Forró nyári nap. Ömlik rólam a víz, pedig rövidgatya, póló van rajtam.
A szembe áramló fehéringesek és hosszú sötétnadrágúak bizonyítvánnyal a kezükben sétálnak, távolodnak a gimnáziumtól a szélrózsa minden irányába. Hogy bírják ebben a melegben? Egyáltalán… lassan június vége van és még mindig suli? No mindegy.
Terjednek közben a kitűnő bizonyítványos képek a fészen… nem mintha fontos lenne, hogy kitűnő. No persze, otthon nem árt megünnepelni! De legyen a gyerek büszke a saját bizonyítványára, ne a szülő mutogassa szerintem. Ettől még nagyon büszke vagyok én is a kislányomra. És mivel szinte sosem kellett itthon tanulni vele, úgy lett kitűnő, így aztán pontosan tudom, hogy ez a bizonyítvány valóban csak rajta múlt. Mert szeretjük, neveljük, imádjuk itthon ez tény – mégsem a mi érdemünk az eredmény.
Érdekes, hogy ha a bizonyítvány nem kitűnő, akkor arról azért a gyerek tehet sokak szerint. Érdekes és szomorú.
A dögmelegben, amiben strandcuccban is szétizzadok, az évzárósok áramlanak felém, ahogy sétálok a gimi felé. Szemben egy fiú, két szülővel – vagy nagyszülővel. Kezében a bizonyítvány, látszik, hogy örül, hogy VÉGE! Mert nagyon kemény lehetett. Kezdem ijesztően gyorsan megérezni, hogy ki milyen, és azt éreztem, hogy neki bizony tényleg kemény ez az iskola. Másoknak is, de éppen arra gondoltam, hogy a fene vigye, remélem, nem kitűnő a bizonyítvány a kezében, és mégis örül neki. Mert képes ennek örülni!
Nem tévedtem, amikor közelebb ért, láttam rajta ezt az örömet is. Vége, és jó lett! JÓ lett.
A bizonyítvány apa kezébe ért közben. Nézegeti. Éppen szembe jöttek velünk, és már majdnem mellettünk voltak, amikor apa megszólalt:
„- Informatikából hogyhogy csak jó vagy?”
Nem volt ebben bántás, szándékos nem. De az öröm a srác arcáról hirtelen a Horn fokig illant el. Majd megtalálja, ha szépen lassan arra hajózik.
Elhaladtak mellettem, én néztem a srácot. Ő meg a földet. Az anyák sokszor azért vannak, hogy vigaszt nyújtsanak, ha apa egy kicsit keményebben szól be. Most nem ez történt. Már pár méterre a hátam mögül ezt hallom:
„- Persze, mert nem a játékot osztályozzák!” – mondta ezt anyuci hangjában iróniával és olyan flegmán, hogy ha ezt a stílust a gyereke üti meg vele, akkor tuti bedurcizik. Anyu ezzel még rátett egy lapáttal, és az utca végére a „jó” örömből „nem lett ötös” bánat lett.
Nos, emberek! Mi lenne, ha megismernénk és elfogadnánk a saját gyermekünket? Mi lenne, ha nem hajtanánk ki a belét? Mi lenne, ha a saját eredménytelenségünket nem a gyermekünk széttrancsírozásával igyekeznénk kompenzálni? És mi lenne, ha a minket ért gyermekkori bántásokat hajlandóak lennénk legalább annyira feldolgozni, hogy ne vetítsük ezeket rá a „jó” bizonyítvánnyal örömmel hazatérő és a megérdemelt pihenésre boldogan készülő csemeténkre?
És mi lenne, ha miközben elégedetlenek vagyunk a gyermekünk eredményével, és őt hibáztatjuk, ezzel egyidőben nem hibáztatnánk az iskolát sem? Mert mindenki azt mondja: embertelenül nehéz a suli. Aztán jönnek a kitűnő bizonyítványok. Akkor most duplán lehetünk büszkék? Mert egy embertelenül nehéz dologban kitűnő a gyermekünk? Vagy esetleg mi építettük fel magunk, hogy nehéz a suli? Képzeljétek, nem csak a zseniknek könnyű a tanulás. Azoknak is könnyű, akiket nem tömnek tele aggodalommal, hogy na majd a hatodik, hetedik, tizedik milyen nehéz lesz!
A fiam nem örös mindenből. Sosem vártuk el tőle. Tökre nem érdekel. És persze, majd jön, hogy a felvételibe beleszámít és hú, a pontok. Sokakat van szerencsém ismerni, akik elvesztek a ponthatárok világában és bekebelezte őket a kisgömböc. Majd kijönnek valamikor belőle, de közben eltelik a legszebb időszak az életükből.
Most kell gyereknek lenni! Most kell örülni és megélni mindent!
És nem, még jónak lenni sem kell. Informatikából sem!
De a jó, az elég jó. A közepes az pedig közepes.
A szülőknek megadjam az elégségest?
Nem, igazából nem értékelek. De a játékot mindig osztályozni fogom.
Csillagos, mosolygós ötössel, bevésve, pirossal, tollal!
Shine: Barbi ragyog – a díjjal a kezében – Szederkény, 2019. március 13.
