A vihar elmúlt. De te tudod, hogy nem múlt el, mert már látod a felhőket a távolban.
Ennek sosem lesz vége? Lehetne így keseregni. De van más út is.
Bemondják: elmúlt a veszély. Mintha hirtelen mindenen túl lehetnél.
Fellélegzel. Erre az estére tényleg könnyebb a szíved. Aztán másnap megint feszült vagy. Mert mélyen tudod: ez csak szünet volt, nem pedig megoldás.
Pontosan ezt éli át a gyereked. Csak nem viharral, hanem az iskolában a tanulnivalóval, feleléssel, dolgozatokkal, vizsgákkal.
Túl van egy dolgozaton – megkönnyebbül. Jön a következő.
Túl van egy rossz napon az osztályban – azt hiszi, vége. Annak a napnak igen, csakhogy másnap simán újra kezdődik. Megint jön Béla bácsi, Gizi néni, Dezsőke és a többiek.
Azt mondják neki: „Ugyan már, túl vagy rajta.” Ő bólint. De belül nem nyugszik meg. Csak vár legbelül. A következő hullámra.
A covidban is mindig jöttek a hullámokkal a hírekben. Most a vízállás van terítéken: a negatív hullámok. És alighogy túléljük az egyiket, már jön a következő. Sajnos mesterségesen tartják bennünk a parát, de erre már a múltkor megírtam a megoldást. Most már továbblépünk:
A gyerek nem attól nyugszik meg igazán, hogy egy nehéz helyzet elmúlik. Attól nyugszik meg, ha megtanulja: hogyan viszonyuljon hozzá, amikor legközelebb jön. Ezt nevezik reménynek. Mi a különbség a remény és a reménytelenség között?
Az egyik gyerek minden hullámnál újra összeomlik. Stressz stressz után.
A másik egyre nyugodtabban áll hozzá a következő hullámokhoz. Nem azért, mert kevesebb baj éri. Hanem mert van hova kapaszkodnia – akár külső fogódzóban, akár azért, mert magában képes hinni.
Nem azt kell a gyerekeddel elhitetni, hogy nem lesz több vihar. Mert jönni fog.
Hanem azt, hogy tudja: bármi és bárki történik, ő attól még bánthatatlan.
VR
