Hideg este, de bent meleg. Palacsintaillat, rozoga asztal. Nyekergő szék.
A kislány ügyes. A kislány alkot. A kislány rajzol. A kislány szép. De ez nem elég.
A kisfiú szinte kitűnő. A kisfiú alkot. A kisfiú rajzol. A kisfiú már nagy. De ez nem elég.
Semmi sem elég. Mindig több kell. Mindig tökéletes kell. Ha az iskolában nem kell tökéletesnek lenni, akkor otthon kell. Hiába mondjuk, hogy…
Bátornak kell lenni. De magunkból kiindulva. Nem az kell, hogy mások érezzenek minket bátornak. Az kell, hogy mi magunk érezzük. A kisfiú érezze. A kislány érezze. Merjen egy vonalat húzni anélkül, hogy állandóan fel-felnézne a fölötte állóra, hogy „Így jó?”.
Igen, úgy jó. Bárhogy jó. Nem „tökmindegy”, de ha szerinted jó, akkor jó.
És nem hiszi el. Mert valaki mindig elégedetlen vele. Vagy a suliban, vagy otthon. Mindig van egy hely, ahol semmi sem elég jó. Nem elég az „így jó”. ÚGY kell lennie. Mert valaki szerint csak az a megfelelő. Csak elsőnek lenni ér. Csak az a tökéletes. Csak azért nem jár büntetés. Csak azért nem jár leszidás.
Erős dolgok ezek. Palacsintaillat.
Így jó? Így jó a palacsinta?
Hogyan tegyem rá a kakaót? Csíkban vagy csigavonalban? Melyik kanállal szedjem ki? Hogy tekerjem fel, balról vagy jobbról? Előre tekerjek fel párat, vagy kezdhetem enni? Kézzel vagy villával?
Hogyan jó felvágni? Hogyan jó megenni? Nem baj, ha kicsurog a lekvár, ha kiszóródik a kakaó?
Nem baj ha?
Ki szerint baj?
Akitől megszoktuk, hogy valamivel valami mindig baj. Aki nem engedi, hogy bátrak legyünk. Aki nem engedi, hogy a kislány vagy kisfiú bátor legyen. Hogy azt tegye, ami szerinte „így jó”.
Nincs önálló akarat, önálló tett, csak állandó megfelelés. Csak állandó ellenőrzése annak, hogy vajon most éppen ellenőriznek-e engem, vagy vajon most jó lesz, vagy találnak hibát benne?
Kevés, minden kevés. Minden másképp kell, mindig. Hiába tanulom meg, hogy nála ez a jó, mert másnál más lesz. Hogy fogod a kanalat? Hogy fogod a ceruzát? Így nem lehet színezni!
Nem lehet. Nem LEHET? Fordítok.
Kislányom, így, ahogy te fogod a ceruzát ÉN nem tudnék színezni. Ha úgy tekerném fel a palacsintát, ahogy te tekered, ÉN biztosan kipotyogtatnám a kakaót.
Úgy, ahogy te csinálod a dolgokat, nekem biztosan nem sikerülne.
Mert valami nekem nem sikerült, kislányom. Féltelek. Nehogy neked is ne sikerüljön. Nehogy neked sem sikerüljön. Inkább meg se próbáld. Inkább csináld, ahogy KELL. Úgy KELL, hogy ötöst kapj.
A kisfiú félénk. A kislány félénk. Nem bátrak egyáltalán. Csak mindig várják, ki lesz az, aki megmondja, hogy kell. Ha valaki olyan jön, aki nem mondja meg, akkor nagyon nagyon lassan, de a barátjukká fogadják. Megszeretik. És az új barátjuk szembekerül azokkal, akik mindig megmondják, hogy kell. De az új barátjuk erős. Az új barátjuk kitartó. Az új barátjuk visszaadja a hitet.
Az új barátjuk képes rá, hogy változást hozzon. A kislányban, a kisfiúban, de a felnőttekben is. Azokban, akik eddig mindig megmondták a kislánynak és a kisfiúnak, hogy hogy kell. Hogy hogy jó.
Csodák történhetnek, csak meg kell tenni az apró lépést.
Így jó.
Mondom igen: Így jó!