Jó a jövőbe látni?

Nem tudom, jó-e előre látni a sorsunkat.

Mármint elsőre nyilván jó. Ki ne akarná tudni, mi lesz? Dolgozatban: mi lesz a feladat? Orvosnál: mit mondanak?

Ki fog elárulni? Ki marad? Ki tűnik el? Mikor lesz vége annak, aminek el sem kellett volna kezdődnie? Mikor kezdődik el az, amire várunk, csak nem merjük bevallani, mert akkor túl ciki, ha kiderül, hogy nem jön?

Az ember állandóan tudni akarja a jövőt. Közben meg ha tényleg tudná, lehet, hogy azonnal visszakérné a nemtudást. A nemtudás idegesítő, de legalább kreatív.

A tudás viszont néha olyan, mint egy szűk cipő. Minden lépésnél fáj, akkor is, ha pontosan tudod, merre kell menned.

Ha előre tudtam volna, hogy beteg leszek, mit csinálok másképp? Ez a kérdés olyan, mint egy hülye szúnyog. Nem hagy aludni. Köröz a fejem körül. Belevinnyog a fülembe. Megpróbálom lecsapni, de mindig csak saját magamat vágom fejbe.

Ha tudtam volna, hogy jönni fog ez az egész, többet nevetek előtte? Többet eszem? Kevesebbet mérem magam? Megölelek valakit, akit nem öleltem meg? Megírok egy színdarabot, amit aztán már nem tudok? Vagy pont hogy semmit nem csinálok, csak ülök, és várom, hogy megérkezzen a baj, mint egy rossz vendég?

Lehet, hogy ha előre tudjuk a bajt, az csak arra jó, hogy már előre szenvedünk? Ez elég igaznak tűnik. Gáz.

Mert mi az, hogy sors? Egy út? Egy könyv? Egy vonatmenetrend? Egy előre megírt dolgozat, amit berántunk? És ha előre meg van írva, akkor ki írta? Mert lenne pár észrevételem. Például néhol túl sok a szenvedés, kevés a poén, és a mellékszereplők közül néhányat erősen újragondolnék. Kata például lehetne kevesebb. Nati is. Éva néni egy külön szerkesztői megjegyzést kapna: „A karakter erős, de hosszú távon túl sok. Megfontolandó, hogy esetleg kiírjuk a darabból.”

Ha a sors egy könyv, akkor én most melyik fejezetnél tartok?

Olyan ez, mint egy második élet. Ez jól hangzik. Csak az a baj, hogy ez nem olyan, mint amikor egy játékban kapsz még egy életet, és visszakerülsz ugyanoda, csak ügyesebben. Itt nem ugyanoda kerültem vissza. És nem is ugyanaz vagyok. A pálya is más. A kezelőgombokat is átalakították. A testem néha nem reagál. Vagy nem úgy, ahogy eddig. A fejem túl gyors. A szívem meg néha úgy csinál, mintha ő lenne a főnök.

Ha előre látnám, hogy minden rendben lesz, akkor könnyebb lenne?

Aha. Talán. De mennyire rendben? És mikor? És mi számít “rendben”-nek?

Régen a rendben azt jelentette, hogy nem fáj semmi, nem kell dokihoz menni, nem néznek rám furán, nem kérdezik, hogy ettem-e, nem kell magyarázkodni. Most már lehet, hogy a rendben csak annyi, hogy reggel felkelek, és nem utálom azonnal az egész napot. Vagy hogy sikerül meginnom egy pohár vizet anélkül, hogy külön hőstettet csinálnék belőle. Vagy hogy leírok három sort, és nem húzom át mindet.

Ha előre látnám, hogy nem lesz minden rendben, akkor mi lenne?

Ez a félelmetesebb kérdés. Mert akkor mit csinál az ember? Él tovább, csak szomorúbb zenét rak be? Elkezd búcsúzkodni minden reggel a fogkeféjétől is? Megköszöni a zoknijának az együtt töltött éveket? Vagy dühös lesz, és mindent feléget maga körül, mert úgyis mindegy?

Nem akarom tudni, hogy mi lesz, ha tudjuk, hogy rossz lesz. De azt sem bírom, hogy nem tudom.

Gratulálok, Orsi, ismét sikerül két ellentétes dolgot egyszerre akarni. Ez amúgy tehetség. Kár, hogy nem lehet vele versenyre menni. Bár ha lehetne, biztos más nyerne, és én még azt is túlgondolnám.

Hanna szerint vannak dolgok, amiket az ember megérez. Szerintem is. Csak az a baj, hogy nem mindig lehet tudni, hogy ez megérzés vagy félelem.

Én sokszor azt hiszem, hogy előre látok valamit. Aztán kiderül, hogy csak rettegek tőle. A pánik nem ugyanaz, mint az érzékenység.

Máskor meg tényleg előre látok valamit, csak senki nem hiszi el. Néha még én sem. Ez a legrosszabb. Amikor ott van benned a tudás, és te udvariasan lehalkítod, hogy ne zavarjon másokat. Aztán később kiderül, hogy nem zavarni akart, hanem jelezni valamit.

Lehet, hogy nem a sorsot kellene előre látni, hanem magunkat.

Ez most elég okos mondat lett. Gyanúsan okos.

De komolyan. Lehet, hogy nem azt kell tudnom, hogy pontosan mi lesz velem. Hanem azt, hogy én mit csinálok majd, amikor akármi is történik velem. Ha rosszabb lesz, szólok, nem söpröm a szőnyeg alá. Ha félek, nem csinálok úgy, mintha fáznék és csak azért rezzentem volna össze. Ha nem bírom, nem mondom, hogy hagyjuk. Ha valaki bánt, nem írom át magamban úgy, hogy biztos én voltam túl érzékeny. Ha meg valami jó lesz, nem kezdek rögtön attól félni, hogy mikor romlik el.

Lehet, hogy a jövőt nem látni kell, hanem felkészülni rá. Nem úgy, hogy végigparázom az egészet előre. Hanem úgy, hogy összerakok magamban valami kis túlélőcsomagot. Nem egy hagyományos túlélőcsomagot. Abban biztos konzerv lenne, zseblámpa, pokróc, kötél, síp, meg ilyenek. Nekem belső túlélőcsomag kell. Kötél meg főleg nem.

A csomagba kellene egy mondat: hogy nem vagyok egyedül akkor sem, ha épp úgy érzem. Egy ember, akinek lehet írni. Egy füzet, ami nem kérdez vissza. Egy plüssnyúl, aki nem okoskodik. Egy emlék, hogy voltam már lent, és nem maradtam ott örökre. Egy terv arra, hogy mit csinálok, ha megint túl fehér lesz minden. Érdekes. A fehér most sötétséget jelent.

Talán ennyi a sors. Nem az, ami történik. Hanem hogy mit teszek majd, ha történik.

Mert előre látni mindent lehet, hogy borzalmas lenne. Ha előre látnám az összes veszteséget, már most gyászolnék. Ha előre látnám az összes örömöt, lehet, hogy nem lepődnék meg rajtuk. Márpedig az örömben pont az a jó, hogy néha pofátlanul csak úgy beállít az emberhez. Mint Mira egy ajándékkal. Vagy Hanna egy mondattal. Vagy egy fél szendvics. Vagy egy egészen hülye légy, ami nem repül el, hiába hadonászok. Jó, a légy nem hülye.

Nem akarom előre látni az egész sorsomat. Azt hiszem. Elég lenne annyit tudni, hogy nem vagyok teljesen tehetetlen. Hogy ha jön valami, akkor nemcsak megtörténik velem, hanem én is ott vagyok.

(Never Mind 2. – megjelenik 2026-ban)

Vámos Robi