Vámos Robi 
Bulváros címet akart adni a szerző a cikknek, lebukott, de a harmadik volt a legdurvább:
Oh, bocsánat, valahogy el kellett kezdeni.
Na szóval: Tegnap voltunk egy M betűs boltban, ahol mindent IS lehet kapni. Szombat volt, tele volt kisgyerekes családokkal.
A folyamatosan visító kisfiú volt az első, aki feltűnt, de itt legalább nem értettem, mit visít. Kicsit úgy éreztem magam, hogy bocs, Robi szabin van, a héten nem akarok több gyereket látni, főleg hallani. Pedig ez soha nincs így, sosem állok le. De visításból hétfő reggel sem kérek.
A második az az anyuka volt, aki a fél polcot lesodorta a táskájával, és a földre összeomlott rendszer mellett továbbra is vidáman tolta a telefonban a szintén üvöltő gyereke mellett:
– És b.meg, de nem a k.v. annyát? Érted, pont velem csinálja meg? Mert b.meg, hallod, csinálja akkor a Judittal. De velem? Érted! És nem, nem, nem, ez nem erről szól! És akkor még a Tomi is jött azzal, hogy minek csinálom, csak mert neki nem volt elég anyám háza…
Ezt eddig bírtam hallgatni. Mert más ütötte meg s fülemet:
– Anya, vehetek játékot?
– Szó se róla, cukorról volt szó, azért akartál bejönni!
– De a cukrot nem szeretem!
Máshonnan meg ez:
– Jó, akkor válassz valamit, de menjünk aztán, mert szeretnék hazaérni!
– De nem tudok mit!
Aztán megint máshonnan ez:
– Anya, vehetünk egy ilyet?
– Mi ez?
– Ez piros Hulk!
– Dehogy veszek ilyet!
– Akkor egy ilyen tök jó autót?
– Nem.
– Akkor egy kulcstartót?
– De van egy csomó kulcstartód!
– De azok szarok!
Mondom, odébb megyek, mert egyre nehezebb nem beleszólni. De ebben a boltban nem lehet elmenekülni a csodás energiák elől:
– Akkor még vehetek valami finomságot?
– Menjünk már légyszi!
– De csak egyet!
– Jó, akkor menjünk vissza!
– Itt nincs olyan!
– Akkor vegyél egy chipszet!
– Az nem finom!
– Jó, akkor egy nápolyit!
– De az nem ér sokat!
Áh. Nem ér sokat.
Tudjátok, mi nem ér sokat?
Minden, ami elfogy és kaka lesz belőle. Meg ami már most kaka.
Nem lenne egyszerűbb időt adni ajándékba? Gyorsan kihúzni a boltból és a megspórolt időben együtt lenni?
Miért lett kötelező, hogy valamit vegyünk, amit nem akartunk venni? Mert nyilván az egész erre van kitalálva. De minek?
És mikor váltottunk át abba, hogy a gyerek akar valamit, nem kapja meg, és aztán mégis elkezdjük nyalni a fenekét azzal, hogy mi kezdünk el gyorsan keresni valamit, hogy kielégítsük öt másodpercre a mindentakarását, csak hogy végre haza tudjunk indulni?
Hogy lehet az, hogy a szülők belemennek ezekbe a „vedd meg” játszmákba? Aztán majd a gyerek kér egy Ferrarit, azt nem kapja meg és végül anyu egy szaros BMW-vel szúrja ki a szemét? A gyerek meg kapott egy BMW-t, de egyáltalán nem hálás, és legközelebb még számon is kéri, hogy jó, jó, de akkor most már megkapom a Ferrarit?
Elképesztően szörnyű volt.
Akkor mi mit kerestünk ott?
Ez mindegy.
Én akartam egy műanyag sárkányt. De nem kaptam meg.
Visszamegyünk érte? Légyszi!
Ma még nem is kaptam semmit!
De az a gyerek akkor miért kapott lézeres pukipárnát?
Akkor?
Akkor?
Visszamegyünk?
Ja. Jó lenne visszamenni.
A normális gyerekneveléshez, leállítva ezt az agynélküli zsarnokképzést.
VR
