A bántások nem múlnak el maguktól. Nem olyanok, mint a rossz idő, amit átvészelsz és kész. Inkább olyanok, mint egy idegen, csúnya kabát, amit rád dobtak, és te kelletlenül hordod, mert ciki lenne visszaadni: „Elnézést, ez nem az enyém.”
És milyen sokszor szégyelljük magunkat a bántók helyett! Mert amit tettek, az annyira nincs rendben, hogy már attól is ég az arcunk, ha csak rágondolunk. Sokszor ez jobban fáj, mint maga a helyzet: a szégyen, amit nem mi érdemeltünk ki, mégis a mi vállunkat nyomja.
Ilyenkor csendben maradunk. Nem akarjuk újramelegíteni a sztorit. Nem kérünk vigaszt, főleg nem a „tudom, min mész keresztül” díszcsomagolásában. Nem tudja. Nem is tudhatja. Legfeljebb sejti: mintha valaki a szobából kiabálna a kint fagyoskodónak, hogy „nincs is hideg, semmi baj!”.
Hogy van-e megoldás? Van, de nem egy csodatabletta, inkább néhány apró trükk. Olyanok, amiket újra és újra el lehet végezni, hogy könnyebb legyen:
Először is nevezd nevén.
Tedd le az asztalra és mondd ki: „Ez megtörtént. És nem rólam szól.” A bántás az üzenet a feladójáról szól. Az, hogy betalált, még nem bizonyíték arra, hogy igaz. Tessék bátran beikszelni a csomagon: „Feladó ismeretlen – nem vette át.” Rajzolj egy pálcikaembert, aki visszaviszi a kabátot a feladónak.
Mondd el másképp.
Próbáld meg magadnak elmondani – kicsit másképp. Nem kell közönség. Írhatsz egy levelet, amit soha nem küldesz el. Lehet benne minden: harag, csalódás, az összes kimondatlan mondat. A papír bírja. Ha kész, eldöntheted, mi legyen vele: elteszed, széttéped, elégeted egy bögre felett és figyeled, ahogy a hamu visszahullik – vagy repülőt hajtogatsz belőle és kihajítod a tizedikről. Ez nem varázslat; csak egy tiszta jel: a történet felett te rendelkezel. (Még rímel is!)
Mondd ki valakinek, akit te választasz. Nem annak, aki épp arra jár, hanem annak, akivel biztonságban vagy. Lehet ez a valaki egy barát, egy tanár, egy szakember. Nem azért, hogy megszereljenek, nem azért, hogy másnak add a terhet, hanem hogy legyen kívül is abból, amit eddig belül cipeltél. A „nem akarok róla beszélni” teljesen érthető; az is megoldás, ha először csak ennyit mondasz: „Volt itt valami, de most még nem tudok róla beszélni. Talán legközelebb.” És mindig van legközelebb – ez már önmagában is reményt tud adni.
Add le a feszkót.
Ha a tested is feszült, mozdítsd meg. Séta. Hideg víz az arcra. Tíz guggolás. Ne nézd le ezeket a kicsi dolgokat: a test az első, aki érti majd, aztán jön a lélek, aki ezt fogja érezni: „most biztonságban vagyok”. A lélegzet ritmust ad, a ritmus megnyugtatja az idegrendszert, feltölti jó energiákkal és máris kevesebb helye marad a zajnak.
Titkos túlélőkészlet a zsebedben.
Készíthetsz egy mondatot magadnak, amit legközelebb előveszel. Nem harci kiáltás, inkább horgony. Valami ilyesmi: „Amit mondasz, az a tiéd. Amit hiszek, az az enyém.” Vagy: „Erről most nem vitázom.” Vagy csak ennyi: „Állj.” Kártyákra is írhatod, legyenek nálad. És amikor jön a támadás, te már tudod, hogy mindenre felkészültél: mindenre van egy válasz-kártyád.
És ne okold magad.
Ha épp magadat szidod valamiért, érdemes megkérdezned magadtól: ha ezt, ami veled történt, egy barátoddal csinálták volna, őt hibáztatnád? Ha nem, akkor miért pont magaddal bánsz így? A belső beszéd néha a legnagyobb beszóló. A gyógyulás lassú, adj neki időt. És a gyógyulás nem azt jelenti, hogy nem fájt. Azt jelenti, hogy már nem a fájdalom és a múlt írja a forgatókönyvet. Az erő nem abban van, hogy keménynek látszol, hanem abban, hogy visszaadod a csomagot, ami nem a tiéd.
Nem kell sietni.
Nem kell megfelelni a „túl-akarok-lenni-rajta” határidőnek. Lehet, hogy holnap könnyebb lesz, lehet, hogy ma csak annyi sikerül, hogy nem csinálsz úgy, mintha. Már ez is mozdulat. És minden ilyen mozdulat azt üzeni: a történet veled esett meg, de nem rólad szól. A toll nálam van. És ha nálad van, akkor tudok egy-egy új mondatot írni a régi, fájdalmasak helyére.
VR
Hamarosan egy olyan könyvvel jövök, ami úgy érzem, ezreket fog gyógyítani, minden egyes nap, bárhol is nyitják ki.
Amíg jön, feltétlenül olvasd el ezt: Légy Te is Bánthatatlan! >>
