A hős jó figura: megment és megszabadít a gonosztól. Kiáll érted és harcol.
Nem vagyok hős. Ne haragudj.
Te kapod a trágyát a nyakadba esetleg – nem tudok ott lenni, hogy én legyek a trágyaesernyő. Pedig milyen büszkén és vidáman hullana rám! Mosolyognék alatta, és azt mondanám: „Íme, megmentelek!”
De nem tudlak megmenteni. Akkor sem, ha már méteres vastagságban áll rajtam a szar. De megrázom magam, és megmutatom, hogyan tudod te is kezelni a rád hulló büdöset. Mert hullik rád rendesen, azt látom.
Drága Gyémántbogár!
Ne haragudj, ha hullik rád. Ez már csak ilyen. Sokan harcolnak, hogy ne így legyen. Az ő dolguk a harc. Köszönjük hát nekik! Nekik talán jól áll a harc és a kinyilatkoztatás. Nekem nem áll jól. Én varázslód szeretnék lenni.
A ronda dolgokat széppé tenni. A kellemetlenbe belecsempészni valami kellemest – amikor épp nem nézel oda. Észre sem veszed, csak azt érzed, hogy ez most nagyon jó. Mert most megbecsülnek, mert most figyelnek rád, mert most elfogadnak és most szeretnek. Olyannak, amilyen vagy. Nem kötnek beléd, nem minősítenek, nem mondják meg, hogy csináld.
Akkor, amikor a varázslat történik, nem mondják rád, hogy rossz vagy. Hogy béna vagy. Hogy „ez neked macska”? Ez inkább szarvas, hahaha! Muhaha. Vannak, akik azzal szeretnek szerepelni, hogy mekkora jófejek, ha másba kötnek bele. Pedig bizony magukba kellene először. Hogy hogyan hangzik a szájukból egy-egy mondat, és mit éreznének, ha nekik mondanák.
Drága Gyémántbogár! Nem vagyok hős, ne haragudj. Nem mondok oda keményen. Csak átalakítom a dolgokat úgy, hogy legalább egy időre olyan legyen neked minden, amilyennek nagyon szeretnéd. Hogy a pillanat nagyon értékes legyen a számodra. Hogy elhidd, hogy jó vagy. Mert mindenki jó. Még az is, aki önti rád a trágyát talicskával. Hogy társra találj azokban, akikben eddig ennek esélyét sem láttad.
A fagyiárus a szögesdrótos tábor előtt
Esős novemberi nap. Reggel még hó is volt, lucskosan olvad. Minden olyan barátságtalan kint. Bent nem. Vagyis – ezt sosem tudhatjuk. Csengetés. Nyüzsgés, rohanás a folyosón. Egy lány lassan jön lefelé a lépcsőn – beteg lett talán? Leül a portánál. Odafentről épp ketten indulnak egy poharakkal teli tálcával – tízórai vége. Ügyesek, le tudják hozni. „Ismered Daák Billt?” – kérdi a portás bácsi az ügyeletes nagylánytól. Van hangulata! Én felmegyek.
Az osztály csúcs. Kapásból megmondom: kétszázból az első tíz legjobb között lesz – bár nem minősítünk, ugye? Egy pillanatra felmerül, hogy tán nem is kellek ide. Lelkesek. Figyelnek. Érdeklődnek. Együttműködnek. Könnyen nyílnak. Minek ide a varázsló? Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a végén derül majd ki.
A fagyiárus a tábor előtt fagyit árul. Kint jó. De aztán be kell menni.
A gyerekek már rajzolnak. Jól érzik magukat. Ez van, akit látszólag zavar. Az őrmester bentről mogorván nézi, hogy a fagyiárus boldogságot osztogat. De a gyerekek erősek.
Drága Gyémántbogarak! Nem vagyok hős, ne haragudjatok. De varázsolni azért tudunk. Gyengéből erőset, kishitűből magával elégedettet, kudarckerülésből sikerélményt. Ahogy az lenni szokott. Dupla óra.
A második órán az őrmester már nem figyel. Szerintem zavarja a boldogság. Fájdalmas érzés. Nincs ott. Nem látja sem a fagyiárust, sem a gyerekeket. Nem látja, mi történik. Nem látja a varázslatot.
A táblán rajzok születnek. Szépek? Nem mondanám. Ki mondta, hogy szépnek kell lenniük? A zöld krétával mi a feladat? Nézzük: mi az, amit nem tudsz rajzolni? Elgondolkodik. Az már jó, ha ezen sokat kell gondolkodni! Aztán megvan. Madár. Azt nem tud. Az nem lesz elég jó. Mert ami nem elég jó, arra az őrmester talán tesz valamilyen megjegyzést. Figyeled: megjegyzést. Nem egy ártatlan megjegyzést, hanem egy megjegyzést. Bírál. Odaszúr. A saját szenvedését rávetíti másra. Negatív példát mutat. A piszkálás, szurkálás gyorsan terjed ám.
– Madár? Oké, azt nem tudsz – mondom. Tényleg nem tudsz, vagy kicsit tudsz?
– Hát, kicsit tudok – mosolyog. Imádom ezt a mosolyt.
– Az nem jó, olyan kellene, amit tuti nem tudsz, és senki nem ismeri fel.
– Jó lesz a madár.
A madár ott virít a táblán. Szép? Kit érdekel! De egy olyan madár, amit nem tud megrajzolni. Amire önmaga szerint nem képes. És ott egy krokodil, egy alma, egy süni és egy kecske is, amit valaki szintén nem tudott megrajzolni, mégis ott van. Ez a varázslat. Nem szép? Nem ez számít. Hanem hogy ez egy nem mindennapi feladat, ami nem mindennapi hatást vált ki.
A fagyiárus boldog. A gyerekek boldogok. De amikor a tölcsérhez érnek, elcsendesedik a társaság. Mert a fagyinak vége lesz. Mindjárt kicsengetnek. És ha elfogy a tölcsér is, akkor menni kell a táborba. Vissza.
Nagyon keserű ez a pillanat. Mint amikor a bűvész „rossz” postagalambot hoz, és az elrepül, de nem jön vissza.
Ekkor érzem a legerősebben, hogy ez a két óra úgy kellett itt, mint egy falat kenyér. Mint a fagyiárus a tábor előtt. Mint egy ballon víz Etiópiába. Nagyon sajnálom, de nem vagyok hős. Akkor tudok varázsolni, amikor ott vagyok.
Az őrmester még nincs jelen, amikor a gyerekeket megkérdem: mit adott ez a két óra? Csodákat mondanak.
– Olyan jó volt, mikor jössz megint?
– Hol lehet olyan órára menni, amit te tartasz?
– Az tetszett, hogy rajzolhattam bohócot. Láncfűrésszel. (!)
– Az volt jó, hogy… minden jó volt!
– Nem olyan volt, mint a többi óra, és érdekes volt.
– Rájöttem, hogy tudok rajzolni.
Aha! Itt nem a produktum a lényeg.
Csengetés. A gyerekek bekullognak a táborba. Vissza a valóságba. Fájdalmas nézni. Jól érzik magukat, de lecsendesednek és már nem akarják mutatni, milyen jó volt nekik. Mert akkor valaki szúrós szemmel néz. Az őrmestertől még a szülők is félnek. Érthetetlen helyzet.
Az őrmester is visszatér. Nem volt eddig jelen. Nem kóstolta a fagyit. Véleményét az arcán a vak is ki tudja tapintani. Körbejár és nem mond semmit. Bár így lenne. Mert két óra alatt ezek a gyerekek megtapasztaltak valamit, amiről azt hihetnék, hogy mostantól így lesz mindig. De nem vagyok hős, ne haragudjatok. Én firkálni és varázsolni tudok.
Az őrmester ránéz a rajzokra.
– Hát… – mondja, és megfagy a levegő. De most jön az örök jég:
– Én azt hittem, hogy ha bejövök, itt csodás alkotásokat fogok látni.
|
.
.
.
.
.
Aki sárba tiporja valaki más önbecsülését, az mindig majdnem kihozza belőlem a hőst. De az nem áll jól nekem. Mondom, nem áll jól, nem akarjátok látni. De itt majdnem kibukott belőlem az őserő. És akkor még nem is mondtam, hogy egy őrmesternek példát kell mutatnia. Vezetnie kell, megmutatni az irányt. Elfogadni a dolgokat. Mert különben az osztály nem lesz ám elfogadó.
Drága Gyémántbogarak, ne haragudjatok!
Minden tiszteletem a tiétek, hogy az őrmester mellett is képesek vagytok éveken át ilyen csodák maradni. Sokan nem bírnák ezt. Letérdelnének és csúsznának a padlón. De ti nem! Ti nagyszerűek vagytok. Minden elismerésem. Komolyan.
Nem vagyok hős. Nem tudlak benneteket megmenteni. De azt ígérem, hogy amikor csak találkozunk, erősítelek benneteket. És olyan ronda rajzokat csinálunk, amilyeneket csak akarunk! Olyan firkákat, amikre senki nem mondja majd, hogy szép. De le van tojva, mert legbelül tudjuk, hogy ezzel a firkával meghaladtuk önmagunkat! Egy pillanatra kinéztünk a fényre!
Drága Gyémántbogarak!
Ígérem nektek, hogy itt vagyok számotokra, ha kellek. Hős nem leszek, mert nem áll jól. De varázsolhatunk bármikor.
Ha fogy a tölcsér, szóljatok, és megyek. Boldoggá varázsollak titeket. És ha elhiszitek, hogy magatokat is boldoggá tudjátok varázsolni, akkor minden nagyon nagyon rendben lesz.
Robi