Nem akartam róla írni. Akkor miért írok? Mert leülepedett.
Igen, ilyen hamar. Sokan kérdezték, hogy hogy teszi túl az ember magát egy ilyen tragédián? Hogy lehet ezt még idegenként is felfogni, feldolgozni?
Nos. Sehogy. Sehogy nem lehet feldolgozni. És persze mondhatja mindenki, hogy de hát a tolerancia. Az együttérzés. Belegondoltál? Belegondoltad magad? Hogy milyen borzasztó lehet? De hogy lehet feldolgozni?
Sehogy. Sehogy nem lehet feldolgozni. És persze jöhet a megbocsátás, a hála – de korai nagy szavak ezek. Mennyi forrongó és elfojtott düh kell egy emberben felhalmozódjon ahhoz, hogy ez történjen? Hogy fogja és lelője a családját? Hogy lehet ezt feldolgozni?
Sehogy. Sehogy nem lehet feldolgozni.
1998. szeptember 21-én hárman laktunk együtt a szüleimmel. Este már csak egyedül laktam ott. Elmentek, és nem jöttek vissza. Tudtam, mi történt. Talán azt is, hogy hogyan és miért. De hogyan lehet ezt feldolgozni?
Valahogy. Nekem közel húsz évembe telt, mire át tudtam fordítani az én sztorim – elképzelhetetlen tragédiából valami egészen másba. Ennek így kellett lennie.
Ezt az esetet át tudja majd fordítani jó pár év elteltével az, aki szeretné. Erő, éleslátás és idő kell hozzá, semmi más. Sok sok idő. Sok sok erő. Mert rohadt nehéz kimondani, hogy hálás vagyok a történtekért, amik velem történtek. Mindenért, ami gyerekkoromban szörnyűnek tűnt. A szabadságtalanságért. A napi nyűgökért. A hirtelen egyedül maradásomért. Ezt magamban kellett rendeznem. Persze sok tényező, történés segített benne.
Egy valami viszont egészen biztos.
Egy ilyen esethez kizárólag annak van köze, aki megélte. Akit közvetlenül érint.
Annak idején menekültem a szomszédok elől. Nehogy megkérdezzék, hogy vagyok. Hogy tudnak-e segíteni. Nem, nem tudnak. Mert fogalmuk nincs mi megy bennem végbe. De hidd el, az sem segített volna, ha minden hír erről az esetről szól, és megy a kommentháború.
Hát mondjuk meg őszintén, kinek van köze hozzá? Miért gondolja minden okos, celebtől nem celebig, hogy mindenképp bele kell szólnia?
Minek írok én is róla akkor most? Talán mert ha valaki, akkor én tudom, hogy ez baromira magánügy. Nincs szükség erre a folyamatos csámcsogásra. Műgyertyák, műegyüttérzés, műérzelmek… tisztelet a kivételnek. Mert bevallom, már a pár évvel ezelőtti elsüllyedt hajós mizéria is sok volt. És rosszul vagyok a műérzelmes celebírásoktól is.
De akkor mit tehetünk az ilyen esetek ellen? Mert ennek már volna értelme. Ahogy van értelme a jövőről beszélni. Hogy ott van egy kisfiú, aki előtt ott volt egy egész élet, és nem kaphatta meg. És ott egy feleség, aki a boldogságot akarta választani – nem kaphatta meg. És vagyunk mindannyian, akik mellett sosem tudni, milyen időzített bombák ketyegnek.
Az egyetlen megoldás mindenkinek önmagának lenni. Erről beszélek minden órámon, erről írok minden könyvemben és erről tépem most is a szám. Önmagunknak kell lenni. Vállalni, akik vagyunk. Mert ha nem így teszünk, valaki mást játszunk. Valaki más életét éljük.
Önmagunknak kell lenni és a jövőre gondolni. A mostantól-ra. Nem. Nem azt mondom, hogy libbenjünk túl rajta légiesen. Nem azt mondom, hogy másokkal ne foglalkozzunk. De feltétlenül vonjuk le a tanulságokat ebből a saját életünkre vonatkoztatva. Önző módon. És ne ezt a helyzetet akarjuk megoldani, feldolgozni, mert nem lehet. Sehogy. Sehogy nem lehet feldolgozni. Nem vagyunk felelősek mások viselkedéséért.
De van egy valaki, és ennek a valakinek van egy családja, egy élete. Erre bármilyen hatással lehetsz. Bármit teszel most, érinti a jövőt. Akkor mi lenne, ha ránéznél erre? Hogy mit teszel vajon most, ami a jövőt építi, ahelyett, hogy mások múltját elemeznéd? Igen. Kell a tisztelet. De muszáj továbblépni. Nem lehet, nem szabad ebbe beleragadni. Hajlandó vagy egy kicsit magadba nézni?
Hogyan? Sajnálom, de törlöm a fekete profilképeket. Fekete borítóképeket. Nem attól leszek emberibb, hogy lecserélem a profilképem. Szolidaritás… Belül, őszintén. Csendesen. De nem feltűnően és nem magamutogatóan.
Ezt is csak csendben hagyom itt.
És ezt már így fel lehet talán dolgozni.
Robi