Elkepesztő a csoda, amit képviselsz.

Egészen rendkívüli a gondolkodásod.

Mindent azonnal átlátsz. És mindent látsz is.

Meghallod a legkisebb pisszenést. Észreveszed a hajszálat a szőnyeg szálai közt. A ceruzák hegyét vizsgálod percekig, aztán nem is használod őket. Előveszed a radírt, aztán elrakod. Aztán előveszed újra. Kiradírozod a semmit. A papír összegyűrődik. Megpróbálod kisimítani. Újjabb gyűrődés. Na mindegy.

Majd valaki észreveszi. Vagy nem veszi észre. Ráhúzod a füzet sarkát, hogy ne látszódjon.

A kezeden golyóstollas firka. Cikkcakk vonal. Minden apróság számít.

Közben hangoskodás. Zaj, csapkodás. Melletted. De bírod. Hiába, ők már csak ilyenek.

A tanár magyaráz. Valami törteket. Vagy százalékot. Vagy mindkettőt egyszerre. Te pontosan tudod, hol tart, pedig egyszer sem néztél fel. Hallod a kréta koppanását. Ismered a számok hangját. Az egyenlőségjel egyértelműen két vonal, igen.

Mögötted valaki röhög. Előtted szipognak. Kinyílik egy tolltartó cipzárja. Egy szék nyikorog. Valaki papírt tép. Az osztály olyan, mint egy rosszul behangolt rádió. Egyszerre minden szól. És te mégis mindent hallasz külön.

A melletted ülő gyerek a lábát rázza a pad alatt. Átjön az egész asztalon. Megigazítod a füzeted szélét milliméter pontosan. Jó. Nem jó. Kicsit még arrébb. Na most.

Valaki hozzád szól. Nem érted elsőre, mert közben már három másik hang is bejött mellé. Visszakérdezel.

– Mi?

– Semmi.

Persze. A semmit hallotad akkor?

Figyelsz is. Intenzíven, mégis elkalandozva.

És ettől estére olyan fáradt leszel, mintha egész nap követ törtél volna egy bányában. Pedig csak ültél egy iskolapadban.

VR