„Neked miért van, nekem miért nincs?”
„Neked jár? Akkor nekem is jár!”
„Én akarom ezt.”
„Magamnak is lehet jó néha! Nem csak másnak!”
Tombol az ego. Irigységgel párosulva pedig rombol is.
Jár? Nem jár. Tenni kell érte. Adni, mégpedig rengeteget.
Mert aki rengeteget ad, az rengeteget kap. És ez néha feltűnő. Szemet szúrhat. Pedig annak a tekintete szúr és annak a szavai szúrnak, aki irígy arra, aki rengeteget kap, mert rengeteget adott.
Az a baj, hogy száz emberből jó, ha négy tudja, hogy mit jelent adni. Amikor tényleg csak adunk és magunk se tudjuk miért. És ha megkérdik, miért, akkor kínunkban néha muszáj kitalálnunk valami okot. Pedig arra, hogy szerethessünk valakit, nem kell sosem okot találni.
Az irigység szintjei
Titok. Pszt!
Az irigységnek nincsenek szintjei. Ahogy a szeretetnek sincsenek.
„Mennyire szeretsz?” – kérdi a lány a fiútól.
„Hát, olyan 7-es a 10-ből.” – válaszol a fiú.
Gáz.
Minek méricskélni?
Az irigységgel ugyanez a helyzet.
Az irigység fáj, ha az, aki irígy nyilvánosan megszól valakit, aki nagyon tud szeretni, és ezért nagyon szeretik.
Az irigységnek nincsenek szintjei. Valaki vagy irígy vagy nem. Ennyi.
És igaz, hogy rettentő könnyen el lehet dönteni, hogy melyik?
Nézd meg alaposan, és ha éppen van kit, sorold be bátran valahová!
Haladjunk csak tovább, szeressük azt, akit csak szeretnénk. Adjunk neki és adjon ő is nekünk szabadon és korlátok nélkül. Aki pedig úgy érzi, hogy ez neki is jár, tegyen érte.
Érezzen és ne beszéljen.
Lásson, ne csak nézzen.
Adjon inkább, és ne kérjen.