Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. De hogy pont így és itt, ezt nem sejtettem.
Szeretünk adni. Szeretjük, ha van kinek. És szeretjük, ha amit adunk, értik azok, akiknek adjuk.
Sokszor estem már abba a hibába, hogy túl bonyolultat mondtam valakinek. Vagy túl bonyolultat írtam. Volt olyan is, hogy valami különleges dolgot csináltam, és nem értette mindenki. Olyan is volt, hogy senki nem értette.
Képzeld csak el: száz emberből kilencven egyszerűen nem érti, ha ezt mondom neki: „Örülök, hogy itt vagy!”. Nem érti. Nem tudja, mit akarok. Pedig nem akarok semmit. Csak közölni vele, hogy örülök. Ijesztő. Néha az emberek nem értik, mások miért örülnek.
Évek óta azt tanítom, hogy merjünk különlegesnek lenni.
Merjük bátran felvállalni a saját furaságunkat mások előtt, még akkor is, ha várhatóan minél furábbak vagyunk, annál kevesebben fogják érteni. Azt tanítom minden órámon, hogy a gyerekek legyenek önmaguk. És hogy nem baj, hogy nem ért meg mindenki: csak légy önmagad.
Ez szép. De ha szeretnénk sokaknak érthetőt mondani, akkor nem lehet ez a mondandó túl különleges. Egyszerűnek kell lennie. Pofonegyszerűnek és odaillőnek. Ott és akkor mondjuk, ahol értő közönség gyűlt össze. És így mondhatom, hogy négy lehetőség van:
1. Különleges dologról beszélek – és az emberek értik.
2. Különleges dologról beszélek – és az emberek nem értik.
3. Nem különleges dologról beszélek – és az emberek értik.
Álljunk is meg itt, a harmadiknál. A minap előfordult, hogy azt vettem a fejembe, hogy most akkor valami nagyon nagyon érthetőt csinálok. Nem azért, hogy értsenek meg, hanem hogy sokaknak jó legyen.
Készítettem egy adag üzenetkártyát. Rájuk írtam, hogy „Gyógyulj meg!”. Érthető ez az üzenet? Persze. Főleg, ha mondjuk elviszem az orvosi rendelőbe, igaz? Elvittem. Mivel az adott rendelő falait az én rajzaim diszítik, különösen kedves számomra ez a hely. Szeretném, ha a gyerekek erőt nyernének a gyógyuláshoz. Azt találtam ki, hogy ilyen „Gyógyulj meg!” kártyákat viszek a rendelő várótermébe, és odaadom a gyerekükkel várakozó szülőknek. Szerintem ez cuki. És őszinte. Hiteles.
Aztán a következő pillanatban úgy éreztem magam, mint egy házaló. Vagy egy tukmáló ügynök. Vagy aki odaad valami reklámtárgyat, és ha el akarják venni a kezéből, ő makacsul fogja, és nem engedi el, csak beszél beszél hogy vegyenek meg valamit. Vagy mint valami szatír, cukrosbácsi. Hidd el, nem jó érzés. Mert bekövetkezett a negyedik eset:
4. Nem különleges dologról beszélek – és mégsem értik.
Mert bafki! Hát egy orvosi rendelőben a „Gyógyulj meg!” már csak érthető, nem? Gondoltam én. A kártyákat mindig a szülőknek adom. Gyereknek nem. Vagy megkérdezem, hogy adhatok-e a gyereknek. Odanyújtottam a kártyát.
– Adhatok egy „Gyógyulj meg!” kártyát? – kérdeztem a kis beteg kísérőjétől.
Ő rámnézett, végigmért. Aztán félelemmel vegyes undort éreztem. Végül fejmozdulattal jelezte, hogy nem. Nem kér.
Nem kérem.
Egyszer a buszpályaudvaron történt: egy nő kért egy hot dogot. Meg is kapta, jóóóó sok mustárral. Leült vele egy padra, és beleharapott. A hot dogból gejzírként feltörő mustár beborította a ruháját. Tanácstalanul és roppant ciki helyzetben érezve magát körülnézett. Én már láttam mi készül: a közelben munkálkodó takarító hölgy, aki „megváltozott munkaképességű” volt, odalépett hozzá, és felé nyújtotta a nedves törlőkendőt. Félig kihúzott egyet a csomagból, és megkínálta vele Mustárhercegnőt. Ő azonban ránézett, végigmérte. Aztán félelemmel vegyes undort láttam rajta. Végül fejmozdulattal jelezte, hogy nem. Nem kér.
Nem kérünk a boldogságból?
Azt gondolom, hogy sokan vannak, akik nem akarnak boldogok lenni, mert akkor nem tudnának szenvedni. Nem tudnának panaszkodni. Mert panaszkodással könnyű mások figyelmét felhívni és magukra irányítani mások energiáját. Ha hagynák magukat boldoggá válni, akkor nem lenne a kezükben ez az ütőkártya: a szenvedés és sajnálkozás.
Azt veszem észre, hogy az emberek egyre egyszerűbb dolgokat nem fogadnak be. Fogadok, hogy ha viszek egy adag tiszta vizet Afrika legsanyarúbb sorsú részére, ott is lesz, aki nem érti, mit akarok.
Miért akarunk mindenkit megmenteni?
Mi van, ha elég azokon segíteni, akik befogadóak?
Hidd el, sokkal jobb azoknak adni magunkból, akik elfogadják, mint azokra szánni az időt és energiát, akik soha nem fogják érteni, hogy mit akarunk. Hogy miről beszélünk.
Az orvosnál a „Gyógyulj meg!” kártya elég egyszerű üzenet. Mégsem azt jelenti ez az eset, hogy az illető nem akarta, hogy a gyereke meggyógyuljon. Ugye nem? Mondd, hogy nem! Mi lenne, ha nem agyalnánk túl mások döntéseit? Ő azt választotta, hogy nem kér ebből a pozitív töltetből. Mert végülis minden sikerül. Hol így, hol úgy. Úgy látszik, ez a betegség dolog most kártya nélkül szeretne megoldódni. És ki tudja, mi lesz a megoldás? Nem tartozik hozzám.
Nem vagy felelős más döntéseiért! Nem vagy felelős azért, hogy valaki, akinek jót akarsz, mit kezd a tanácsaiddal. Ha nem fogadja meg, az az ő dolga. Nem kell erőlködnöd és nem kell kritizálnod sem őt.
Megtalál, akinek kellesz
Ha úgy érzed, te jót akarsz, de mások ezt nem értik meg, menj tovább. Menj addig, amíg nem leled meg azt, akinek nagyon nagyon kell az, amit adsz. De ne keresd. Ő fog megtalálni.
A legnagyobb kincsek az életemben megtaláltak engem és én is megtaláltam őket. A legjobb dolgok egymásra találásokból jönnek. Egy szerelem. Egy barátság. Egy boldog család. Egy befogadott kiscica. Mindig megtalálják egymást, akik egymásnak valók.
Semmiképp nem kell sértettnek lenned, ha nem értenek meg. Örülj annak, hogy aki megért, az nagyon megért.
Te csak tedd nyugodtan, ami jön. És megtalálod azokat, akiknek való.
Megyek, megírok néhány kártyát, mert elfogyott.
Robi
