És akkor egybegyűltek. Összetalálkoztak.
Egymásra leltek, akik tudtak így szeretni.
Egy szép tisztáson várták egymást. Vagyis… ha már ott voltak a tisztáson, akkor végülis mire vártak?
Tényleg. Mire vártak? Egymásra? Hiszen ott voltak mindannyian, a szép tisztáson. De nem. Mégsem vártak. Mert nem tudták, hogy ez lesz. Csak akkor látták, hogy ez van, amikor már találkoztak. Abban a tizedmásodpercben tudták, hogy IGEN. Ez az, amire vártak.
Azok találkoztak itt a tisztáson, akik tudtak így szeretni. Egybegyűltek, hívószó nélkül. Nem szólt kürt vagy csengő, nem kaptak meghívást, behívót. Csak odajöttek. A nagy szív köré. És tudták, hogy összetartoznak. Kicsik, nagyok, bátrak, félénkek. De mind ott voltak. És mindent elöntött hirtelen, megannyi csillagot kigyújtva a végtelen szeretet.
Egyikük óvatos volt. Másikuk kifejezetten vakmerő. Nem tartotta vissza a szeretet áramlását. Aki óvatos volt, az lassabban, de annál biztosabban nyitotta meg a szeretet-csapokat. Korábban távolodott, ha közeledett valaki, aki szerette. De most már ő közeledik akkor is, ha valaki nem szereti. És ontja a szíveket, hiába nem értik. Akkor is ad, amikor más nem adna. Mert ezen a tisztáson a nagy szív mellett megteheti bátran. Tudja, hogy a szívnek van igaza. Tudja, hogy örökké tart, ami igazán elkezdődik. És hidd el, itt, most, épp ebben a percben tényleg, igazán elkezdődött.
És elkezdődött. Van, akihez már elért.
Hozzád már elért?
