Ezt szoktam elmondani rögtön az elején:
Sokkal jobb olyasmit csinálni, amiről a végén sem tudjuk pontosan, mi volt, de jó volt, mint olyat csinálni, amiről rögtön tudjuk, mi lesz és azt is, hogy nem lesz jó.
Sőt. Fogalmam nincs, mit fogunk csinálni. Sosincs. Spontán vagyok. Megkérdem a gyerekektől, hogy ki tudja, mit fogunk csinálni? Pár kéz felemelkedik – mondom, ez vicces: hiszen én sem tudom, mit fogunk csinálni 
Azt mondta a minap egy csodaművész az ötödikben:
“Ja, hát csak annyi hogy én nem tudom mi ez, de tudom hogy jó lesz, és jössz máskor is?” – hat perc telt el az első órából.
Akinél kenyér van: pék.
Akinél villáskulcs: szerelő.
Akinél sztetoszkóp: orvos.
Egy új arc a suliban, egy kissé fura fazon egy gyanús táskával:
Szerelő.
Orvos.
Bűvész.
Ügynök…
Ügynök…
Nem kell előre besorolni senkit. Engem nem is nagyon lehet. De a végén azt érezzük: ez állat jó volt, és nem is kell megmondanunk, hogy pontosan mi történt: rajzóra, osztályfőnöki, matek, környezet? Bűvészet?
Mindből valamennyi és mégis egyik sem.
Mert nem az a lényeg, hogy meg tudjuk mondani, mi az, hanem ha simán jó volt, akkor éljük meg és örüljünk!
Sosem úgy indulok neki egy órának, hogy tudom, mit csinálunk majd. Hiszen így könnyen lehet, hogy órákon át olyat csinálunk, ami nem való ide. Ehelyett megismerem a csapatot – meg fogsz lepődni, milyen gyorsan – és aztán pontosan olyasmit csinálunk, ami nagyon nekik való!
A táskám egy szerszámosláda – ami a fejemben van. Azt szedem elő belőle, ami kell. Pontosan.
És aztán azt érezzük: wow, ez jó volt – és mindegy is, mi minden van még abban a táskában!
