Z. Kiss Zalán valami egészen szuper dologgal keresett meg – s már el is kezdtük a közös munkát!
Hogy mi készül, el fogja mondani – addig pedig, mivel közeleg
színezz egy kis TULIPÁNOS KERTET!
A színezőt a képre kattintva vagy innen le tudod tölteni!
Sok szeretettel!
Ha esetleg azt éreznéd bizonyos emberekkel kapcsolatban, hogy meg kell mentened.
Ha azt éreznéd véletlenül, hogy be kell avatkoznod, és változásokat kell előidézned. Hogy segítened kell. Hogy mindenképp te kellesz oda.
Éreztél már ilyesmit?
Hagyok időt, gondold át!
Ugyehogy ugye?
Mert meglátsz valakit, akinek szerinted nem jó ott, ahol van. Honnan tudod? Meglátsz valakit, akinek szerinted jó lenne, ha bárhol, csak másutt folytatná az életét. Honnan tudod? Egyáltalán: honnan tudod, hogy neki nem jó?
Attól, hogy neked abban a helyzetben nem lenne jó, az egy dolog. Ha ott kellene élned. Ha úgy telnének a napjaid, ahogyan az övéi telnek. Persze, hiszen te mást szoktál meg. Te mást tanultál meg jónak. A te térképeden minden más. A te térképedre te illesz. Az ő térképére pedig ő.
Nem kell megmentened senkit. Nem kell átráncigálnod a te térképedre, a te világodba, a te helyzetedbe.
Az ÉLET szó nem műveltető ige, tudtad?
Alanyi ragozás:
Én életek.
Te életsz.
Ő élet.
Mi életünk. (ja, igen, ez igaz)
Ti élettek.
Ők életnek.
Tárgyasban:
Én életem. (egy életem, egy hal az álmom…)
Te életed. (igen, ez a tiéd, és az az övé)
Ő életi.
Mi életjük.
Ti életitek.
Ők életik.
Nem kell másokat életned.
Élnek maguktól. Elhiszed?
A boldogság mindenkinek a saját szinjén, saját helyzetében értelmezhető. Mások a te helyzetedben lehet, hogy nem is lennének boldogok. Lehet, hogy éppen ártasz vele, ha olyan nagyon meg akarod menteni az illetőt. Ne tedd hát.
Sokat dolgoztam ezen magamban. Mert a rengeteg suli, rengeteg gyerek ezt hozta: meglátom, megszeretem és meg akarom menteni, hogy neki jó legyen. De mi van, ha neki már eleve jó? Ha neki így ez már boldogság?
A Gyémántbogár Díj 2019 pályázaton nagyon megfogott egy alkotás. Olyannyira, hogy egy különdíjat ítéltünk oda az alkotónak, Barbinak.
Barbi (Beck Barbara Kamilla, Monyoród) pályaműve
Barbi egy pici baranyai zsákfaluban lakik. Szerény körülmények. Nem tudod eljönni a díjátadóra sajnos. Éreztem ugyanakkor, hogy találkoznunk kell, és a minap hajnalban útnak eredtem, hogy az osztályának és neki adok egy feltöltő reggelt. Nem tévedtem, Barbi csodálatos teremtés. Nagyon ragyog, és még jobban ragyogott ezen a reggel. Ráadásul a díjat az egész iskola előtt adtuk át.
Beszélgettem vele pár percet, hogy megismerjem. Nem hiába. Barbi az élő példa arra, amit eddig leírtam.
Megkérdeztem ugyanis, hogy hogy érzi magát. Mennyire boldog? És tudod mit mondott? Hogy nagyon. Hogy szereti a családját. A nyugalmat, ami körülveszi. Hogy a suliban is szeretik. Hogy alkothat. És akkor rájöttem. Már megint: nem kell őt megmenteni. Nem kell kiemelni, görcsösen támogatni, segíteni, tolni. Tudod mit kell ehelyett?
Szeretni.
Hidd el: őt lehet. Elhitetni vele, hogy nagyon szerethető és értékes. És ezzel szeretettel lehet – és kell is – őt támogatni. Meg lehet libbenteni előtte finoman, hogy milyen lehetőségei vannak. Hogy ezeket – ha akarja, és nem akkor, ha mi akarjuk – elérheti, kihasználhatja. Azt teheti, amit csak szeretne. Ha azt szeretné, hogy irány Pest, és bumm bele, óriáskerék, vízibusz, csodahelyek, forgatag és fúúúú, akkor teheti azt. De ha azt szeretné, hogy a kis faluból kisétál a buszhoz, elmegy vele a suliba, ott ragyog úgy, mint ahogy láttam, akkor miért is akarnánk ennél többet?
Shine: Barbi ragyog – a díjjal a kezében – Szederkény, 2019. március 13.
Gondolj ebbe bele!
Akiről azt gondolod, hogy nem boldog, simán lehet az. Ne magyarázd bele, hogy nem. Mert igen. Csak rá kell nézni!
Barbi csodás emberke. Megtalálja a boldogságát. Persze, támogatom, számíthat rám. A szemem rajta tartom, és minden tudásom az övé. De megmutatta nekem is és immár neked is:
Boldog vagyok, ne ments ki innen!
Köszönöm, Barbi! Remek példa vagy nagyon nagyon sokaknak. Gyerekeknek és a megmentőknek, akiknek megmentés helyett a támogató szeretetre maradhat így a legtöbb idejük.
Mert lehet, hogy most csukva vagy.
Legalábbis ezt látják azok, akik nap mint nap elmennek melletted. Sőt, tudod, mit? Az tök rendben van, ha csukva vagy. Mert nem kell megváltoznod, és görcsösen figyelned rá, hogy megnyílj. Az izzadságszagú lenne. És nem is te lennél. Ha hirtelen repdesni kezdenél, és csip csirip, mindenkivel szabadon dumcsiznál, azt hinnék, valami bajod van. Vagy megkérdeznék: „Hát te mit szedsz, én is kérek belőle!”.
Ne szedj semmit. Sosem.
És ne is akarj változni. A változás magától jön és nem te változol, hanem minden. Ami körülötted történik: változik. Akik körülötted mozognak: változnak.
Ha nem fogadod be azt, amit kapsz, nem is jön ki belőled. És ha nem jön ki belőled, akkor nem tudja más befogadni. Az sem, aki be tudná.
És én is figyelek erre: ha túl sokat adok neked, talán meglepődsz, hogy ilyen is van. Sok idő kell, mire elhiszed, hogy tényleg Téged szeretlek és nem a cuccaidat, nem a munkáidat, nem azt, hogy milyen vagy vagy milyen nem vagy. És nem is azt szeretem benned, hogy megnyílsz és ragyogsz. Mert ahhoz, hogy valakit szeressünk, nem kell neki megnyílnia. Szerethetjük úgy is, hogy zárva marad.
Szerethetünk valakit úgy, hogy nincs velünk. Hogy nincs ott. Vagy akkor is szerethetjük, ha ott van, de éppen mást csinál. Kizárólag rajtunk múlik, hogy szeretünk valakit, vagy sem.
Mert a szeretet csak úgy van. Nincs adok kapok. Mégis van adás és befogadás. Ha nincs befogadás, az adás takarékon érkezik. Ha teljes a befogadás, az adás áradásba megy át. És megtörténik a csoda.
Néha több óra is kell, mire egy picit, résnyire kinyílik a kapu. És akkor, ott, abban a pillanatban be lehet küldeni egy pici felderítőt. Egy kis felderítő szívecskét. Aki odabent megérinti az apró kis virágokat, kis harangokat, kis lélekhúrokat. És ha jól csinálja, akkor bent is marad. Nem jön ki, vissza a résen át. És ekkor a kapu tágabbra nyílik. „Jöhet még szívecske, örülök neki!” – mondja egy hang odabentről. És megérkezik a ragyogás.
És én ezt láttam ma a szemedben, a mosolyodban. Megérte kivárnom ezt a több órát. Sőt. Ha úgy tetszik, negyven évet vártam arra, hogy találkozzunk. És most nagyon örülök.
Köszönöm Neked. Mert erről szól az életem!
Robi
U.i.: hogy mennyire erről szól, hallgad meg ezt. Liza – rögtönzés zongorán. 1:30-nál nyílik a kapu.
Ajánlott olvasmány: Megláttam a szemében
Egyre inkább észreveszem őket. Mert egyre inkább befogadom, amit adnak. Csak aztán mi is van akkor, ha észrevettem?
A helyzet az hogy, ha el is jönnek egyszer Vele, akkor sem fognak többször. Vagy nem tudom! Ő olyan mint Hermione a Harry Potterben: „mugli” szülők varázsló gyermeke. Nem, semmi gond a muglikkal. Nem értéktelenebbek, és a varázslók sem értékesebbek. Tudjuk, mit jelent.
Habár… nem ítélhetek, csak az alapján, amit eddig levettem. Sőt. Még abból sem kívánok ítélni.
Náluk úgy gondolják, hogy Ő így jó, ahogy van. És én is ezt gondolom. Sosem megváltoztatni szeretnék embereket. Főleg nem kell megváltoztatni olyasvalakiket, mint Ő. Ugyanakkor szerintem felényire sem értik őt.
Mugli módon veszik le a különlegességét. Ez az “igen tudjuk, jól énekel” stb. Amikor jelzem, hogy „heló, itt van valami nagyon ragyogós dolog”. És erre a válasz az: „igen, ő nagyon jó rajzos”.
Én meg azt mondom, EMBERSÉGBŐL van tehetsége. Ez azonban nem megy át. Hiszen nem mondhatom azt, hogy azért szeretnék adni Neki, mert nagyon ember.
Láttad volna az arcát amikor először meglátott. És aztán amikor macskákat rajzolgattunk. Felismerem a MEGVAGY és VÉGRE tekintetet. Ez az volt.
Ő olyan, hogy amint meglátom, elkezdek félni, hogy elveszítem.
Pedig én is dolgoztam már ezen elég sokat. Hiszen jobb örülni annak ami van, mint félni attól ami egyszer majd lehet, hogy nem lesz.
Egy varazsvilágot képzelek el.
Ahol tök mindegy, mennyire nem értik meg Őt otthon vagy a suliban: el lehet jönni és lehet működni.
És itt majd szabadon lehet örülni, úgy, hogy mindenki megérti.
És igen. Valóban könnyű. A kérdés az, hogy vajon miért könnyű?
Amikor két perc alatt megértek egy gyereket, akit tíz éven át nem értett meg senki… akkor nekem könnyű.
Amikor bebizonyítom egy osztályról, hogy szó nincs róla, hogy az iskola réme lenne… akkor nekem könnyű.
Amikor azt mondják: „Neked könnyű, hiszen te csak két órát vagy velük.”
Amikor azt mondják: „Neked könnyű, mert tudod, mit kell tenni.”
Miért lenne nekem könnyű?
Egyszer kaptam egy ötöst olyasmire, amire mindenki kettest kapott. Jó esetben. Kérdezték, hogy csináltam. Kiderült, hogy tanultam. „Neked könnyű, hiszen te tanultál!”
Nekem könnyű, mert nagyon tudok figyelni a másik emberre. A gyerekekre valamiért különösen tudok koncentrálni. Ráadásul egyáltalán nem tudatosan és nem görcsölve. Valahogy ez jön. Ezért nekem könnyű!
A kislány hisztizik. Anya megőrül. Kiabál. A kislány hisztizik. Apa erre elővesz egy csokit, és megkínálja a kislányát. Neki könnyű, hiszen tudja, hogy minek örül a kislánya.
Persze jönnek a nyekergő „boldogcsaládértbékébenlágyhanggal” vélemények: „Elrontja a gyereket!”. „Na, aztán majd már ezért fog hisztizni, hogy csokit kapjon.”
Ennek az apának könnyű. Csak a csokinak nem könnyű, mert a csokit megeszik.
Hidd el, könnyű a másikra figyelni. Csak ne magadra figyelj. Ne arra figyelj, hogy ciki neked a hiszti. Az rólad szól. Rossz szülő vagy, ha hisztizik a gyereked? És akkor is, ha csokit adsz? Apa a jó zsaru, mert mindent megenged? Anya a rossz zsaru, mert aludni küldi a gyerekeket? Apa a jó, mert nála lehet csipszet zabálni vacsorára és sokáig tévézni?
Mindent meg lehet beszélni. Ne találd ki, ki mit akar.
Szeresd azokat, akikről azt mondod: szereted őket.
És olyan könnyű lesz, hogy mindenki ezt fogja mondani:
„Neked könnyű!”.
Könnyű lesz nekik ezt mondani.
Teljességgel tarthatatlan. Nem normális. Beteg. Hát mi ez?
A naptáram olyan, hogy lassan egy porszemet sem lehet benne leejteni. Kedd csütörtök az iskolákat járom. A többi nap hozzám jönnek a gyerekek. Néha írok, zenélek, rajzolok és közben minden más. Nem, nem kell aggódni. A családom is lát. Bőven. Nincs ezzel baj.
A kis herceg jut eszembe és a „fölnőttek”. De nem rólam van itt szó. Mert én annak ellenére, hogy tele van a naptár, nem vagyok „elfoglalt ember”. Fontos talán igen. De fontoskodó semmiképp. Aminek kell, ott mindig tudok helyet szorítani még ebben a naptárban is:
Rengeteg kis tanítványom van. És sok közöttük az igazi baráttá vált kincs. Időről időre találkozunk. Ha belefér a naptárba. Néha aggódnak, hogy nem férnek bele.
De, és most jön a feketeleves:
Hát hogy lehet ez? Itt vagyok én, aki ezermillió dolgot csinálok folyamatosan. Minden napom kitöltöm csodákkal, imádom csinálni. És mindig csak egyre jobb és jobb lesz. Olyan pörgés van, hogy hű! És minden belefér, elhiszed? Tele vagyok lendülettel, és azt mondom: mindenre van időm. Mégis néha én égek, ha valakinek csak két hét múlva tudok időpontot adni.
Hogy lehet, hogy én mégis jobban ráérek, mint egy gyerek?
Hahó! Nem ment át a kérdés. Hogy lehet, hogy jobban ráérek, mint mondjuk egy öt-hat-hét-nyolcadikos gyerek? Hogy lehet, hogy egy nyamvadt dátum nincs, amikor ráérne?
Mert tanulni kell a szabadságharcot, meg a hatványozást, meg a normálalakot, meg a vegyjeleket meg a lejtőn csúszik a test… de élni nincs idő? Hogy lehet ez? Hogyan alakulhatott ez így?
És miért arra neveljük már egészen kis kortól a gyerekeket, hogy „előbb tanulj, aztán élhetsz!”? Előbb dolgozz, aztán teheted, amit szeretnél?
Hát nem, kérem, most is azt teheted amit szeretnél! És tudom, hogy vannak kötelező feladatok. És vannak olyasmik, amiket azért vállalnak be a gyerekek, mert az legalább nem tanulás. A szakkör hegyek, amik belelógnak az estébe. A családok estéjébe is, igen. Érintve ezzel mindent. A hétvégi versenyek. A megmérettetések, amikről úgy gondoljuk, hogy fejlődésre sarkallnak.
13 évesen ezt írta nekem egy igazi kincs egy egésznapos programunk után:
„Ez egy olyan lehetőség, ami bár elsőnek furcsának tűnhet, egyáltalán nem az. Volt már, hogy gyermekeddel csak úgy kiugrottatok a városba, és anélkül hogy az órát nézegettétek volna, vagy helyszíneket szabtatok volna meg, csak úgy eltöltöttétek együtt az időt? Nem hiszem :D. A “mai rohanós világban”, hogy így fogalmazzak, nehéz megállni egy pillanatra is akár. Nem tudjuk irányítani az időnk, hiszen a forgószélben vagyunk mindannyian: méghozzá nyakig. Iskola, munka, edzés, különóra… mind-mind kötött időpontok ezek. Ez a program azt teszi lehetővé, hogy a gyerek pár órára kiugorjon ebből a forgószélből. Nincsenek kötött időpontok, nincsenek helyszínek. Mindenki könnyed lesz és felszabadult. Fantasztikus élmény volt. Mert nem csak egy nagyon kis figyelmes ajándékot, hanem egy ÓRIÁSI élményt is kaptam.”
Hát normális ez? Hogy 13 évesen ilyen mértékű igény van a szabadságra, mert NINCS szabadság?
Van, amin nem tudunk változtatni. Mert túl nagy falat. És sosem szoktam a rendszert szidni, mert minek? A rendszer az van, az egy sajátosság.
Gondolj hát bele. Ki az elfoglaltabb? A gyermeked vagy az amerikai elnök?
Tőlem nyugodtan mehet tovább, mert végülis mindenki azt tesz az idejével, amit akar. De akkor is tarthatatlan, ha egyszerűen nem tudják a gyerekek éveken át azt csinálni, amit szeretnének. Sajnos persze gyakran nem tudják, mit szeretnének igazán. Hogy mi az útjuk. De a megérzésekre akkor is számíthatsz.
Beszéljetek. El fogja mondani. És ha nem tudsz segíteni, akkor is segítettél, mert meghallgattad.
Történt egy emlékezetes eset, melyről cikket is írtam. És úgy gondolom, mindenből lehet pozitív kört kanyarítani.
Ma találkoztam Velük. Igen, nagy V-vel.
A folytatás pedig maga a csoda – ebben a videóban megmutatom, hogy a megoldás mindig a szívben van:
Várok egy suliban a folyosón.
Kicsengetnek épp: nyílnak az ajtók, egyik a másik után. Előbb óvatosan, aztán bátran feléled a zsibongás.
Mellettem a teremből ötödikes korúak lépnek ki, majd vissza is mennek. Aztán többen jönnek ki, nevetnek, visszamennek.
Végül a félosztály kint van és tanakodik.
„Nézd meg, mi ez!”
„Figyeld már!”
„Ez komoly?”
Háromszáz gyerek közül is ki szoktam hallani, hogy ki mit mond. Durva.
„De durva!”
„Ez mi?”
Semmi „Ez ki?”. Semmi érdeklődés. Csak egyből az, ami tönkreteszi az osztályokat.
Megint visszajönnek. Röhögés.
„Nézd már meg!”
„Lehet, régen lány volt!” – röhögés.
A hajamat nézik. Mert kék. Ja bocs. Nem azért nézik, mert kék. Hanem azért, mert nem bírják befogadni, csak ha megmagyarázzák.
A legnagyobb poén négybetűs, bével kezdődik, uzival végződik.
Most értettem meg, hogy mit éreznek a k-popperek (cikk itt)!
Mert nyilván nem normális, hogy kék a hajam. Persze, hogy nem, hiszen én sem vagyok az. Ahogy az sem normális, hogy tizenegy éves gyerekek egy felnőttet kapásból, mindenféle információ nélkül megítélnek és besorolnak.
A baj ezzel csak annyi, hogy tudom, hogy honnan tanulják. Te is tudod, ezért te mindent megteszel, hogy ne erre tanítsd, igaz? Hogy jó példát mutass, és megtanítsd gyermekednek az elfogadást.
Mert ha nem így teszel, akkor gyermekedből akármekkora kincs is volt benne, az elvész. Ha azt hisszük, hogy véleményünket, kommentünket válogatás, szűrés és gondolkodás nélkül fel szabad böfögni magunkból, mint egy bacilust, majd rá szabad köhögni arra, akit éppen érünk, akkor nagyot tévedünk. És ha ezt megtanítjuk gyermekünknek, akkor életünk legnagyobb hibáját követjük el.
Mert ez a fajta kommentelés, ítélkezés és mások előtt azzal jófejkedés, hogy beszólunk frappánsan és örülünk a saját ökörségünknek, az nagyon nagyon gáz. Tönkretesz lelkeket. Na ne értsd félre: az enyémet nem teszi tönkre. Csak nagyon elszomorít. Elszomorít látnom, hogy ebben az osztályban úgy látszik, ez a divat. Lehet, hogy csak szünetben, de ez a divat.
Szerinted azt hitték, nem hallom? Mert a bé-uzik süketek biztos.
Hidd el, mindenki meghallja, amit mondasz. És betalál. Csak a célponton múlik, hogy mit hoz ki belőle.
Klisé: ne ítélj elsőre.
Folytatom: másodikra se ítélj. Sőt. Magasiskola: ne ítélj egyáltalán.
Ezen a reggelen a felajánlásomat vittem be az iskolába egy csoda számára. Kék hajjal. Ők ebből csak az utóbbit látták. És hamar döntöttek. Bével kezdődik és uzival végződik. Azonnal ítéltek. Röhögtek. Nem fáj. Csak elszomorít.
Mert az osztályukba is járnak csodák, akik egészen biztosan takarékon működnek emiatt. És olyan csodák is járnak oda alighanem, akik egyre kevésbé csodák ebben a környezetben. És nem kell sok idő ahhoz, hogy ők is ítélni kezdjenek. És ekkor ők már nem önmaguk lesznek, s jöhet a kommentek felböfögése.
Mindig is tudtam, hogy az a csoda, akit nem is oly rég megismertem valamit tanítani fog. Mert folyamatosan tanít. Valamire fel fogja hívni a figyelmem. Hát nem fantasztikus, hogy így, ebben a formában mutatta meg, hogy milyen bajok vannak arrafelé a teremajtók mögött? Nagyon hálás vagyok.
Gondoltam, hogy felajánlok egy dupla órát ennek a bizonyos osztálynak. Aztán arra jutottam, hogy megkeresnek, ha kíváncsiak lesznek.
Mert ha nincs kíváncsiság, sosem lépünk előre.
Csak az lép előre, aki hisz a varázslatban.
Robi
„Körülölel mérhetetlen szeretet,
ragyog, csillog, nevettet.”
Amikor egy ismerősöm felhívását olvastam, egyből éreztem valamit, de még nem tudom, hogy mit.
Mert nem szokásom ILYENEKRE járni. Milyenekre? Hát ez az.
Ez nem az EGYIK eset, AMIKRE elhívnak embereket… Hogy segítsenek, mert baj van lehetne jobb is.
Ez nem EGY felhívás. Ez itt a valóság. És megtapasztalni, megérezni egészen más, elhiheted.
Hannának szerveztek egy rendezvényt, melyet megosztott egy ismerősöm. Megmondom, mit éreztem:
„EZ AZ.” Igen, ez az, amikor meg kell néznem, kiről van szó. Mert ez nem egy alapítványos egyszázalékos plakát. Ez a valóság. Mert Hannának tényleg nagy erőre van szüksége.
És ma láttam, hogy van is ereje. Mert ma együtt rajzoltunk, és megengedte, hogy megismerjem. Ezzel már az ő ajándékát átadta. És látom, hogy ragyog belül. Ma ez a ragyogás előbújt, játszadozott, nevetgélt.
Hiszem, hogy egy súlyos betegségből is a szeretet vezet ki. A figyelem és a végtelen elfogadás. Ha nem éltél még át ilyet, akkor nagyon itt az ideje. Meg fog találni. És megérint, és onnantól kezdve nincs megállás, mert olyan hihetetlenül áramlik, hogy mindent magával ragad. Téged is. Bárcsak ismernéd!
Este még visszatértem, és ajándékot kaptam: egy könyvjelzőt. Örök emlék lesz. És ha majd mondjuk egy év (vagy kettő, öt, száz) múlva megmutatom Hannának – mert MEGMUTATOM, akkor olyan angyalian fog mosolyogni, hogy legszívesebben már most beírnám a naptáramba, hogy „Hanna könyvjelzős évforduló”.
Sőt. Már be is írtam. Én ott leszek. Ő is.
Mert ez is egy félegyenes. Eddig volt, ami volt. Most van a most. De mostantól csakis az számít, hogy mi lesz.
Minden sikerül.
Nem, nem ment át.
Minden sikerül.
Nem, még mindig nem ment át.
Tudod? Tudod?
Hanna tudja.
Minden tudásom az övé – felajánlottam, hogy havonta találkozunk és rajzolunk varázsolunk, beszélgetünk. Persze ennél többször fogom látni, ebben biztos vagyok.
És te is segíthetsz.
Olvasd el a felhívást, ami nem egy a sok közül és nem egy egyszázalékosdi.
Itt van egy óriási kincs, aki a legjobbat érdemli.
Mert képes adni másoknak. Annyira tud szeretni, ahogyan sok felnőtt sosem lesz képes, mert sajnos sok felnőttet sosem szerettek annyira, amennyire Hanna szeretni tud.
Olvasd el. EZ a valóság. Számítunk Rád.
Robi
Mielőtt megosztanád, olvasd el ezt is.
Aztán nézd meg ezt az angyalt a képen. Igen, mindkét képen angyal van. Ugyanaz az angyal, akinek ma a szemébe néztem és azóta ömlenek a szívek belőlem.
Már eltelt két hónap, mióta az osztályunkban járt Robi. De azon a napon valami megváltozott.
Az eddig bezárt, mosolytalan kislány ontja nekem a rajzait, mosolyog, csacsog. A fiú, aki sosem akart rajzolni, széles mosollyal, határozottan kéri a lapot. És már nem csak feketével firkál, hanem színes vonalak keltik életre a fehér lapot. Az egyik tolltartóból eltűnt a radír, mert nincs többé rá szüksége.
Írás órán a betűk vázolása mindig új kalandot rejt. Már ők kérik, hadd csináljanak valamit a betűből, nekem kell kitalálni, vajon mivé változott az „r” betű? Ó, hiszen ez egy róka! Az meg ott egy lámpa! Hú, ez meg egy félelmetes szörnyeteg! Egyikből virág fakad, kúszik fel, az ég felé!
A táblán még ott van Robi rajza:
Nem tudjuk letörölni. Az osztály része lett, szeretjük… Mindenki vigyáz rá. Néha csak úgy megállnak előtte és nézik. Vannak hatások, amelyek örökre szólnak. Belénk ívódnak, és valahogy a részünkké válnak. És gyökeres változást hoznak…
Tk. 83. o. / 4, 5 – vagy nem ez a lényeg?
Szóbeli vizsga. Nekem egy rémálom volt mindig. Írásban jó vagyok. Izgulok akkor is, egy-egy kérdésnél jön a pánik, az üresség, de tudom, pár pillanat és megnyugszom. Már ismerem magam. De a szóbeli… Kihívás. A gátlásaim, a félelmek. A gyerekek előtt nincs ilyen. Az a természetes közegem. Egy vagyok velük. Szimbiózis.
De ez más. Bemegyek. Kihúzom a tételt. Várom a jól ismert pánikot („nem tudok semmit!!!”), de most elmarad. Leülök, nézem a fehér papírt. Jegyzetelni kéne. Valami vázlat. Kinézek az ablakon. Nyüzsög a város, de finoman belepi a tiszta, fehér hó. Milyen gyönyörű!
Visszatérek a helyzetbe. Ez csak egy vizsga. Már TUDOM, hogy sikerülni fog.
Az osztály. Leckét írunk. Végre elcsöndesedtek, mindenki dolgozik. Éppen valamit pakolok a szekrénybe, mikor odajön hozzám. Rám emeli könnyes szemét:
„Nem akarok leckét írni. Majd otthon megcsinálom.” Már kérdeznék, de folytatja:
„Tanító néni, az a baj, hogy én béna vagyok. Nem tudom a matekot, az írást, meg az olvasást.”
Istenem, milyen fáradt lehetsz! Hiszen egész nap kompenzálsz. A figyelemzavarod, a motoros kényszerek, a képességzavaraid. Mikor szembesülsz vele, hogy a többieknek mennyivel könnyebben megy. De te küzdesz, sokszor csak az én kedvemért. Mikor órán néha elmegyek a padod mellett, magadhoz húzol: „Szeretlek Enikő néni!”, és folytatod a munkát. Mikor finoman megsegítelek, ha elakadsz. Mikor az írás felmérő után az egész osztály előtt megdicsértelek, mert felülmúltad magad. Ha más megnézte volna a lapod, kérdőn nézett volna rám: Mi ebben a különleges? Inkább” átlag alatti teljesítmény”. A tollbamondás, az az egy-két szó, még nem megy. Csak egy kusza firka jelzi a próbálkozásodat. Még nem érted el ezt a szintet. De végigülted a húsz percet, láttam rajtad az elszántságot, mert bizonyítani akartál. Magadnak és a tanító nénidnek. Mert örömet akartál okozni. Sikerült…
Ragyognak a szívek…
Mindez pillanatok alatt végigfut rajtam, míg ott állsz előttem. Egy könnycsepp remeg a pilládon. Egyszerre tele lesz veled a szívem. Két tenyerem közé veszem az arcodat:
„Hogy mondhatsz ilyet?” És kezdem sorolni. Mindazt, amit idáig elértél. Hogy honnan indultál, és milyen szépen fejlődsz. Csak hidd már el végre, hogy képes vagy rá! Bízz magadban! Év elején minden feladatnál mantráztad: „Nem tudom megcsinálni. Én ehhez béna vagyok!” Ma már csak ritkán mondod. De még mindig nem hiszel.
Ahogy sorolom a változásait, kezd visszatérni belé az élet. Néz rám, azokkal a tiszta, gyermeki szemeivel. Rámutatok a táblára:
„Nézd csak, hát mi van oda felírva?”
Hidd már el végre! Széles mosoly, könnycsepp felszáradva, puszi a homlokra és egy nagy ölelés. Büszkén megy vissza a helyére és munkához lát.
Lehet, hogy még te sem hiszed el. Azt gondolod, ez csak egy frázis. Persze, minden sikerül. Ugyan már, talán másnak. Nekem biztosan nem. És dől belőled a panasz.
Én sem tudtam elhinni sokáig. Pedig én akartam. De visszahúzott sok minden. Én is ezt gondoltam. Talán igaz, de rám nem vonatkozik.
De egyszer csak megértettem. Sok idő kellett hozzá, és valami változás, egy megérkezés. Nem tudom pontosan megmondani, hogyan és mikor, de egyszer csak ott volt. A felismerés. Amolyan „aha-élmény”.
Macskásodás – a legegyszerűbb bizonyítása, hogy minden lehetséges. Tényleg.
Szerettem volna elmondani, hogyan csináld. De ez nem ilyen egyszerű. Ez a te utad. De azt biztosan tudom, hogy mindenki képes rá. Te sem vagy kivétel. Legyél nyitott, engedd, hogy beférkőzzön a tudatodba, a szívedbe! Ez egy szemlélet, egy gondolkodásmód. Félig-akarva nem megy. Teljesen át kell formálódnod. De ha egyszer rászánod magad, hihetetlenül szabaddá tesz! Mert akkor fogod elfogadni, érteni és végre átélni, hogy:
Varga Enikő, 2019. január 10.
Ragyogástan® óra. Nagy iskola, nagy osztály, kis világ.
Kártyás mókával kezdünk.
Ezt hoooooogy?
Az örök mondat, amit fel szoktam írni a táblára.
Mi volt ez? Csalás? Áh. Gyerekek! Majd ha felnőttek lesztek, ráértek annak minősíteni. Mondjuk akkor nem sokat fogunk beszélgetni.
Mindenki ragyog. Tehát nem csalás. Nem szemfényvesztés. Csoda talán?
Ez az! Varázslat! Ötödikben? Miért ne?
De egy valaki nem lelkes. Be van kuckózva. Ez sem baj. Csakhogy közben jelentkezik.
„Nem létezik varázslat!” – mondja kissé lenéző arckifejezéssel.
Én mosolygok. Mert már látom rajta, hogy kezdi megérinteni a dolog. Mert lehet, hogy otthon azt tanítják, hogy nincs varázslat. Ne higgy senkinek. Ne higgy semmiben. A világ veszélyes hely. Anyucika jó, anyucika megvéd, mint az Aranyhajban.
Ne védd a gyermeked a jótól! Kételkedhetsz. Minősíthetsz. Csak hagyd már kérlek a gyermeked gyermeknek maradni!
Miért nem hihet a varázslatban tizenegy évesen? Egész biztosan nem ő döntött így. Mert látom a szemében, hogy elhiszi. De nem vallhatja be, mert akkor éretlen lesz egyesek szemében? Ne hülyéskedj már kisfiam. Ne legyél már ilyen ovis, kislányom. Ez csalás, trükk, hazugság, és a bácsik nénik veszélyesek. Ki tudja, mikor változtatnak át szív tízessé? Vigyázz nagyon, kinek hiszel.
„Nem létezik varázslat!” – keserű állítás. Pedig a világ igenis édes. Amíg gyerekek vagytok, addig mindenképp.
Miért ne létezhetne varázslat?
Ő végig, majdnem három órán át nem ragyog. Valami nem engedi.
Csak, tudjátok, az igazi ragyogás nem tudatos dolog. Az ott van legbelül. Nem lehet visszafogni, ha elindul. Én meg észreveszem ezer arc között is.
A harmadik óra vége. Amikor szól a csengő, és nem mozdul senki. Mondom, hogy köszi a figyelmet, satöbbi satöbbi. Itt megtaláltok, ha kellenék még. De nem mozdulnak. Csak egy valaki jelentkezik:
„Mikor jössz még?”
„Amikor elhívtok!”
„Akkor gyere még!”
Aztán kijön, és ugrál, mint egy GYEREK. A többiek is. De ő a szószóló. Aki szerint nincs varázslat. Végigült faarccal majdnem három órát, míg a többiek ragyogtak és nevettek. És most itt ugrál, nevet:
„Gyere megint! De mikor? Gyere el megint légyszi légysziiiii!” – mint egy atomerőmű, úgy ömlik belőle az energia.
„Figyelj csak ide” – mondom, és nyugalomra intem. Az osztály visszaül a helyére.
„Eddig ott ültél, és azt hittem a fejemet veszed.” – mosolyog. „Most pedig itt vagy és imádod az egészet.”
Hát mi ez, ha nem varázslat?
____
RAGYOGÁSTAN® óra:
Anuci, jön a Mitulát?
Jön, kicsim.
És hoz cokit?
Ha jó voltál, biztosan.
És jó voltam?
Anuci, jó voltam! Nézd!
…
Anyuci, most is jön megint a Mikulás? Szerintem jön. Írunk neki levelet? Segítesz?
Tegyük a levelet az ajtóba! Bedobod a postaládába?
Anyuci! Itt volt megint! Nézd, mit hozott!
Hogy csinálja?
…
Anya! Odatettem a levelet azt asztalra, és nem járt bent senki, mégis eltűnt!
Tuti biztos, hogy végig ott voltam az előszobában. Direkt figyeltem. De nem láttam!
Anya, meséld el, hogy hogy csinálja a Mikulás!
Hogy tudja titokban tartani?
Hogy tud ennyi levelet elolvasni? És szeret engem?
Ja, tudom, szeret engem. Mert itt az ajándék. Tudnám, hogy hogyan?
Mert anya, anya, te láttad, ugye, hogy itt volt? Nem? Ha nem láttad te sem, akkor hogy? Mondd el, hogy hogy csinálja!
A kéményen? Nincs is kéményünk. Az ablakokat direkt becsuktam, és rájuk írtam az ujjammal: ZÁRVA.
Anya, ugye nem sértődött meg ezen a Mikulás? Nem akartam megbántani.
Ja, nem, mert hozott csomagot. Lehet, hogy nem tud olvasni? Vagy kintről tükörírással volt ZÁRVA?
Hogy lehet, hogy az előbb még semmi nem volt a cipőmben? A te csizmád is üres volt, megnéztem. Mert volt már, hogy egy kindertojás begurult az elejébe, emlékszel, anya?
Lehet, hogy valaki más volt? Az nem lehet. Mindenki itt volt velem most.
…
Anya, nem értem. A Sanyika azt mondta, hogy nincs is Mikulás, és az anyukája vette a csomagokat a Lidl-ben. De ez nem igaz, oda is volt írva, hogy a Mikulás csomag elfogyott. Én meg tudom, hogy nem is volt. Fura ez a Sanyika.
Anya, a lányok miért utálják a szaloncukrot? Azt mondták, ha idén is azt hoz a Mikulás, akkor kiakadnak. Anya, miért akadnak ki az emberek, ha kapnak valamit?
…
Anya, idén is jöjjön a Mikulás? Vagy már mondjuk meg a gyerekeknek?
Ne. Ne mondjuk meg.
…
Anya, de jófejek vagytok, kaptam én is Mikuláscsomagot! Puszi puszi! Nem baj, ha odaadom Botinak? Ő még kicsi. Vagy Boti is kapott? De hogy?
Boti, tudtad, hogy a Mikulás a kéményen jön be?
És anya, lehet legközelebb telefont kérni csoki helyett?
Jó voltam?
Jó vagyok?
Nagy vagyok már, anya?
…
Finomat főztél, anyu! Na és jó voltál?
Nézd, anyu, te is kaptál csokit a csizmádba!
És anyu, látod, milyen boldogok az unokáid?
Nagyi! Meséld el, hogy hogy csinálja a Mikulás!
Hogy csinálja, hogy mindig gyerek marad belül?
Hogy csinálja, hogy mindig kíváncsi és csillog a szeme és és és…
Hogy csinálja, hogy mindig ott van, ahol kell? Hogy tud ilyen lenni?
…
Mikulás, ugye nem minden gyerek örül a csokinak? Ugye nem mindenki örül neked? Nem fáj ez neked?
De ugye vannak… tudom, hogy vannak olyan gyerekek, akikhez érdemes menned! És felnőttek is vannak – olyanok.
Mikulás, meséld el, hogy hogy csinálják ezek a gyerekek!
Hogy csinálják, hogy bár megnőnek, mégis csillogóak maradnak, és megkérdezik:
Mikulás, te hogy csinálod ezt?
Kép: Cegléd, Táncsics Mihály Általános Iskola, Népkör, 2018. – a Mikulás a buborékban.
Nem szeretem a tucatcuccokat, de Virágnak kivételesen mégis beszereztem egy zippzárcimborát VIRÁG felirattal.
Ma azért sírt, mert amint a bal oldali képen látszik: kiesett belőle a neve. 🙁
Oké, pótoltam gyorsan: odaírtam. Meg egy kis plusz szivecskehalom. Minden oké.
Sok szeretettel kérem az ilyesmik forgalmazóit, hogy csinálják már meg úgy, hogy nem okoz fájdalmat a gyerekeknek!
Köszi!
Ja, és a Táblácskából nem fog kiesni a név. Se nem esik le róla a Nap. És nem hervad el a virág.
Nagy szeretettel!
Határ út 38. Wekerle. 1991.
Minden vasárnap mentünk. Hozzájuk.
A bejáró betonjában csigák voltak. A Világ leglassabb csigái.
Kövült csigák.
Máig hallom, ahogy a szúnyogháló becsapódik… Csattan a mágnes, és kis porfelhő száll fel.
Mama sokat dohányzott. Sűrű füstöt tudott fújni a szappanbuborékba. Bele.
Amikor földet ért, szétpukkant: mintha felrobbant volna.
És a gombalevesemben betűtészta volt.
Papa kártyázott velem. Nem tudtam, de nem volt baj.
A sufnin rozsdás lakat. A kiskertben rebarbara.
És amikor átmentünk a kiserdőbe, Papa mindig azt mondta: “Iparkodjunk, mert szorulunk”. Mármint ha későn érünk vissza ebédre. Szorultunk. Mindig.
Amikor náluk aludtam, csak egy függöny volt szobaajtó helyett. Hallottam a híradót. És ahogy kezdődik A Hét. Fogtam a piros gombszemű macimat.
A spaletta becsukva. A Határ úton suhanó kamionok hangját hallgattam, és néztem, ahogy a spaletta lyukán át a fényfolt sietősen átszalad a szobán.
Apró emlékek ezek. Talán nem is érti más őket. De az enyémek.
És ők is: Mama és Papa. Határ út 38. 1991. Az utolsó év, amikor Mama velünk volt.
Ez az intés a képen nem búcsú. Ez azt jelenti, hogy megint jövünk majd. Minden vasárnap jövünk.
Az emlékek értékek. Minden apróság, ami a fejünkben maradt. Az is, ami fájt és az is, amitől igazán gyermeknek éreztük magunkat.
Ezektől most is, újra gyermekek lehetünk. Csak vegyük elő azt a régi albumot.
Vámos Robi
Tizenhárom év és hatszázhetvenhat vasárnap délután, amit sosem felejtek el:
Wekerle-telep, 1978 – 1991. Nagyszüleim Kispesten, a Wekerlén laktak. Határ út. Amikor ott aludtam, be volt csukva a spaletta. Alvás előtt a Határúton elrobogó kamionok fényét figyeltem a falon: a spalettán volt egy lyuk. Hozzá jön annak a szobának, annak a takarónak és annak a piros macinak az illata, és kész is a recept a nosztalgiázáshoz.
Nagymamám remekül főzött. Sok titka volt. Ebéd után sosem rögtön mosogatott el. Bementünk, lefeküdtünk az ágyra, és megfejtettük a friss Fülest. A varázskép volt a kedvencem, meg a szókereső. Közben tudtam meg mindezt.
Ott mondta el mindig a titkait. kilencre egészen tisztán emlékszem, de a tizediket is megosztom Veled a levél végén.
Íme, kilenc titok, ami már nem titok:
1.) A kamrában mindig van édesség, a zöld kosárban.
2.) A gulyáslevest mindig a Papa főzi.
3.) A Füles nem vasárnap érkezik meg, de mindig megvár vele.
4.) Amikor azt mondják, vége a tévéműsornak, és kikapcsolják a tévét, akkor igazából nincs is vége, de azt szeretnék, hogy aludjak.
5.) Egyszer a kávéba a Papa meccsnézés közben a sötétben cukor helyett grízt tett. Nem akart édes lenni. A végén már megállt benne a kanál, amikor felkapcsolta a villanyt.
6.) Senki sem tud olyan gombalevest főzni, mint ő. Mert csak ő tudott olyat főzni, hogy nekem csak „R” betűk vannak a betűtésztában.
7.) A varázsképekben ő mindig megtalálta az elrejtett embereket, de annak jobban örült, amikor már én is megtaláltam.
8.) Azért megyünk háromkerekű biciklivel sétálni, mert a másikkal eldőlök. De azért örülne, ha nem dőlnék el.
9.) Amikor hazaindulunk Tőle, ő már akkor várja a következő vasárnapot.
Tudod, melyik a tizedik?
Az, hogy ő mindent szeretett, amit csak csinált.
Leírom még egyszer:
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Min-dent sze-re-tett, a-mit csak csi-nált!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ennyi a tizedik titok.
Bármit csinálsz, örömmel tedd. Ha nem szerez örömet, ne csináld. Semmi sem kötelező. Szabad döntésed van! Ez ebben a legjobb!
Vámos Robi
Szeretem kimondani a dologokat.
De tudni kell, hogy vannak olyan nagyon bonyolult mondatok, amelyeket az emberek fele egyáltalán nem ért. Van negyven százalék, aki érti, mit jelent, de nem veszi elég komolyan. Ötven meg negyven meg… marad tíz százalék. A gyerekek ebbe a tíz százalékba tartoznak.
Ők azok, akik megértik, mi van odaírva és azt is tudják, hogy miért.
„Köszönjük, hogy vagy nekünk!”
Mit jelent ez?
Nos, csupán annyit, hogy:
„Kedves Anna!
Bizony sokan vannak, akik észrevették, mekkora ajándék vagy. Mert a Gyémántbogarak ajándékok. És azért mosolyognak, mert nagyon nagyon boldogok, amikor valaki ezt észreveszi. Nem, nem gondolnak bele ennyire, ilyen mélyen és nem is elemzik. Csak simán örülnek!
Köszönöm, hogy vagy, Anna!
Tudod, miért?
Mert a Te képeid is olyanok, melyek összekapcsolják a küldetésem két fő elemét: a Táblácskát és a Gyémántbogarat. Köszönöm tehát, hogy láthattam az örömödet. Köszönöm, hogy megosztottad velünk, többiekkel, hogy mennyire boldog vagy. Biztos vagyok benne, hogy a lehető legszuperebb dolgok történnek veled, és fognak is még történni.
Szeretettel és hálával gondolok rád. Az ajtó pedig nyitva áll előtted, ha bármikor erre járnál!
Vámos Robi”
Köszönöm, hogy vagy nekünk!
Nem üres szavak. És érti, aki érti. A Gyémántbogarak mindig értik!
Robi