Látom, tudod, látod, tudom

Történik valami különös, valami megmagyarázhatatlan, valami olyan, amitől egy pillanatra megáll az idő. Végre. És akkor gyorsan keresünk rá egy észszerű magyarázatot. Miért? Hogy ne kelljen átélni a csodát – mert az talán ciki?

Biztos véletlen volt. Biztos csak beleképzeltük. Biztos van erre valami tudományos magyarázat. És már megyünk is tovább. Mintha azzal, hogy megértünk valamit, egyúttal ki is vennénk belőle a varázslatot.

Pedig szerintem a csoda nem attól csoda, hogy mindenáron igyekszünk megmagyarázni. Hanem attól, hogy agyalás nélkül képesek vagyunk megélni.

A naplementére is van tudományos magyarázat. Attól még gyönyörű.

A szerelem is leírható hormonokkal, idegrendszeri folyamatokkal. Attól még bele lehet remegni.

És vannak azok a felejthetetlen pillanatok, amikor két ember egyszer csak meglátja egymást.

És ami még erősebb: a másik is észreveszi, hogy meglátta az egyik.

Látod, hogy látlak.

Látom, hogy látod, hogy látlak.

Tudom, hogy tudod, hogy tudom.

Olyan, mint egy nyelvtörő, amibe mindenki belegabalyodik. De közben valami egészen különleges történik:

A két ember között ilyenkor létrejön valami, amihez nem kellenek szavak. Nem kell semmit bizonygatni. Nem kell megmagyarázni. Még csak egyetérteni sem kell.

Egyszerűen ott van. Akkor is, ha valaki nem akar róla tudomást venni.

És talán éppen ez az egyik legnagyobb hiánycikk manapság:

Hogy valaki ne csak nézzen minket, hanem lásson is.

Mert néznek minket elegen.

Néznek az utcán, az iskolában, a munkahelyen. Néznek a képernyőkön keresztül. Véleményt alkotnak, besorolnak, megítélnek.

De hányan látnak?

Hányan veszik észre, hogy a nagyhangú gyerek talán fél? Hogy a mindig mosolygó embernek éppen semmi kedve mosolyogni? Hogy a hallgatás mögött néha több mondanivaló van, mint egy hangos kommentben?

És hányan merjük megengedni, hogy minket is meglássanak? Mert ez ám a nehezebbik fele. Másokat kiismerni izgalmas. Saját magunkat megmutatni már kockázatos. Ott nincs hová bújni. De ha mégis sikerül, akkor történik valami, amit nehéz megfogalmazni.

Talán kapcsolódásnak hívjuk. Talán megértésnek. Talán egyszerűen emberi találkozásnak. Én pedig nem bánom, ha valaki csodának nevezi. És azt sem bánom, ha valaki meg akarja magyarázni.

Csak egyet kérek:

Ne magyarázzuk meg olyan gyorsan, hogy közben elfelejtjük megélni.

Mert nem biztos, hogy minden csodának az a dolga, hogy megfejtsük. Van, amelyiknek egyszerűen csak örülni kell.

Két ember: Az egyik lát, a másik észreveszi. Aztán összemosolyognak, mert tudják, hogy a másik is tudja.

Semmi bonyolult.

Csak ennyi.

De ez az “ennyi” valójában milyen rengeteg, ugye?

VR