Meglátom a képet, és azonnal libabőr.
Nincs rajta semmi. Akármeddig nézheted. Csak nézed, de nem látod. Vagyis, ki tudja? Lehet, hogy te látod. De nagyon sokan semmit nem látnak a képen.
Igazából… a kép rossz. Homályos. Életlen. Sötét. Rossz a képkivágás. Nincs eleje és vége, nincs teteje és alja, nincs bal és jobb oldala. Fotográfiailag antipélda.
De a szeretet nem fotográfiai, nem kötődik semmihez. Sem szabályhoz, sem szakmához, sem jóhoz vagy rosszhoz.
Hogy lehet ez? Hogy meglátom, és libabőr? Hogy lehet, hiszen bárki lehet rajta. Sőt. Téged se láttalak már három éve. És sokat változtál. Mert most rengeteget változol. De egy valami megmaradt.
Már akkor is így volt: a tömegben voltál, de kitűntél. Sokan zajongtak, de hallottam a csendedet. A mély gondolataidat. Pedig ez nem ma volt ám. Három éve. Akkor is homályos volt és akkor is csapnivaló fotográfiailag. Meg ki tudja: azt se tudtam, ki vagyok. Már jobban tudom ki vagyok. És látom, hogy már te is jobban tudod. Ebből az egyetlen képből tudom ezt. Pedig homályos és rossz, igaz?
Hogy lehet, hogy ránéztem, és libabőr? Hogy lehet, hogy minden tudatosságot elengedtem és éreztem, hogy Te vagy a képen? És akkor megnéztem, és tényleg a Te képed. Sokat változtál. Megerősödtél, érzem. Mindig mondtam, hogy nagy művész vagy. Sokat rajzoltunk együtt a suliban. És van köztünk harminc év. De mégsincs távolság, sem időben, sem térben. És tök mindegy, milyen az a kép, ha érzem a libabőrt!
Akármeddig nézhetik, ezt nem fogják látni. Aki látja, az lesz a neked való. Add annak, amit tudsz. A többiek is meglátják majd benne azt, amit meg tudnak látni. Hogy homályos. De ez kihez is tartozik? Lehet, hogy az ő szemük előtt van valami csúf szűrő? Lehet, hogy sosem láttak még élesen? Mindegy. Mi tudjuk. És mi van, ha nem is baj, ha nem mindenki lát Téged élesen?
Én tudom, hogy Te vagy az, mert itt van ez a libabőr. És a libabőr mindig igazat mond.
És nem ez az első jel ám.
Egy évvel a találkozás után is jött:
Add a kezed, segítek. Segíts! Adom a kezem.
