valakit, akinek szerinted nem jó ott, ahol van. Honnan tudod? Meglátsz valakit, akinek szerinted jó lenne, ha bárhol, csak másutt folytatná az életét. Honnan tudod? Egyáltalán: honnan tudod, hogy neki nem jó?

Attól, hogy neked abban a helyzetben nem lenne jó, az egy dolog. Ha ott kellene élned. Ha úgy telnének a napjaid, ahogyan az övéi telnek. Persze, hiszen te mást szoktál meg. Te mást tanultál meg jónak. A te térképeden minden más. A te térképedre te illesz. Az ő térképére pedig ő.

Nem kell megmentened senkit. Nem kell átráncigálnod a te térképedre, a te világodba, a te helyzetedbe.

Nem műveltető ige

Az ÉLET szó nem műveltető ige, tudtad?

Alanyi ragozás:

Én életek.
Te életsz.
Ő élet.
Mi életünk. (ja, igen, ez igaz)
Ti élettek.
Ők életnek.

Tárgyasban:

Én életem. (egy életem, egy hal az álmom…)
Te életed. (igen, ez a tiéd, és az az övé)
Ő életi.
Mi életjük.
Ti életitek.
Ők életik.

Nem kell másokat életned.

Élnek maguktól. Elhiszed?

A boldogság mindenkinek a saját szinjén, saját helyzetében értelmezhető. Mások a te helyzetedben lehet, hogy nem is lennének boldogok. Lehet, hogy éppen ártasz vele, ha olyan nagyon meg akarod menteni az illetőt. Ne tedd hát.

Sokat dolgoztam ezen magamban. Mert a rengeteg suli, rengeteg gyerek ezt hozta: meglátom, megszeretem és meg akarom menteni, hogy neki jó legyen. De mi van, ha neki már eleve jó? Ha neki így ez már boldogság?

A Gyémántbogár Díj 2019 pályázaton nagyon megfogott egy alkotás. Olyannyira, hogy egy különdíjat ítéltünk oda az alkotónak, Barbinak.

Barbi (Beck Barbara Kamilla, Monyoród) pályaműve

Barbi egy pici baranyai zsákfaluban lakik. Szerény körülmények. Nem tudod eljönni a díjátadóra sajnos. Éreztem ugyanakkor, hogy találkoznunk kell, és a minap hajnalban útnak eredtem, hogy az osztályának és neki adok egy feltöltő reggelt. Nem tévedtem, Barbi csodálatos teremtés. Nagyon ragyog, és még jobban ragyogott ezen a reggel. Ráadásul a díjat az egész iskola előtt adtuk át.

Hogy érzed magad?

Beszélgettem vele pár percet, hogy megismerjem. Nem hiába. Barbi az élő példa arra, amit eddig leírtam.

Megkérdeztem ugyanis, hogy hogy érzi magát. Mennyire boldog? És tudod mit mondott? Hogy nagyon. Hogy szereti a családját. A nyugalmat, ami körülveszi. Hogy a suliban is szeretik. Hogy alkothat. És akkor rájöttem. Már megint: nem kell őt megmenteni. Nem kell kiemelni, görcsösen támogatni, segíteni, tolni. Tudod mit kell ehelyett?

Szeretni.

Hidd el: őt lehet. Elhitetni vele, hogy nagyon szerethető és értékes. És ezzel szeretettel lehet – és kell is – őt támogatni. Meg lehet libbenteni előtte finoman, hogy milyen lehetőségei vannak. Hogy ezeket – ha akarja, és nem akkor, ha mi akarjuk – elérheti, kihasználhatja. Azt teheti, amit csak szeretne. Ha azt szeretné, hogy irány Pest, és bumm bele, óriáskerék, vízibusz, csodahelyek, forgatag és fúúúú, akkor teheti azt. De ha azt szeretné, hogy a kis faluból kisétál a buszhoz, elmegy vele a suliba, ott ragyog úgy, mint ahogy láttam, akkor miért is akarnánk ennél többet?

Shine: Barbi ragyog – a díjjal a kezében – Szederkény, 2019. március 13.

Gondolj ebbe bele!

Akiről azt gondolod, hogy nem boldog, simán lehet az. Ne magyarázd bele, hogy nem. Mert igen. Csak rá kell nézni!

Barbi csodás emberke. Megtalálja a boldogságát. Persze, támogatom, számíthat rám. A szemem rajta tartom, és minden tudásom az övé. De megmutatta nekem is és immár neked is:

Boldog vagyok, ne ments ki innen!

Köszönöm, Barbi! Remek példa vagy nagyon nagyon sokaknak. Gyerekeknek és a megmentőknek, akiknek megmentés helyett a támogató szeretetre maradhat így a legtöbb idejük.

Csak magadtól kérdezd, hogy miért

Standard

Kisfiam, miért kened a vajat a terítőbe?

Kislányom, miért van ilyen rendetlenség a szobádban?

Miért nem tudsz rendet rakni?

Miért nem tudsz normálisan enni?

Miért kell mindig hülyéskedni?

Miért veszed el a radíííírom?

Miért nem lehet csendben maradni?

Tanúja voltam egy kocsma előtti „beszélgetésnek”. A beszélgetés egy férfi és egy nő között zajlott, és igen rövid volt. Ráadásul egyoldalú. A férfi a nőhöz fordult:

– Mé’ vagy ilyen hülye?

Elgondolkodtam. Vajon ha az illető választ kap erre a kérdésre, akkor előrébb vagyunk?

Ha megtudjuk, hogy a gyerekünk

– miért keni a vajat a terítőbe
– miért nem tud rendet rakni
– miért nem tud normálisan enni
– miért hülyéskedik mindig és
– miért nem tud csendben maradni,

akkor vajon előrébb vagyunk? Nem sokkal, igaz?

Ez a „miért ez vagy az” csak egy szófordulat, amiről nem árt leszokni, mégpedig gyorsan.

Ha pedig azt mondjuk, hogy nem is, nem csak egy szófordulat, hanem, tényleg érdekel, hogy miért, akkor pedig a helyzet az, hogy nem ismerjük gyermekünket. Hiszen ha ismernénk, tudnánk, hogy azért keni a vajat a terítőbe, mert ő ilyen és kész. Nem arra figyel, mint mi. Nem várható el, hogy egy másik embernek ugyanazon dolgok legyenek a fontosak, mint nekünk. Ez segít az elfogadásban.

Azt gondoljuk, hogy a „miért” kérdésekkel gondolkodásra késztetjük a másik embert. Valójában csak megerősítjük felé, hogy igen, tényleg nem értjük őt. És ez nem megoldáskeresés, hanem nyűglődés.

Amikor helye van a „miért”-nek

Van egy pillanat, de csak egy nagyon rövid kis pillanat, amikor helye van a miért kérdésnek. Ez pedig az, amikor magunkba nézünk.

„Miért nem értem a gyermekem?”

Ennyi, és semmi más. Mert utána már nem ezt kell kérdezni. Utána ilyeneket lehet kérdezni:

– Vajon mi segítene nekem abban, hogy megértsem őt?

– Kisfiam, látom, hogy a vaj a terítőre került. Mit tehetnék, hogy legközelebb a kenyéren maradjon?

– Kislányom, ha szeretnéd, hogy segítsek rendet rakni a szobádban, szólj!

– Ha szeretnél úgy enni, mint mások, akkor gyere, megmutatom, hogyan lehetséges!

A legnagyobb titkom, hogy a gyerekeket teljesen egy szinten kezelem magammal. Sőt. Sokszor bizony felismerem, hogy jóval előttem járnak, mert tiszták maradtak és ennél nincs fontosabb. Ha tiszták, akkor tőlem akár lehet vaj a zongorán is. Lehet bárhol hülyéskedni, sokáig fent maradni és közelről nézni a tévét.

Csak egyszer kell megkérdezni, hogy miért, és azt is csak magunktól.

És egy vers neked ehhez:

 

Csak úgy

Mikor ott vagyok, nem álmodom
Egy mosoly fénylik arcodon
És minden olyan jó – csak úgy!
Nem álmodom, és ott vagyok
A vágyaim nem túl nagyok
Legyünk most, kérlek, csak úgy!
Csak úgy, csak úgy – Ne kérdezd, miért
Legyünk most a csak-úgy-lenniért.
Ha mesélsz, én csak figyelek
Ha szeretnéd, a csend leszek
Az élet nagyon egyszerű, csak úgy.
Egy jó dolognak nincs oka
A legtöbb jó az nem csoda
Ott kell lenni együtt, csak úgy!
Csak úgy, csak úgy – Ne kérdezd, miért
Legyünk most a csak-úgy-lenniért.
Szeretlek – és nincs oka
A legtöbb jó az nem csoda
Legyünk együtt néha csak úgy.

Vámos Robi, 2019

Ha befogadod, jönni fog – ha kaput nyitsz, neked is kapuk nyílnak

Standard

Mert lehet, hogy most csukva vagy.

Legalábbis ezt látják azok, akik nap mint nap elmennek melletted. Sőt, tudod, mit? Az tök rendben van, ha csukva vagy. Mert nem kell megváltoznod, és görcsösen figyelned rá, hogy megnyílj. Az izzadságszagú lenne. És nem is te lennél. Ha hirtelen repdesni kezdenél, és csip csirip, mindenkivel szabadon dumcsiznál, azt hinnék, valami bajod van. Vagy megkérdeznék: „Hát te mit szedsz, én is kérek belőle!”.

Ne szedj semmit. Sosem.

És ne is akarj változni. A változás magától jön és nem te változol, hanem minden. Ami körülötted történik: változik. Akik körülötted mozognak: változnak.

Befogadás

Ha nem fogadod be azt, amit kapsz, nem is jön ki belőled. És ha nem jön ki belőled, akkor nem tudja más befogadni. Az sem, aki be tudná.

És én is figyelek erre: ha túl sokat adok neked, talán meglepődsz, hogy ilyen is van. Sok idő kell, mire elhiszed, hogy tényleg Téged szeretlek és nem a cuccaidat, nem a munkáidat, nem azt, hogy milyen vagy vagy milyen nem vagy. És nem is azt szeretem benned, hogy megnyílsz és ragyogsz. Mert ahhoz, hogy valakit szeressünk, nem kell neki megnyílnia. Szerethetjük úgy is, hogy zárva marad.

Szerethetünk valakit úgy, hogy nincs velünk. Hogy nincs ott. Vagy akkor is szerethetjük, ha ott van, de éppen mást csinál. Kizárólag rajtunk múlik, hogy szeretünk valakit, vagy sem.

Mert a szeretet csak úgy van. Nincs adok kapok. Mégis van adás és befogadás. Ha nincs befogadás, az adás takarékon érkezik. Ha teljes a befogadás, az adás áradásba megy át. És megtörténik a csoda.

Apránként

Néha több óra is kell, mire egy picit, résnyire kinyílik a kapu. És akkor, ott, abban a pillanatban be lehet küldeni egy pici felderítőt. Egy kis felderítő szívecskét. Aki odabent megérinti az apró kis virágokat, kis harangokat, kis lélekhúrokat. És ha jól csinálja, akkor bent is marad. Nem jön ki, vissza a résen át. És ekkor a kapu tágabbra nyílik. „Jöhet még szívecske, örülök neki!” – mondja egy hang odabentről. És megérkezik a ragyogás.

És én ezt láttam ma a szemedben, a mosolyodban. Megérte kivárnom ezt a több órát. Sőt. Ha úgy tetszik, negyven évet vártam arra, hogy találkozzunk. És most nagyon örülök.

Köszönöm Neked. Mert erről szól az életem!

Robi

U.i.: hogy mennyire erről szól, hallgad meg ezt. Liza – rögtönzés zongorán. 1:30-nál nyílik a kapu.


Ajánlott olvasmány: Megláttam a szemében

Nem a te kudarcod. Te megtetted, amit meg tudtál.

Standard

Ragyogtál, és ezt valaki észrevette.

Egyre inkább észreveszem őket. Mert egyre inkább befogadom, amit adnak. Csak aztán mi is van akkor, ha észrevettem?

A helyzet az hogy, ha el is jönnek egyszer Vele, akkor sem fognak többször. Vagy nem tudom! Ő olyan mint Hermione a Harry Potterben: „mugli” szülők varázsló gyermeke. Nem, semmi gond a muglikkal. Nem értéktelenebbek, és a varázslók sem értékesebbek. Tudjuk, mit jelent.

Habár… nem ítélhetek, csak az alapján, amit eddig levettem. Sőt. Még abból sem kívánok ítélni.
Náluk úgy gondolják, hogy Ő így jó, ahogy van. És én is ezt gondolom. Sosem megváltoztatni szeretnék embereket. Főleg nem kell megváltoztatni olyasvalakiket, mint Ő. Ugyanakkor szerintem felényire sem értik őt.

Mugli módon veszik le a különlegességét. Ez az “igen tudjuk, jól énekel” stb. Amikor jelzem, hogy „heló, itt van valami nagyon ragyogós dolog”. És erre a válasz az: „igen, ő nagyon jó rajzos”.

Én meg azt mondom, EMBERSÉGBŐL van tehetsége. Ez azonban nem megy át. Hiszen nem mondhatom azt, hogy azért szeretnék adni Neki, mert nagyon ember.

Láttad volna az arcát amikor először meglátott.  És aztán amikor macskákat rajzolgattunk. Felismerem a MEGVAGY és VÉGRE tekintetet. Ez az volt.

Csak ezt nehez megmagyarázni. És nem is kell. Nem a mi hibánk.

Ő olyan, hogy amint meglátom, elkezdek félni, hogy elveszítem.
Pedig én is dolgoztam már ezen elég sokat. Hiszen jobb örülni annak ami van, mint félni attól ami egyszer majd lehet, hogy nem lesz.

Egy varazsvilágot képzelek el.

Ahol tök mindegy, mennyire nem értik meg Őt otthon vagy a suliban: el lehet jönni és lehet működni.

És itt majd szabadon lehet örülni, úgy, hogy mindenki megérti.

Gyémántbogár Díj 2019 eredmények

Standard

A 2019-es Gyémántbogár Díj pályázat minden várakozásunkat felülmúlta, ugyanis

2.633 rajz érkezett be hozzánk!

Ez valami nagyon szuper dolog, ahogy már az elején sejtettük az első néhány beérkező pályamű alapján.

Dolgozni fogok rajta, hogy ez a rengeteg szeretetenergia utat találjon magának, és láthassa ország-világ, hogy a gyerekek milyen csodákra képesek. Mert ezt látni kell! Nem jó, ha visszakerülnek a borítékokba és dobozokba!

Köszönjük a csodás alkotásokat tehát, és egyben a szokásos frázis következik: a zsűri nehéz helyzetben volt. Hiszen 2.347 rajz közül most mindössze kilencet kellett választanunk.

Első, második és harmadik helyezetteket, valamint különdíjasokat választottunk.

Íme, a helyezést vagy különdíjat elért pályázók névsora abc rendben:

Beck Barbara Kamilla, Monyoród
Boros Nóra, Barcs
Győri Boglárka, Maglód
György Annamária, Debrecen
Halász Ágnes, Verpelét
Jakab Laura, Szigetszentmiklós
Jaskó Emõke, Sárospatak
Kovács Kata Réka, Debrecen
Krasnyánszki Stefánia Lujza, Budapest
Martonos Petra, Budapest
Nagypál Borbála, Sándorfalva
Oldal Szonja, Tápiószele
Orosz Richárd, Mátészalka
Pattogató Márk Manó, Budapest
Szabó-Nagy Csenge Eszter, Százhalombatta
Szakmáry Fruzsina, Budapest
Turányi Ábel, Újcsalános

A helyezést elérteknek gratulálunk! Külön levélben is értesítjük őket nagy szeretettel. A díjátadón pedig feltétlenül számítunk megjelenésükre, hiszen csak itt derül ki, ki milyen helyezést ért el.

A helyezést elért pályaműveket itt meg lehet tekinteni:

Gyémántbogári üdvözlettel, a zsűri:

Barabás Lujza, Kompolti Hanna, Koncsik Viktória, mint a zsűri gyermek tagjai
valamint Barf Attila, Korognai Dávid és Vámos Robi

Kilógni a sorból, úgy, hogy benne sem állsz

Standard

„Úgy érzem, kilógok a sorból.”

Azt mondod? Igazad lehet. És mi van, ha picit továbbmegyünk?

Kilógni abból lehet, amiben benne vagy.

„Nem nagyon illek a képbe.”

Azt mondod? Igazad lehet. És mi van, ha picit továbbmegyünk?

Csak abba lehet nem beleilleni, amiben benne vagy. Ha benne vagy a sorban, könnyen kilóghatsz belőle. Ha benne vagy a képben, könnyen lehet, hogy nem illesz bele.

Azt mondják, hogy csak akkor nincsenek hamis hangok a zongorán, ha a saját művét adja elő a szerző. Mi lenne, ha te szereznéd ezt a művet? Mi lenne, ha te raknád össze a hangokat benne egymás után? Mi lenne, ha a saját életed maga lenne egy dal? Csupa olyan hangokból, amiket Te szeretnél, hogy benne legyenek?

A hangok: sor. Hangsor. Egymás után. Nem tornasor. És nem egy sor a menzán. Folyamat. Egyik a másik után.

Mi lenne, ha te állítanád össze a sort?

Egy olyan sort, amiből mindenki kilóg, így végül senki sem lóg ki?

Mi lenne, ha te festenéd meg a képet, amiben benne vagy és beleillesz? És mindenki beleillik, akit csak látni szeretnél benne? Te döntesz! Sose feledd: szabadon választhatsz!

Ha azt mondják: „Kilógsz a sorból”, a válasz gyakran ez: „Nem veled van a baj, hanem a sorral”. És mi van, ha picit továbbmegyünk?

Mi lenne, ha nem is lennének sorok?

Ha nem kellene beállni valahova, amiből aztán ki lehet lógni? Mi lenne, ha nem kellene betársulni mindenkinek valamihez? És mi lenne, ha az emberek nem az alapján ítélnének meg egyes embereket, hogy melyik sorba álltak be?

Mert ha van sor, akkor lehet, hogy az is baj, ha beleillesz. És lehet, hogy az is, ha kilógsz. Ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg azabaaaj. (Kösz, Belga!)

Nem a sorral van baj. Azzal sincs baj, hogy van sor. De neked nem kell beállnod semmilyen sorba. Csak légy önmagad. Az, akinek születtél. Hogy kinek születtél? Ha akarod, segítek kideríteni.

A saját festményedbe beleillesz. A saját dalodba a te hangjaid tökéletesen belesimulnak. És a saját – nem is létező – sorodból sosem fogsz kilógni.

Robi

Neked könnyű, hiszen te…

Standard

Könnyű. Elintézni azzal, hogy „neked könnyű”.

És igen. Valóban könnyű. A kérdés az, hogy vajon miért könnyű?

Amikor két perc alatt megértek egy gyereket, akit tíz éven át nem értett meg senki… akkor nekem könnyű.

Amikor bebizonyítom egy osztályról, hogy szó nincs róla, hogy az iskola réme lenne… akkor nekem könnyű.

Amikor azt mondják: „Neked könnyű, hiszen te csak két órát vagy velük.”

Amikor azt mondják: „Neked könnyű, mert tudod, mit kell tenni.”

Miért lenne nekem könnyű?

Egyszer kaptam egy ötöst olyasmire, amire mindenki kettest kapott. Jó esetben. Kérdezték, hogy csináltam. Kiderült, hogy tanultam. „Neked könnyű, hiszen te tanultál!”

Nekem könnyű, mert nagyon tudok figyelni a másik emberre. A gyerekekre valamiért különösen tudok koncentrálni. Ráadásul egyáltalán nem tudatosan és nem görcsölve. Valahogy ez jön. Ezért nekem könnyű!

A kislány hisztizik. Anya megőrül. Kiabál. A kislány hisztizik. Apa erre elővesz egy csokit, és megkínálja a kislányát. Neki könnyű, hiszen tudja, hogy minek örül a kislánya.

Persze jönnek a nyekergő „boldogcsaládértbékébenlágyhanggal” vélemények: „Elrontja a gyereket!”. „Na, aztán majd már ezért fog hisztizni, hogy csokit kapjon.”

Ennek az apának könnyű. Csak a csokinak nem könnyű, mert a csokit megeszik.

Hidd el, könnyű a másikra figyelni. Csak ne magadra figyelj. Ne arra figyelj, hogy ciki neked a hiszti. Az rólad szól. Rossz szülő vagy, ha hisztizik a gyereked? És akkor is, ha csokit adsz? Apa a jó zsaru, mert mindent megenged? Anya a rossz zsaru, mert aludni küldi a gyerekeket? Apa a jó, mert nála lehet csipszet zabálni vacsorára és sokáig tévézni?

Mindent meg lehet beszélni. Ne találd ki, ki mit akar.

Szeresd azokat, akikről azt mondod: szereted őket.

Ismerd meg azokat, akiket szeretsz. Könnyű lesz őket szeretni.

És olyan könnyű lesz, hogy mindenki ezt fogja mondani:

„Neked könnyű!”.

Könnyű lesz nekik ezt mondani.

Hát bafki, a pápával könnyebb találkozni, mint veled!

Standard

Tarthatatlan. Mondom.

Teljességgel tarthatatlan. Nem normális. Beteg. Hát mi ez?

A naptáram olyan, hogy lassan egy porszemet sem lehet benne leejteni. Kedd csütörtök az iskolákat járom. A többi nap hozzám jönnek a gyerekek. Néha írok, zenélek, rajzolok és közben minden más. Nem, nem kell aggódni. A családom is lát. Bőven. Nincs ezzel baj.

A kis herceg jut eszembe és a „fölnőttek”. De nem rólam van itt szó. Mert én annak ellenére, hogy tele van a naptár, nem vagyok „elfoglalt ember”. Fontos talán igen. De fontoskodó semmiképp. Aminek kell, ott mindig tudok helyet szorítani még ebben a naptárban is:

Rengeteg kis tanítványom van. És sok közöttük az igazi baráttá vált kincs. Időről időre találkozunk. Ha belefér a naptárba. Néha aggódnak, hogy nem férnek bele.

De, és most jön a feketeleves:

NEM AZ ÉN NAPTÁRAMBA NEM FÉRNEK BELE, HANEM A SAJÁTJUKBA!

Hát hogy lehet ez? Itt vagyok én, aki ezermillió dolgot csinálok folyamatosan. Minden napom kitöltöm csodákkal, imádom csinálni. És mindig csak egyre jobb és jobb lesz. Olyan pörgés van, hogy hű! És minden belefér, elhiszed? Tele vagyok lendülettel, és azt mondom: mindenre van időm. Mégis néha én égek, ha valakinek csak két hét múlva tudok időpontot adni.

Hogy lehet, hogy én mégis jobban ráérek, mint egy gyerek?

Hahó! Nem ment át a kérdés. Hogy lehet, hogy jobban ráérek, mint mondjuk egy öt-hat-hét-nyolcadikos gyerek? Hogy lehet, hogy egy nyamvadt dátum nincs, amikor ráérne?

Mert tanulni kell a szabadságharcot, meg a hatványozást, meg a normálalakot, meg a vegyjeleket meg a lejtőn csúszik a test… de élni nincs idő? Hogy lehet ez? Hogyan alakulhatott ez így?

És miért arra neveljük már egészen kis kortól a gyerekeket, hogy „előbb tanulj, aztán élhetsz!”? Előbb dolgozz, aztán teheted, amit szeretnél?

Hát nem, kérem, most is azt teheted amit szeretnél! És tudom, hogy vannak kötelező feladatok. És vannak olyasmik, amiket azért vállalnak be a gyerekek, mert az legalább nem tanulás. A szakkör hegyek, amik belelógnak az estébe. A családok estéjébe is, igen. Érintve ezzel mindent. A hétvégi versenyek. A megmérettetések, amikről úgy gondoljuk, hogy fejlődésre sarkallnak.

És közben nem élnek a gyerekek, és elfoglaltabbak, mint egy „elfoglalt ember”.

13 évesen ezt írta nekem egy igazi kincs egy egésznapos programunk után:

„Ez egy olyan lehetőség, ami bár elsőnek furcsának tűnhet, egyáltalán nem az. Volt már, hogy gyermekeddel csak úgy kiugrottatok a városba, és anélkül hogy az órát nézegettétek volna, vagy helyszíneket szabtatok volna meg, csak úgy eltöltöttétek együtt az időt? Nem hiszem :D. A “mai rohanós világban”, hogy így fogalmazzak, nehéz megállni egy pillanatra is akár. Nem tudjuk irányítani az időnk, hiszen a forgószélben vagyunk mindannyian: méghozzá nyakig. Iskola, munka, edzés, különóra… mind-mind kötött időpontok ezek. Ez a program azt teszi lehetővé, hogy a gyerek pár órára kiugorjon ebből a forgószélből. Nincsenek kötött időpontok, nincsenek helyszínek. Mindenki könnyed lesz és felszabadult. Fantasztikus élmény volt. Mert nem csak egy nagyon kis figyelmes ajándékot, hanem egy ÓRIÁSI élményt is kaptam.”

Hát normális ez? Hogy 13 évesen ilyen mértékű igény van a szabadságra, mert NINCS szabadság?

Van, amin nem tudunk változtatni. Mert túl nagy falat. És sosem szoktam a rendszert szidni, mert minek? A rendszer az van, az egy sajátosság.

Mit lehet tenni?

  1. Meg kell tanítanunk a gyerekeket tanulni.
    Mert nem tudnak. Nem tudják, hogyan lehet hatékonyan. Gyakran látnak végtelennek egy tanulnivalót, miközben lehet, hogy öt perc is elég hozzá.
  2. El kell fogadnunk, hogy az iskola akkora terhelést ad, amekkorát ad, és kész.
    Kár pörölni, panaszkodni. Egyik feladat a másik után, így megy, és könnyebb, ha nincs görcs.
  3. Észre kell vennünk, hogy nem emlékszünk, a mi gyerekkorunkban mennyi tanulnivaló volt.
    Kár visszasírni a „régi szép időket”. Mert nem is biztos, hogy szebb volt.
  4. Észre kell vennünk, ha túl sok a plussz.
    Ha látjuk, hogy gyermekünk hullafáradt, akkor beszéljünk vele arról, hogy vajon melyik szakkörre és versenyre van valóban szükség, és melyiket kell elengedni ahhoz, hogy ne utálattal induljon neki olyasminek, ami korábban nagy vágya volt. Akkor is, ha saját maga hajtja szét magát, és akkor is, ha egy tanára esetleg túl lelkes, és szinte kötelező jelleggel versenyezteti. És akkor is, ha esetleg azt az eredményt szeretnénk a gyermekünktől látni, amit nekünk nem sikerült elérni.
  5. Sokat kell beszélgetni.
    A figyelem mindenhez kell.

Gondolj hát bele. Ki az elfoglaltabb? A gyermeked vagy az amerikai elnök?

Tőlem nyugodtan mehet tovább, mert végülis mindenki azt tesz az idejével, amit akar. De akkor is tarthatatlan, ha egyszerűen nem tudják a gyerekek éveken át azt csinálni, amit szeretnének. Sajnos persze gyakran nem tudják, mit szeretnének igazán. Hogy mi az útjuk. De a megérzésekre akkor is számíthatsz.

Beszéljetek. El fogja mondani. És ha nem tudsz segíteni, akkor is segítettél, mert meghallgattad.

Állítsuk be az osztály hangerejét?

Standard

Állítsuk be az osztály hangerejét ? – mindezt az erőszakmentes kommunikáció és egy kis rajz segítségével.

Pedagógusok figyelmébe egy kis eszköz, amit az óráimon akkor használok, ha az egymásra figyelés a témánk.

Persze nem arról van szó itt, hogy én állítom a hangerőt.

Valójában ezzel a kis eszközzel csak JELZEM, hogy én hogy ÉRZÉKELEM őket.

Innen már tudják, mi lehet a megoldás, ha szeretnének egymásra figyelni:

? Zöld: minden oké.

⚠️ Sárga: figyelj, mert épp nem hasznos az idő, amit együtt töltünk, mert a zajszint nem engedi, hogy aki akar figyelni, az tudjon is. Egyszerűbben: mindjárt piros!

? Piros: megyek haza. ?

Sok esetben elegendő csak megfogni a kis jelző mágnest és máris csendre intik egymást.

Így lehet fenyítés nélkül, lágyan, belső motivációt generálva kordában tartani őket még akkor is, ha az óra nagyon nagyon vicces és laza.

Fontos, hogy ezt az eszközt NEM SZABAD KINYOMTATNI és kiragasztani valahova örökre, mert elkopik a hatása. Igen, egy idő után le kell törölni és már elég csak a mágnes. Ha pedig csökken a hatás, újra fel lehet rajzolni a skálát, ráadásul új, figyelemfelhívóbb, esetleg metaforikusabb jelöléssel lehet ellátni. Voldemort lehet a piros 😉

Használjátok egészséggel!

Robi

Élőben: https://gyemantbogar.hu/az-osztaly-ahogy-meg-sosem-lattad/

Kék haj sztori második felvonás: Minden a lehető legnagyobb rendben van

Standard

Történt egy emlékezetes eset, melyről cikket is írtam. És úgy gondolom, mindenből lehet pozitív kört kanyarítani.

Ma találkoztam Velük. Igen, nagy V-vel.

A folytatás pedig maga a csoda – ebben a videóban megmutatom, hogy a megoldás mindig a szívben van:

A jel, amiből BIZTOSAN tudjuk

Standard

Csillan szemem, torkom szorul
Öröm szívembe vödörrel borul
Új sort kezdek, s írom végül:
Szeretlek kendővel és anélkül
Mert a szépség
Nincs kétség
A szemed mélyén vár
Ha belenézek, nincs határ
S aki ilyen jó és tiszta,
Annak kamatostul jár vissza
Ölelés, jókedv, nevetés,
Csodák és egy jó adag
Színekben gazdag
Hannát-szeretés.

(VR2019)

Rengeteg drukkolás, szorítás, szeretet… Azért eközben igen sokan aggódnak is.

Pedig a drukkolás, szorítás az hiány alapú: mivel nincs, drukkolunk, hogy legyen… Az egészség. És a hiány hiányt teremthet. Ehelyett az egészségtudatot kell növelnünk.

Mert ez elég kemény dolog azért. Lehet A és B verzió is.

Eddig is tudtam, hogy nincs B verzió, csakis az A létezik.

Hanna azonban kimondta. Ő is tudja. Hogy itt csak a gyógyulás lehetséges:

Mindig a barátom leszel, Hanna. Ebben a kérdésedben a válasz világít!

Ma a jótékonysági ested közvetítését az M7-esen autózva néztem. Aztán nem néztem, mert elkezdtem bőgni, és nem láttam az utat… Amikor abbahagytam, elkiáltottam magam szinte önkéntelenül:

„Annyira szeretlek!”

Nem tudom, hogy lehetséges, de lehetséges. Olyan mértékű szeretet, ami minden akadályon áthatol.

Én úgy gondolom, Hanna, hogy legbelül máris meggyógyultál.

Örök barátsággal:

Robi

Lehetetlen nem létezik – vers Hannának

Standard

Hisszük, hogy minden jó

Annyi minden kibírható

Nincs határ, él és virul

Néznivaló mosoly pirul

Arcodon a ragyogás…

 

Réten át a szaladás

Alvás, ágyban maradás

GYorsnál gyorsabb gyógyulás

Ott, szemedben gyúl a fény

Gonosz nem bánt, ez a tény

Jónak lenni nagy erény

 

CSoda vagy, nagy ajándék

Olyan jó lesz a játék

Dalolni, ölelni, élni

A világon semmitől félni

 

Vígan lenni, tenni, venni

A legjobb kedved elővenni

GYere hamar, várunk…

 

Mindig ugyanott járunk

Ilyen a szeretet: mindent látunk

Nincs nagyobb kincs, rád találunk

De ránk találsz Te is, azám

Ezren mondják Neked: Hannám!

Nagyon erős, ő egy hős…

S még alig pár esztendős

Ilyen egy csoda

Kellünk nagyon oda

Együtt vagyunk, jár az agyunk

Ragyogunk és szeretünk

Üdén, tisztán nevetünk

Lesz még ünnep, nekünk, s neked…

 

SZeretünk itt lenni Veled

Ezért vigyázz, s mi vigyázunk

Rólad szól majd legszebb álmunk

Ezt kívánjuk szeretettel

Telis tele szív-lélekkel

Ülj most ide

Nézz szemembe

Kezed nyújtsd, tedd kezembe

 

Vidám álom, csupa öröm

Éjjel is majd őrködöm

Gondolj szépre, színre, fényre

Tiszta vízre, édes ízre

Egy új nap vár: holnap a napja

Lesz itt csoda: Hanna kapja

Este van már, lefekvés

Neked s nekünk pihenés

Ügyes leszel, s úgy tűnik:

Lehetetlen… nem létezik!

 

Vámos Robi, 2019.

Lehet, hogy régen lány volt!

Standard

Várok egy suliban a folyosón.

Kicsengetnek épp: nyílnak az ajtók, egyik a másik után. Előbb óvatosan, aztán bátran feléled a zsibongás.

Mellettem a teremből ötödikes korúak lépnek ki, majd vissza is mennek. Aztán többen jönnek ki, nevetnek, visszamennek.

Végül a félosztály kint van és tanakodik.

„Nézd meg, mi ez!”

„Figyeld már!”

„Ez komoly?”

Háromszáz gyerek közül is ki szoktam hallani, hogy ki mit mond. Durva.

„De durva!”

„Ez mi?”

Semmi „Ez ki?”. Semmi érdeklődés. Csak egyből az, ami tönkreteszi az osztályokat.

Megint visszajönnek. Röhögés.

„Nézd már meg!”

„Lehet, régen lány volt!” – röhögés.

A hajamat nézik. Mert kék. Ja bocs. Nem azért nézik, mert kék. Hanem azért, mert nem bírják befogadni, csak ha megmagyarázzák.

A legnagyobb poén négybetűs, bével kezdődik, uzival végződik.

Most értettem meg, hogy mit éreznek a k-popperek (cikk itt)!

Mert nyilván nem normális

Mert nyilván nem normális, hogy kék a hajam. Persze, hogy nem, hiszen én sem vagyok az. Ahogy az sem normális, hogy tizenegy éves gyerekek egy felnőttet kapásból, mindenféle információ nélkül megítélnek és besorolnak.

A baj ezzel csak annyi, hogy tudom, hogy honnan tanulják. Te is tudod, ezért te mindent megteszel, hogy ne erre tanítsd, igaz? Hogy jó példát mutass, és megtanítsd gyermekednek az elfogadást.

Mert ha nem így teszel, akkor gyermekedből akármekkora kincs is volt benne, az elvész. Ha azt hisszük, hogy véleményünket, kommentünket válogatás, szűrés és gondolkodás nélkül fel szabad böfögni magunkból, mint egy bacilust, majd rá szabad köhögni arra, akit éppen érünk, akkor nagyot tévedünk. És ha ezt megtanítjuk gyermekünknek, akkor életünk legnagyobb hibáját követjük el.

Mert ez a fajta kommentelés, ítélkezés és mások előtt azzal jófejkedés, hogy beszólunk frappánsan és örülünk a saját ökörségünknek, az nagyon nagyon gáz. Tönkretesz lelkeket. Na ne értsd félre: az enyémet nem teszi tönkre. Csak nagyon elszomorít. Elszomorít látnom, hogy ebben az osztályban úgy látszik, ez a divat. Lehet, hogy csak szünetben, de ez a divat.

Szerinted azt hitték, nem hallom? Mert a bé-uzik süketek biztos.

Hidd el, mindenki meghallja, amit mondasz. És betalál. Csak a célponton múlik, hogy mit hoz ki belőle.

Minden számít.

Klisé: ne ítélj elsőre.

Folytatom: másodikra se ítélj. Sőt. Magasiskola: ne ítélj egyáltalán.

Ezen a reggelen a felajánlásomat vittem be az iskolába egy csoda számára. Kék hajjal. Ők ebből csak az utóbbit látták. És hamar döntöttek. Bével kezdődik és uzival végződik. Azonnal ítéltek. Röhögtek. Nem fáj. Csak elszomorít.

Mert az osztályukba is járnak csodák, akik egészen biztosan takarékon működnek emiatt. És olyan csodák is járnak oda alighanem, akik egyre kevésbé csodák ebben a környezetben. És nem kell sok idő ahhoz, hogy ők is ítélni kezdjenek. És ekkor ők már nem önmaguk lesznek, s jöhet a kommentek felböfögése.

Ez egy nagy felkiáltójel.

Mindig is tudtam, hogy az a csoda, akit nem is oly rég megismertem valamit tanítani fog. Mert folyamatosan tanít. Valamire fel fogja hívni a figyelmem. Hát nem fantasztikus, hogy így, ebben a formában mutatta meg, hogy milyen bajok vannak arrafelé a teremajtók mögött? Nagyon hálás vagyok.

Gondoltam, hogy felajánlok egy dupla órát ennek a bizonyos osztálynak. Aztán arra jutottam, hogy megkeresnek, ha kíváncsiak lesznek.

Mert ha nincs kíváncsiság, sosem lépünk előre.
Csak az lép előre, aki hisz a varázslatban.

 

Robi

Biztos neki SZÜKSÉGE VOLT RÁ!

Standard

Bebivel (11) történt… Tolmácsolom Anya szavait:

„Hazaérünk.

Akasztom fel a kabátját, és észreveszem:

Eltűnt a kitűző!
A „szent” kitűző, amit Robitól kapott több mint egy éve… most nincs meg! Kérdezem: Hová lett a kitűződ?
Rám néz,mosolyog és mesélni kezd:

„Tudod anya reggel bementem a suliba, felakasztottam a kabátom és még meg volt, de mikor délután felvettem eltűnt, valaki levette! Biztos neki szüksége volt rá! Nekem pedig van egy másik!” mondja, majd sarkon fordul és bemegy a szobájába!

Csak állok és visszhangzik bennem a mondat: „Biztos neki SZÜKSÉGE VOLT RÁ!”

A legtöbben úgy reagáltak volna, hogy ellopták, azonnal beszélj az osztályfönökkel, ez felháborító, ezt meg kell torolni…… talán egy éve Ő is így reagált volna, de most nem!

„Biztos neki SZÜKSÉGE VOLT RÁ!”

Nem a kis enyveskezűt látta, hanem túl tud nézni a tényeken! Már érti! Felnőtteket megszégyenítően, tisztán érti!
Több mint egy éve ismerjük Robit,a programot, ami rengeteget adott neki és észrevétlenül a zsigereiből ő is ad tovább! Elfogadást, megértést és iránymutatását magával és mással szemben is!

Köszönjük!”

Dóra, Bebi édesanyja

Adni kell, hogy adni tudjon. Ez nem felhívás. Ez a valóság.

Standard

„Körülölel mérhetetlen szeretet,
ragyog, csillog, nevettet.”

 

Amikor egy ismerősöm felhívását olvastam, egyből éreztem valamit, de még nem tudom, hogy mit.

Mert nem szokásom ILYENEKRE járni. Milyenekre? Hát ez az.

Ez nem az EGYIK eset, AMIKRE elhívnak embereket… Hogy segítsenek, mert baj van lehetne jobb is.

Ez nem EGY felhívás. Ez itt a valóság. És megtapasztalni, megérezni egészen más, elhiheted.

Hannának szerveztek egy rendezvényt, melyet megosztott egy ismerősöm. Megmondom, mit éreztem:

„EZ AZ.” Igen, ez az, amikor meg kell néznem, kiről van szó. Mert ez nem egy alapítványos egyszázalékos plakát. Ez a valóság. Mert Hannának tényleg nagy erőre van szüksége.

És ma láttam, hogy van is ereje. Mert ma együtt rajzoltunk, és megengedte, hogy megismerjem. Ezzel már az ő ajándékát átadta. És látom, hogy ragyog belül. Ma ez a ragyogás előbújt, játszadozott, nevetgélt.

És ez maga a valóság. Nem is maga a rendezvény a lényeg.

Hiszem, hogy egy súlyos betegségből is a szeretet vezet ki. A figyelem és a végtelen elfogadás. Ha nem éltél még át ilyet, akkor nagyon itt az ideje. Meg fog találni. És megérint, és onnantól kezdve nincs megállás, mert olyan hihetetlenül áramlik, hogy mindent magával ragad. Téged is. Bárcsak ismernéd!

Este még visszatértem, és ajándékot kaptam: egy könyvjelzőt. Örök emlék lesz. És ha majd mondjuk egy év (vagy kettő, öt, száz) múlva megmutatom Hannának – mert MEGMUTATOM, akkor olyan angyalian fog mosolyogni, hogy legszívesebben már most beírnám a naptáramba, hogy „Hanna könyvjelzős évforduló”.

Sőt. Már be is írtam. Én ott leszek. Ő is.

Mert ez is egy félegyenes. Eddig volt, ami volt. Most van a most. De mostantól csakis az számít, hogy mi lesz.

Minden sikerül.

Nem, nem ment át.

Minden sikerül.

Nem, még mindig nem ment át.

MINDEN

SIKERÜL.

Tudod? Tudod?

Hanna tudja.

Minden tudásom az övé – felajánlottam, hogy havonta találkozunk és rajzolunk varázsolunk, beszélgetünk. Persze ennél többször fogom látni, ebben biztos vagyok.

És te is segíthetsz.

Olvasd el a felhívást, ami nem egy a sok közül és nem egy egyszázalékosdi.

Itt van egy óriási kincs, aki a legjobbat érdemli.

Mert képes adni másoknak. Annyira tud szeretni, ahogyan sok felnőtt sosem lesz képes, mert sajnos sok felnőttet sosem szerettek annyira, amennyire Hanna szeretni tud.

Olvasd el. EZ a valóság. Számítunk Rád.

 

Robi

Mielőtt megosztanád, olvasd el ezt is.
Aztán nézd meg ezt az angyalt a képen. Igen, mindkét képen angyal van. Ugyanaz az angyal, akinek ma a szemébe néztem és azóta ömlenek a szívek belőlem.

 

Kérlek, segíts Te is Hannának, hogy újra igazán ragyoghasson:

Vannak hatások, amelyek örökre szólnak – Varga Enikő tanító írása

Standard

Már eltelt két hónap, mióta az osztályunkban járt Robi. De azon a napon valami megváltozott.

Az eddig bezárt, mosolytalan kislány ontja nekem a rajzait, mosolyog, csacsog. A fiú, aki sosem akart rajzolni, széles mosollyal, határozottan kéri a lapot. És már nem csak feketével firkál, hanem színes vonalak keltik életre a fehér lapot. Az egyik tolltartóból eltűnt a radír, mert nincs többé rá szüksége.

Írás órán a betűk vázolása mindig új kalandot rejt. Már ők kérik, hadd csináljanak valamit a betűből, nekem kell kitalálni, vajon mivé változott az „r” betű? Ó, hiszen ez egy róka! Az meg ott egy lámpa! Hú, ez meg egy félelmetes szörnyeteg! Egyikből virág fakad, kúszik fel, az ég felé!

A táblán még ott van Robi rajza:

„Minden sikerül!”

Nem tudjuk letörölni. Az osztály része lett, szeretjük… Mindenki vigyáz rá. Néha csak úgy megállnak előtte és nézik. Vannak hatások, amelyek örökre szólnak. Belénk ívódnak, és valahogy a részünkké válnak. És gyökeres változást hoznak…

Tk. 83. o. / 4, 5 – vagy nem ez a lényeg?                                      

Szóbeli vizsga. Nekem egy rémálom volt mindig. Írásban jó vagyok. Izgulok akkor is, egy-egy kérdésnél jön a pánik, az üresség, de tudom, pár pillanat és megnyugszom. Már ismerem magam. De a szóbeli… Kihívás. A gátlásaim, a félelmek. A gyerekek előtt nincs ilyen. Az a természetes közegem. Egy vagyok velük. Szimbiózis.

De ez más. Bemegyek. Kihúzom a tételt. Várom a jól ismert pánikot („nem tudok semmit!!!”), de most elmarad. Leülök, nézem a fehér papírt. Jegyzetelni kéne. Valami vázlat. Kinézek az ablakon. Nyüzsög a város, de finoman belepi a tiszta, fehér hó. Milyen gyönyörű!

Visszatérek a helyzetbe. Ez csak egy vizsga. Már TUDOM, hogy sikerülni fog.

Az osztály. Leckét írunk. Végre elcsöndesedtek, mindenki dolgozik. Éppen valamit pakolok a szekrénybe, mikor odajön hozzám. Rám emeli könnyes szemét:

„Nem akarok leckét írni. Majd otthon megcsinálom.” Már kérdeznék, de folytatja:

„Tanító néni, az a baj, hogy én béna vagyok. Nem tudom a matekot, az írást, meg az olvasást.”

Istenem, milyen fáradt lehetsz! Hiszen egész nap kompenzálsz. A figyelemzavarod, a motoros kényszerek, a képességzavaraid. Mikor szembesülsz vele, hogy a többieknek mennyivel könnyebben megy. De te küzdesz, sokszor csak az én kedvemért. Mikor órán néha elmegyek a padod mellett, magadhoz húzol: „Szeretlek Enikő néni!”, és folytatod a munkát. Mikor finoman megsegítelek, ha elakadsz. Mikor az írás felmérő után az egész osztály előtt megdicsértelek, mert felülmúltad magad. Ha más megnézte volna a lapod, kérdőn nézett volna rám: Mi ebben a különleges? Inkább” átlag alatti teljesítmény”. A tollbamondás, az az egy-két szó, még nem megy. Csak egy kusza firka jelzi a próbálkozásodat. Még nem érted el ezt a szintet. De végigülted a húsz percet, láttam rajtad az elszántságot, mert bizonyítani akartál. Magadnak és a tanító nénidnek. Mert örömet akartál okozni. Sikerült…

Ragyognak a szívek…

Mindez pillanatok alatt végigfut rajtam, míg ott állsz előttem. Egy könnycsepp remeg a pilládon. Egyszerre tele lesz veled a szívem. Két tenyerem közé veszem az arcodat:

„Hogy mondhatsz ilyet?” És kezdem sorolni. Mindazt, amit idáig elértél. Hogy honnan indultál, és milyen szépen fejlődsz. Csak hidd már el végre, hogy képes vagy rá! Bízz magadban! Év elején minden feladatnál mantráztad: „Nem tudom megcsinálni. Én ehhez béna vagyok!” Ma már csak ritkán mondod. De még mindig nem hiszel.

Ahogy sorolom a változásait, kezd visszatérni belé az élet. Néz rám, azokkal a tiszta, gyermeki szemeivel. Rámutatok a táblára:

„Nézd csak, hát mi van oda felírva?”

MINDEN SIKERÜL!

Hidd már el végre! Széles mosoly, könnycsepp felszáradva, puszi a homlokra és egy nagy ölelés. Büszkén megy vissza a helyére és munkához lát.

Lehet, hogy még te sem hiszed el. Azt gondolod, ez csak egy frázis. Persze, minden sikerül. Ugyan már, talán másnak. Nekem biztosan nem. És dől belőled a panasz.

Én sem tudtam elhinni sokáig. Pedig én akartam. De visszahúzott sok minden. Én is ezt gondoltam. Talán igaz, de rám nem vonatkozik.

De egyszer csak megértettem. Sok idő kellett hozzá, és valami változás, egy megérkezés. Nem tudom pontosan megmondani, hogyan és mikor, de egyszer csak ott volt. A felismerés. Amolyan „aha-élmény”.

Macskásodás – a legegyszerűbb bizonyítása, hogy minden lehetséges. Tényleg.

Szerettem volna elmondani, hogyan csináld. De ez nem ilyen egyszerű. Ez a te utad. De azt biztosan tudom, hogy mindenki képes rá. Te sem vagy kivétel. Legyél nyitott, engedd, hogy beférkőzzön a tudatodba, a szívedbe! Ez egy szemlélet, egy gondolkodásmód. Félig-akarva nem megy. Teljesen át kell formálódnod. De ha egyszer rászánod magad, hihetetlenül szabaddá tesz! Mert akkor fogod elfogadni, érteni és végre átélni, hogy:

MINDEN SIKERÜL!

Varga Enikő, 2019. január 10.

Nem tudom, csak úgy jött abból, hogy itt vagyunk

Standard

Miért írtad ezt a „hesteget”?

„Csak úgy. Jött, abból, hogy itt vagyunk.”

Alkotunk. Beszélgetünk. Zenélünk. Már harmadszor találkoztunk, és tudom, hogy ez már az a szakasz, amikor bátorodsz, nyílsz, bátorodsz, nyílsz.

Mert egyre inkább elhiszed, hogy itt elfogadnak. Hogy itt tisztelnek, megértenek. És elmondanám, hogy marhamód hiányoztál is! Mert igen, igenis, hiányoztál. És tudod, mi a legjobb?

Hogy ma már az a flúgos kis valaki lépett be hozzám, aki az első alkalommal éppen csak hogy előbújt belőled. A második alkalommal pedig már megjelent és jelen volt. De most eleve ő érkezett meg, be az ajtón. Azonnal tudtam, hogy megérkeztél.

Mert mindig megérkezel. Csak várni kell. Várni, elfogadni és szeretni.

Annyian elemzik ezt agyon. Régen én is elemeztem. De nem kell. Csak örülni kell neki, de nagyon. Végtelenül.

Köszönöm!

Ha lenne rá mód, osztályfőnöki dicséretben részesíteném ezért az ajánlásért.

Standard

„T. Szülő!
 
Tájékoztatom, hogy az Ön által javasolt rajzos foglalkozás igen jól sikerült. Ha lenne rá mód, osztályfőnöki dicséretben részesíteném ezért az ajánlásért. A gyerekek élvezték, engem pedig rádöbbentett, hogy van remény: a gyerekekhez egészen másképp is lehet viszonyulni. Két napja azon gondolkodom, hogy ez hogyan lehetséges. Ajánlani fogom a többi osztálynak is.
 
Köszönettel és üdvözlettel: H. Kornélia”

Gyorslink az órák leírásához:

Az osztály ahogy még sosem láttad

Ofők írták:
———–

„Kb. 5 perc alatt levetted, hogy ki milyen, és direkt olyan feladatokat adtál, ami felerősíti a dolgokat. Különleges élmény volt látni az osztályt ebből a szemszögből.”
 
„Még fontosabbak lettek nekem ezek a gyerekek. Jobban érzem a saját felelősségemet is.”
 
„Olyan problémákat is feltárt, amiket most időben észrevettem, mielőtt nagy baj lenne belőle.”

Gyerekek mondták:
——————-

„Azért ilyen jó ez a nap, mert itt volt Robi bácsi.”
 
„Mikor jön legközelebb?”
 
„A varázsceruzával minden dolgozat ötösre sikerült!”
 
„Köszönöm szépen, hogy itt voltál és hogy segítettél abban hogy fontos vagyok én is!”

Anyuka írta:
————

„Szerinte Te egy varázsló vagy �
Annyira örülök, hogy volt rá lehetősége megismerni Téged és azt, amit tanítasz a gyerekeknek! Annyi pozitív élménnyel gazdagodott, hogy csak úgy sugárzik � Jó ezt látni!”

�������

Kedves szülő, kedves osztályfőnök!
————————————

Örülök, hogy te is fontosnak tartod a mai rohanós és online világban a valódi értékeket.
Örülök, hogy te is nyitott vagy arra, ami nem egészen szokványos. Hiszen ha más eredményt szeretnénk, máshogyan is kell tennünk a dolgokat.

Köszönet azért, hogy a rád bízott gyerekeket úgy terelgeted az útjukon, ahogyan a legjobb nekik.

2016 óta járom az iskolákat, és azóta már 387 osztályban tartottam foglalkozást. Ez annak idején rajzolgatásnak indult, mára pedig egy igazi önbizalomnövelő és csapatépítő tréninggé vált. Folyamatosan járom az iskolákat, és mindig hamar megtelik a naptáram – köszönet mindazoknak, akik jelentkeznek, mert meglátják ebben a programban a lehetőséget!

Nem kell aggódnod: ha meghívsz, nem leszel fekete bárány. Azt tökéletesen megértem, hogy nemigen létezik olyan tanári kar, ahol minden kolléga egyformán nyitottan és pozitívan áll hozzá egy ilyen speciális programhoz. Ezt minden bizonnyal te is el tudod fogadni. Ez, mind sok más dolog, nem való mindenkinek.

Nektek nagyon is való, ha szeretnéd, hogy

– a gyerekek az osztályban kezdeményezőbbek legyenek és egyéni önbizalmuk növekedjen
– az osztálytársak jobban tiszteljék egymást és végighallgassák a másikat
– közted és az osztály között még erősebb legyen a kapcsolat, megkönnyítve a közös munkát
– felkészítsd az osztályodat a felsőbe lépésre
– a te osztályodba járó gyerekek magas önértékeléssel, kiemelkedő empátiával rendelkezzenek
– a gyerekek elfogadják egymást – mert mindenki másképp különleges
– az osztályodban a konfliktusokat tettek helyett szavakkal is meg tudják beszélni a gyerekek
– versengés helyett egymást emelő közösség alakuljon ki.

Nem rajzot tanítok, hanem egy szemléletet – rajzokon keresztül. Van egy életfelfogásom, s ennek egyik átadási módja, hogy rajzolok. Nyilván néhány rajzos trükköt hazavisznek a résztvevők: pedagógusként, szülőként is tudod majd alkalmazni az itt “ellesett” elemeket.

Nincs pontos módszertan: rövid és könnyed, játékos rajzos gyakorlatokkal kinyitom a gyerekeket. Villámgyorsan megismerem őket, hogy az időt a lehető leghatékonyabban tudjuk kihasználni.

Az óra kettő vagy három tanórát vesz igénybe és mindössze fehér lapra és grafitceruzákra, valamit krétára és táblára van szükség.

Kiknek – miért ajánlom?
————————

1. osztály: A suli egy jó hely, nem kell félni, bátorság!

2. osztály: Megismertem az osztálytársaimat, de vajon eléggé? És mennyire hiszem el, hogy amit csinálok, az tetszeni fog másoknak és saját magamnak?

3. osztály: Hú, már kell tanulni is, lazítani mikor fogunk? Majd most: úgy tanulunk, hogy nem is tanulunk!

4. osztály KIEMELTEN AJÁNLOTT: Sok a változás, kamaszodunk… és ki fogunk kerülni a tyúkanyónk szárnyai alól, jön a felső, mi lesz?

5. osztály: Már nagyok vagyunk, de ne csússzunk szét, ha lehet! És bírjuk jobban a változásokat, ne essünk kétségbe!

6. osztály: Több új tantárgy, otthoni tanulás hegyek. Tartsunk össze, használjuk ki, hogy egy jó csapat tudunk lenni, ha akarunk!

7. osztály: Ej, de megnőttünk! Főleg a csajok… A fiúk is? Sok a veszekedés. Oldjuk meg!

8. osztály: Hú, már mindent tudunk. De vigyázzunk, ne legyen túl nagy az az arc! És hogyan tovább? Mik leszünk, ha nagyok leszünk?

Mit mondj ofőként a szülőknek vagy szülőként az ofőnek?
————————

Ha aggaszt, hogy hogyan fogod a szülőket (vagy az ofőt) meggyőzni arról, hogy ez jó lesz az osztálynak, és érdemes erre szánni az osztálypénzből:

Küldd el a program leírását a szülőknek vagy pedagógus kollégáidnak!

Hidd el, minden szülő látni fogja gyermekén délután, hogy „hopp, itt valami történt”. Ezt pénzben nemigen lehet kifejezni. A foglalkozás nem ingyenes, ugyanakkor a program egy bábszínházazás árában van – gyermekekre leosztva teljesen reális összeg, mindenki meg fogja érteni.

Mikor tudok elmenni hozzátok?
——————————-

Amikorra beírjuk a naptárba. No, ez nem mindig olyan egyszerű, mert amikor észbe kapnak az ofők, akkor elárasztanak 🙂 Így a naptár huss, betelik. Kedden és csütörtökön járok a sulikba, ezek a napok kiadók. Egyelőre még januári időpont is van, de a naptár kb. februárban szokott megtelni a tanév végéig.

Kérlek tehát benneteket, hogy cselekedjetek mihamarabb, ugyanis:

– Véges a szabad időpontok száma.
– A tiszteletdíj kissé emelkedik a második félévtől.
– Alig várom, hogy lássalak titeket!

A lényeg, hogy legyen meg a jelentkezés, onnantól már foglalt a helyetek.

Kérlek, ha jelentkeztek, beszélj kollégákkal is, mert ha már elmegyek a sulitokba, akkor szívesen megyek egy nap akár 3-4 osztályba is – így megoszlik az útiköltség.

Az órákat több tanítványom javaslatára „Ragyogástan”-nak kereszteltük el. Talán ez fedi le a legjobban a dolgot.

Már így is nagyon sok a szöveg. Néha elég egyetlen mosoly is, és tudod: igen, erre lesz nektek is szükségetek.

Az óra leírását itt megtalálod:

Az osztály ahogy még sosem láttad

Még részletesebben:

Hívj meg az osztályba! Alig várom!

Találsz az oldalon interjúkat is, ha nagyon kíváncsi vagy! Tök jó ezeket a gyerekeknek is megmutatni a foglalkozás előtt pár nappal, hogy mégis kire-mire számíthatnak.

Szeretettel várom a találkozást, jelentkezzetek minél hamarabb, és kérlek, ennek a bejegyzésnek a megosztásával iskolai csoportban, osztálycsoportban segítsetek a gyerekeknek, hogy részük lehessen ebben az élményben. Köszönöm szépen!

Max. energiával:

Vámos Robi
gyermek- és diadal coach
www.gyemantbogar.hu

Ne felejts el ragyogni

Standard

Ne felejts el ragyogni.

A napsütésben fürödni
Örülni egy pohár víznek
Leheverni, pihenni
Időt adni minden íznek
Értékelni, adni, kapni
Jól mulatni
Nevetni és nevettetni
Védeni és vigyázni
Fogni és elengedni
Kincseidet óvni
Ha kell, szólni
Nem hagyni ha nem akarod
Szeretni ha akarod
Lelkesítve lelkesedni
Erőt adva melengetni
Mosollyal jutalmazni
Szívvel látni, szívből adni
Önmagadat megbecsülni
Zenélni és alkotni
Működni, mert jó vagy
Világíts, fényesíts,
Kis kérés, nem nagy
Légy pont ilyen
Jó is lesz így
Magad ura
Magad hölgye
Ragyogásnak szíves völgye.

VR2018

Anya, meséld el, hogy hogy csinálja a Mikulás!

Standard

Anuci, jön a Mitulát?

Jön, kicsim.

És hoz cokit?

Ha jó voltál, biztosan.

És jó voltam?

Anuci, jó voltam! Nézd!

…

Anyuci, most is jön megint a Mikulás? Szerintem jön. Írunk neki levelet? Segítesz?

Tegyük a levelet az ajtóba! Bedobod a postaládába?

Anyuci! Itt volt megint! Nézd, mit hozott!

Hogy csinálja?

…

Anya! Odatettem a levelet azt asztalra, és nem járt bent senki, mégis eltűnt!

Tuti biztos, hogy végig ott voltam az előszobában. Direkt figyeltem. De nem láttam!

Anya, meséld el, hogy hogy csinálja a Mikulás!

Hogy tudja titokban tartani?

Hogy tud ennyi levelet elolvasni? És szeret engem?

Ja, tudom, szeret engem. Mert itt az ajándék. Tudnám, hogy hogyan?

Mert anya, anya, te láttad, ugye, hogy itt volt? Nem? Ha nem láttad te sem, akkor hogy? Mondd el, hogy hogy csinálja!

A kéményen? Nincs is kéményünk. Az ablakokat direkt becsuktam, és rájuk írtam az ujjammal: ZÁRVA.

Anya, ugye nem sértődött meg ezen a Mikulás? Nem akartam megbántani.

Ja, nem, mert hozott csomagot. Lehet, hogy nem tud olvasni? Vagy kintről tükörírással volt ZÁRVA?

Hogy lehet, hogy az előbb még semmi nem volt a cipőmben? A te csizmád is üres volt, megnéztem. Mert volt már, hogy egy kindertojás begurult az elejébe, emlékszel, anya?

Lehet, hogy valaki más volt? Az nem lehet. Mindenki itt volt velem most.

…

Anya, nem értem. A Sanyika azt mondta, hogy nincs is Mikulás, és az anyukája vette a csomagokat a Lidl-ben. De ez nem igaz, oda is volt írva, hogy a Mikulás csomag elfogyott. Én meg tudom, hogy nem is volt. Fura ez a Sanyika.

Anya, a lányok miért utálják a szaloncukrot? Azt mondták, ha idén is azt hoz a Mikulás, akkor kiakadnak. Anya, miért akadnak ki az emberek, ha kapnak valamit?

…

Anya, idén is jöjjön a Mikulás? Vagy már mondjuk meg a gyerekeknek?

Ne. Ne mondjuk meg.

…

Anya, de jófejek vagytok, kaptam én is Mikuláscsomagot! Puszi puszi! Nem baj, ha odaadom Botinak? Ő még kicsi. Vagy Boti is kapott? De hogy?

Boti, tudtad, hogy a Mikulás a kéményen jön be?

És anya, lehet legközelebb telefont kérni csoki helyett?

Jó voltam?

Jó vagyok?

Nagy vagyok már, anya?

…

Finomat főztél, anyu! Na és jó voltál?

Nézd, anyu, te is kaptál csokit a csizmádba!

És anyu, látod, milyen boldogok az unokáid?

Nagyi! Meséld el, hogy hogy csinálja a Mikulás!

Hogy csinálja, hogy mindig gyerek marad belül?

Hogy csinálja, hogy mindig kíváncsi és csillog a szeme és és és…

Hogy csinálja, hogy mindig ott van, ahol kell? Hogy tud ilyen lenni?

…

Mikulás, ugye nem minden gyerek örül a csokinak? Ugye nem mindenki örül neked? Nem fáj ez neked?

De ugye vannak… tudom, hogy vannak olyan gyerekek, akikhez érdemes menned! És felnőttek is vannak – olyanok.

Mikulás, meséld el, hogy hogy csinálják ezek a gyerekek!

Hogy csinálják, hogy bár megnőnek, mégis csillogóak maradnak, és megkérdezik:

Mikulás, te hogy csinálod ezt?

Kép: Cegléd, Táncsics Mihály Általános Iskola, Népkör, 2018. – a Mikulás a buborékban.

Elődkém! A loggiára nézzél ki!

Standard

Bettina sztorija – napi szépség:

“Ma ezt az üzenetet kapta a 2,5 éves kisfiam, az erkélyünkre pedig a felettünk lakó Bácsi belógatta a látható csomagot. Úristen, hát mennyire cuki már, nem?

Egyébként annyi a „szomszedság” kapcsolatunk, hogy néha, ha a Bácsi lemegy újságért, mi is akkor megyünk bölcsibe. A kisfiam ekkor mindig a bácsi kezét fogva sétál le. Ezután a Bácsi is megy a dolgára, mi is. Többször mondta, mennyire boldog, ha a kisfiammal mehet le a lépcsőn, és most így hálálja meg a Picikém törődését.

Ez a szeretet. Ismeretlenül is. ❤❤❤

ui.: A bácsi vajon megérdemel egy Táblácskát? Biztos örülne.”

Nagyszerű – és természetesen felajánlottam Bettinának egy grátisz Táblácskát – ma elküldi a kérését és készül a Mikulás ajándéka  🙂

Micsoda erő van benned!

Standard

Mert végtelen tehetség vagy.

Olyan, akiért érdemes volt az egészet elkezdenem. Csak azért érdemes volt elkezdenem, hogy miután elkezdtem, évekkel rá találkozhassunk. Hogy megmutasd, mire vagy képes.

Hogy megcsillantsd. Hogy megláthassa a nagyvilág: IGEN, képes vagy kihozni magadból a csodát. Mert végtelen kreativitással működsz. Képes vagy pár vonalból kincset alkotni.

De a csodára árny vetül.

Mert nem mindenki fogja fel ezt. És van, aki bánt. Van, aki másokat bánt körülötted. Van, aki a barátaidat bántja.

Egy törékeny kismadarat büntet azzal, hogy nulla tisztelettel bánik vele. Letöri a szárnyait és nevet rajta.

De te ezen nem akadsz fent.

Mert végtelen erő van benned. Nagyon érzel mindent, és ez néha fájdalomhoz vezet. De tudod kezelni a fájdalmat. Mert közben végtelen erős vagy.

Micsoda erő van benned, hogy így, ebben a környezetben is előtört belőled a csoda!

Micsoda erő van benned, hogy a kegyetlen külvilágtól függetlenül vagy képes így működni.

Persze tudom: nem függetlenül. Mert jobb is lehetne, ha hagyná a világ. Mennyivel jobb lenne mindez, ha nem lenne semmi kegyetlenség körülötted. Ha nem szekálnák egymást melletted.

Ha nem szólnának be neked, hogy kussolj, ülj már le, süket vagy? Ha nem tipornák sárba az önbecsülésed. Ha nem becsmérelnének folyamatosan és nem nevetnének sokan a rád mondott értelmetlen poénokon.

Mennyivel jobb lenne, ha tisztelnének. Ha elismernének. Ha megértenének. Ha tanulnának tőled. Mert tőled csak tanulni lehet.

Nézz csak körbe. Sokan tanulnak tőled. Sokan néznek fel rád. Igenis vannak, akik meglátták már benned a kincset. Mégsem irigykednek, hanem elfogadják, hogy igen, Te jó vagy. Nagyon jó.

Lehet, hogy nem hétköznapi. Nem szürke. Nem tucat és nem sablonos. Egyéniség.

Nézz körbe. Vedd észre, hányan szeretnek.

És vedd észre, micsoda erő van benned!

Én tudom.

Megvédeni nem tudlak a kegyetlenségtől. De meg tudlak úgy erősíteni, hogy bízz annyira magadban, hogy ne számítson senki, aki ellened fordul. Mert aki ellened fordul, az maga ellen fordul. Kényszerből: magával van baja. Veled nincs baja. Csak épp nem lát. Nem hall. Csak magát látja egyedül. Magának akar mindent.

Pedig te vagy az, aki megérdemli a mindent. Mindent, ami jó.

Vigyázz magadra. Engedd meg magadnak, hogy erős legyél. És mutasd meg a világnak, micsoda erő van benned. Hogy még így is csodákra vagy képes.

És ha még erősebb leszel, tiéd lesz a világ. És ha tiéd lesz a világ, képes leszel másokat erősíteni.

Mert végtelen tehetség vagy. Nagy szükség van rád!

Mese Dórinak

Standard

Ezt a mesét Dórinak írtam, hogy minél hamarabb meggyógyulhasson.
Természetesen Táblácskát küldtem Neki, s mellé járt ez a mese.

Egyszer volt, hol nem volt, elég messze, de mégsem olyan messze, mint ahol a madár se jár, volt egyszer egy kismadár. Ez a kismadár egy hatalmas tölgyfa lombjai között éldegélt. Fészke a tölgyfa sűrű ágai között bújt meg, gallyakból és szalmából építgette-szépítgette minden nap. Minden nap egy picike szál szalmát vagy egy aprócska gallyat tett csak hozzá, mégis az évek során az övé lett a legeslegszebb fészek az egész kerek erdőben. Csodájára járt az erdő apraja-nagyja! A nagyobb madarak, a nyuszi, de még a medve is csak ámult-bámult, mire volt képes ez az icipici kismadár.

–         Kismadár! – kiabált fel a nyuszi neki. – Hogyan tudtad ezt a gyönyörű fészket megépíteni? Hiszen vagy százszor akkora, mint te magad vagy!

–         Ó nyuszi, ez igazán nem varázslat! – illegett-billegett a kismadár az ágon, de csak miután letisztogatta a reggeli morzsákat a tollairól. – Csak mindig egy picit, mindig egy nagyon pici darabkát tettem hozzá. Az hidd el, nem volt nehéz! Elhiszed, nyuszi?

A nyuszi elgondolkodott.

–         Azt elhiszem, hogy egy szalmaszál nem nehéz neked. De hány szalmaszálat kellett idehordanod? Az nem volt fárasztó? – kíváncsiskodott.

–     Ha egészen pontosan szeretnéd tudni, akkor háromszázötvenhatmillió – négyszázkilencvenkétezer hatszázhetven szalmaszálat hoztam ide a csőrömbe csippentve a szomszéd szántóföld mellől! – jelentette ki büszkén a kismadár, és egy kicsit elpirult. Szerény kismadár volt, nem verte nagydobra az ügyességét, de ha már kérdezték, örömmel válaszolt.

–         Ejha! – rikkantotta a nyuszi. – Eddig még el sem tudok számolni! Én csak egy, kettő…

Mielőtt a nyuszi háromig számolt volna, kibújt a bozótból a medve.

–         Hallottam ám, miről beszélgettek! Egy kislány jut eszembe róla! – dörmögte.

–         Tényleg? – kíváncsiskodott a kismadár, és egyik lábáról a másikra ugrált.

–         Bizony! – mondta a medve.

–         És miért jutott eszedbe a kislány? – kérdezte a nyuszi érdeklődve.

A medve elmosolyodott, és megsimogatta az állát.

–        Ismertem régen egy kislányt, aki ma már nagyon nagylány, és már neki is van kisfia is, kislánya is…

–        De miért jutott eszedbe? – vágott közbe a nyuszi.

–       Azért jutott eszembe, – fordult a medve a kismadárhoz – mert ahogyan te a millió aprócska szalmaszálból építgetted a házad, úgy lett apránként a kislányból is nagylány.

–        Szalmaszálból építette fel saját magát? – kérdezte a nyuszi bizonytalanul.

–        Nem, dehogy – mosolygott a medve.

–        Akkor hol vannak most a szalmaszálak? – kérdezte a kismadár.

–     A szalmaszálak a fészkedhez kellenek. – felelte a medve. – A kislány szalmaszálai pedig minden apróság: egy ölelés, egy virág, egy mosoly, egy puszi…

–        Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolsz – mélázott el a nyuszi. – Ez a sok minden olyasvalami, ami boldoggá tesz minket!

–        És közben észrevétlenül felnövünk, ugye? – kérdezte a kismadár.

–        Pontosan! – válaszolta a medve. – Minden kis apróság, amit kapunk, egy szalmaszál. Minden pici dolog! Minden kis ajándék, minden kedves szó egy szalmaszál, amivel felépíthetjük saját magunkat, ahogy nyuszi mondta. De ezek nem valódi szalmaszálak.

–        Hanem milyenek? – kérdezte a kismadár.

–        Ezt nagyon nehéz elmondani – töprengett a medve. – De az bizonyos, hogy vannak köztük láthatatlanok is! Az ám! És ezek a szalmaszálak nagyon nagyon sok helyről származnak, nem csak a szomszéd szántóföld mellől! Messziről, nagyon messziről, és még messzebbről. Ismerősöktől, ismeretlenektől, emberektől, állatoktól, de még növényektől is.

–         Növényektől? – csodálkozott a nyuszi.

–         Persze! Ti örültök, ha egy növény virágot hoz? Hogyne örülnétek! – mondta a medve. – Ti örültök, ha egy fa tavasszal szép zölddé válik? Hogyne örülnétek!

A kismadár és a nyuszi egyetértően bólogatott.

–         Milyen igazad van! – mondták felragyogva, szinte egyszerre.

–         Annyi mindennek lehet örülni! – folytatta a kismadár. És minden, aminek örülünk, egy szalmaszál! De jó, hogy ezt elmondtad, medve!

A medve nagyon boldog volt.

–         És ahányszor örülünk, mindig egy szalmaszállal nagyobbak vagyunk! – Ha betegek vagyunk, nagyon sok apró szalmaszál kell ugyan hozzá, de végül meggyógyulunk! Egy kis apróság mindig. Nem kell egyszerre sok. Egy kis apróság is elég!

–         Most már mindent értek! – virult fel a nyuszi. – Mindent csak apró szalmaszálakból kell felépíteni, és akkor nem is olyan nehéz!

–         És sok szalmaszál segít minket meggyógyulni, ha betegek vagyunk! – tette hozzá a kismadár. – Én a fészeképítéshez ugyan értek, de nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenre jók ezek a kis szalmaszálak!

A medvének remek ötlete támadt:

–         Tudjátok mit? Adjunk mi is egymásnak egy-egy szalmaszálat! – kiáltott fel.

–         Menjünk a szomszéd mezőhöz, és keressünk! – javasolta a kismadár.

A nyuszi felugrott a medve hátára, és futva követték a kismadarat, aki szélsebesen repült a mező felé. Amikor odaértek, találtak is hat szalmaszálat.

Egyet adott a medve a kismadárnak, egyet pedig a nyuszinak. Egyet kapott a kismadártól a nyuszi és egyet a medve is. Végül a kismadár osztotta szét a megmaradt két szalmaszálat: egyet a medvének, egyet a nyuszinak. Nagyon örültek, és mindannyian többek és nagyobbak lettek egy szalmaszállal.

A nyuszi ekkor felkiáltott:

–         Nézzétek! Itt van még egy szalmaszál a falevelek alatt!

–         Kié legyen? – kérdezte a kismadár.

Törni kezdték a fejüket: hogyan osszák el a szalmaszálat, hiszen csak egy van belőle! A kismadár is nagyon erősen töprengett. Végül felragyogott az arca:

–         Megvan! Adjuk ezt a szalmaszálat Dórinak! Azt csiripelték nekem, hogy neki is sok-sok apró szalmaszálra van szüksége! Hátha fog neki örülni, és annak mi is örülni fogunk!

Ebben mindannyian egyetértettek. A medve és a nyuszi nagyon büszke volt a kismadárra. Ő pedig fogta a szalmaszálat és elindult vele Dórihoz.

Még most is repül vele … de lehet, hogy már oda is ért!

Ugye Dóri, odaért?

Üres szavak helyett – mert ők mindig értik

Standard

Szeretem kimondani a dologokat.

De tudni kell, hogy vannak olyan nagyon bonyolult mondatok, amelyeket az emberek fele egyáltalán nem ért. Van negyven százalék, aki érti, mit jelent, de nem veszi elég komolyan. Ötven meg negyven meg… marad tíz százalék. A gyerekek ebbe a tíz százalékba tartoznak.

Ők azok, akik megértik, mi van odaírva és azt is tudják, hogy miért.

„Köszönjük, hogy vagy nekünk!”

Mit jelent ez?

Nos, csupán annyit, hogy:

„Kedves Anna!

Bizony sokan vannak, akik észrevették, mekkora ajándék vagy. Mert a Gyémántbogarak ajándékok. És azért mosolyognak, mert nagyon nagyon boldogok, amikor valaki ezt észreveszi. Nem, nem gondolnak bele ennyire, ilyen mélyen és nem is elemzik. Csak simán örülnek!

Köszönöm, hogy vagy, Anna!

Tudod, miért?

Mert a Te képeid is olyanok, melyek összekapcsolják a küldetésem két fő elemét: a Táblácskát és a Gyémántbogarat. Köszönöm tehát, hogy láthattam az örömödet. Köszönöm, hogy megosztottad velünk, többiekkel, hogy mennyire boldog vagy. Biztos vagyok benne, hogy a lehető legszuperebb dolgok történnek veled, és fognak is még történni.

Szeretettel és hálával gondolok rád. Az ajtó pedig nyitva áll előtted, ha bármikor erre járnál!

Vámos Robi”

Köszönöm, hogy vagy nekünk!

Nem üres szavak. És érti, aki érti. A Gyémántbogarak mindig értik!

 

Robi