Már harmadszor járok ebben az osztályban.
Jó itt. És feladat is van. Rájövünk, ismét, hogy minden lehetséges. Minden sikerül. Még az is, amiről a tudomány bebizonyította, hogy lehetetlen. Ha találkozunk mesélek pár ilyen sztorit. Érdekes igazságok jönnek elő!
Viki nagyon lelkes. A rajzait egy kilométerről felismerem. Mindig hozzátesz valamit, ami még inkább kedvessé teszi azt, ami amúgy is kedvesebb, mint az átlag. Viki nagyon nem átlag.
Kártyák az óra végén. Vikié a táskámon pihen.
Kiosztom a kártyákat. Vándorló kártyák. Mindegyik elindul valakitől, és vándorolni kezd. Vagy marad. Ahogy tetszik neki.
Ragyogó arcok, és szokás szerint: kicsengetnek és maradnak. Aztán lassan elkezdenek mozgolódni.
Viki pedig odajön hozzám és úgy ölel, hogy úgy érzem, csak gerincem van, semmi más. Rámnéz. A szemeiben végtelen hála van. Néhány éve még képtelen voltam feldolgozni ezt. Most is van még hová fejlődni. Ahogy néztem őt, kimondtam:
„- Köszönöm! Látom a szemedben, hogy ezt mondod!”
Viki erre vigyorog. Aztán megszólal:
„- Nem, nem csak ez van a szememben, Robi bácsi!”
„- Hanem, mi még?”
„- Hát aaaaz, hogy te nagyon jó dolgot csinálsz, és ez való neked és csináld tovább, hogy másoknak is olyan jó legyen, mint nekem!” – és még ha lehet szorít a gerincemen. De nincs vége:
„- Neked ezt kell csinálnod, sose hagyd abba, jó?” – és vigyorog, mint a tejbetök!
Atyavilág! 8 évesen ilyen intelligencia – ez az én igazi ajándékom. Nem a dicséret, nem az elismerés. Soha nem arra hajtottam. Azért teszek nap mint nap, hogy ilyen kincseket fedezzek fel és láthassam a szemükben ezt a végtelen örömet és jóságot.
Robi
