Ne mondd el anyának… kell-e válaszolni egy segélykiáltásra?

   2025. június 12.
Ez most nem lesz könnyű olvasmány.
Túl sok a segélykiáltás. És túl kevés a felnőtt, aki tényleg ott van.
Hetente – van, hogy naponta többször is kapok üzeneteket tizenévesektől. Hosszúakat, fájdalmasakat. Elmesélik, hogy bántják őket. Mások. Saját maguk. Vagy hogy már nincs kedvük reggel felkelni. Nincs, aki meghallgatná őket.
„Robi, szerinted hogy mondjam el anyának, hogy megütött egy lány, és lila lett a vállam?”
„Robi, légyszíves, tudsz segíteni?”
„Mit csináljak, ha belém köt mindig ugyanaz a srác?”
Vagy…
„Szerinted elmondjam otthon, ha bántom magam?”
Aztán jön a még nehezebb rész:
„De ne mondd el anyának… őt ez nem érdekli.”
„Nem merem elmondani… kinevetne.”
„Úgyse segítenek. Lesz.rják.”
És ilyenkor nekem – hivatalból – vissza kell írnom, hogy nem adhatok tanácsot a szülő tudta nélkül. Mert ez a szabály. A biztonságuk miatt. De azért sem, mert nem én vagyok a szülőjük. Csak egy idegen, aki figyel, válaszolna, de nem teheti. Mert a végén még én kapok ki: minek írogatok a gyereknek? Nos, nem írogatok.
De ez rettenetes.
És ez nem mehet így tovább.
Sokan gondolják, hogy a gyerekeket legtöbbször az osztálytársak bántják. Igen, sok ilyen eset van. De hadd mondjam ki tisztán:
Legalább ennyire bánt, ha otthon nincs szeretet, nincs meghallgatás, nincs kérdés, nincs odafordulás.
Az érzelmileg éretlen, rideg környezet legalább akkora seb, mint egy beszólás az iskolában. Sőt. Még mélyebb.
A minőségi idő nem luxus. Hanem alap.
Azzal, hogy meghallgatod a gyereked. Hogy kérdezel. Hogy nem bagatellizálod el, hogy nem legyintesz, nem bűnbakot keresel, nem „nevelsz” állandóan, hanem jelen vagy… azzal életet menthetsz.
És most hadd mondjak valami fontosat:
Hálás vagyok Nektek. Igen, Neked is.
Mert ha ezt olvasod, akkor valószínű, hogy te szánsz időt a gyerekedre.
Mert sokan vagytok, akik elolvastátok a könyveimet. Sőt, együtt olvastátok a kamaszotokkal.
Sokan jöttetek el közös programokra, kérdeztetek, gondolkodtatok, nevettetek, sírtatok, együtt.
Ez reményt ad. Ez mutatja, hogy van más út.
És én hiszem, hogy minden helyzetből van kiút.
Még abból is, ami most kilátástalannak tűnik.
De észre kell venni. És lépni kell.
Törődj vele. Kérdezd meg. Hallgasd meg. Ne csak akkor, ha baj van. Akkor is, ha épp „semmi különös” nem történt.
Mert akkor lehet, hogy észreveszed, ha valami mégis van.
És ha nincs más, ha elfáradtál, ha nem tudod, hogy merre… gyere. Van kiút. Segítünk.
Na jó, ez nem csak ennyi.
💔 Mert mi van akkor, ha te segítenél… de a másik oldalon csak a fal van?
Ha próbálsz szólni, kérni, jelezni, kiabálni, hogy baj van — és nem hallják.
Vagy ami még rosszabb: nem is akarják meghallani.
A legtöbben, akik írnak nekem, már megpróbálták elmondani a szüleiknek, hogy valami nem oké.
De az jött vissza, hogy „ne nyavalyogj”, „másnak rosszabb”, „ne drámázz már megint”, „mi bajod lehet ebben a jó kis életedben?”
És akkor ott áll egy gyerek, tizenéves, akiben összedől a világ.
Mert nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor nem veszik komolyan a szenvedésedet.
De most hozzád szólok, aki érzékeny vagy, figyelmes vagy, segíteni akarsz:
Nem tudsz mindenkit megmenteni. És ez nem a te hibád.
Ha a másik oldalon nincs nyitottság, nincs érzelmi érettség, akkor bármilyen jó szándékkal kopogtatsz, nem fognak ajtót nyitni.
És ez baromira tud fájni.
De ettől még nem vagy kevesebb. Nem vagy gyenge. Nem vagy haszontalan.
Amit megtehetsz:
– Legyél jelen.
– Mutasd meg az illetőnek, hogy fontos.
– Add tudtára, hogy vagy neki.
– És ha lehetőséged van rá, vezesd el valami olyan helyre, olyan megoldáshoz, ahol érteni fogják.
De ne bántsd magad azért, mert nem tudtad megváltoztatni azt, aki már régóta nem akar változni vagy sosem akart és nem is látja, hogy változni kellene.
Mert lehet, hogy nem most, nem te, de egyszer majd valaki áttöri azt a falat. És lehet, hogy te voltál az első kopogtatás, akire később mégis emlékezni fog.
Tarts ki. Ne zárkózz be. És ha kell, te is kérj segítséget.
A segítő embereknek is jár a támogatás.
Robi
Share:

Vélemény, hozzászólás?