Ahogy rám nézett, amikor ki kellett jönni a táblához…
És aztán kimentünk megbeszélni, hogy nem kell itt félni. Itt senki nem mond semmi rosszat. A szemébe néztem, és ott volt. A végtelen hála.
Köszönöm, hogy lehetek az, aki teljes mértékben elfogad téged. És köszönöm, hogy ezt vissza is tükrözöd!
A második órán már megnyílt. Megérkezett. És már láttam körülötte a fényt, ahogy cikázik, bár ő még nem tudja, nem veszi észre, de már ott van. És akkor, amikor vége lett, csak nézett, nézett. Neki adtam a Minden Sikerül karkötőt. Gondolkodtam, hogy a kezére húzzam vagy adjam oda csak úgy. És még nem is mondtam, hogy ő kapja meg, már láttam, hogy megmozdul a keze. Rámnézett, és ahogy egy lépést tettem, már emelte a kezét.
Feltettem rá a karkötőt. Sokan figyelmeztetnék ilyenkor, hogy „Na, mit mondunk?” – de most nem figyelmeztetett senki. Nem is kellett semmit mondania, mert ahogy rámnézett, az mindent elárult.
A szünetben még beszéltünk picit a tanító nénivel, a gyerekek az ebédhez készülődtek. Én éreztem, hogy itt még lesz valami. És azt látom, hogy ő, a karkötővel a kezén épp egy papíron alkot valamit. Éreztem, hogy várnom kell. Nem tévedtem. Összehajtotta, és elindult felém.
„Szia!” – ez állt a papíron. Szívvel. Pirossal. Amikor átadta, ragyogott minden. Megkértem, hogy írja alá, mert ez nagyon fontos.
„Szia!” – ez egy köszönés. Elköszönés, vagy üdvözlés? Ezt mindenki eldöntheti.
Szerintem üdvözlés, mert egészen biztosan találkozunk még.
„Szia!” – örülök Neked. Ugye találkozunk még?
Robi
