Nem miattad érzi magát rosszul.
„Miért kell engem bántani?”
„Tudom, sz.r vagyok, nem kell emlékeztetned…”
És ilyenkor lefagysz. Mert te nem bántani akartál. Csak mondtál valamit. Segítő szándékkal. Őszintén. Talán picit tükröt tartva, talán picit odaszúrva, de nem rosszból. És most te vagy a hibás, mert ő rosszul érzi magát.
Ez az önostorozó működés egyik legtrükkösebb csapdája: ha valaki folyamatosan bántja saját magát, előbb-utóbb téged is belerángat a spirálba. És te ott állsz, széttárt karokkal, és azt kérdezed: „De hát én csak jót akartam…”
Nyugi. Nem miattad érzi így magát.
Ő már korábban is ezt mondta magáról. Talán nem hangosan, csak gondolatban. Talán naponta százszor. Te most csak rávillantottál egy kis fényt arra, amit ő már régóta a sötétben cipelt. És az fáj. De nem te okoztad.
Ne vedd magadra az önutálatát.
Ne vedd fel a bűntudatot, amit rád próbál akasztani, mert ő sem tudja hova tenni. Nem te vagy a célpont. Csak épp ott állsz mellette, amikor elindul az önmaga felé tartó, belső vihar.
Aki önmagát bántja, annak a világ csak háttér. Te is. Épp csak szerepet kaptál a fejében futó monológban: te lettél a „rossz ember”, aki „bánt”, miközben ő már régóta magával harcol.
A legfontosabb ilyenkor, hogy ne húzd magadra a vizes lepedőt.
De ne is fordulj el.
Légy ott, ha bírja. Mondd el, hogy nem bántani akartad. És azt is: „Látom, hogy fáj. De nem akarok a fájdalmad díszletévé válni.”
Mert az önostorozás spirálját nem az állítja meg, ha te is beállsz vele sírni a sarokba. Hanem ha valaki végre nem dől be a színjátéknak, de mégis ott marad. Emberséggel. Tisztán. Egyenes háttal.
A bűntudat nem segítség.
De a jelenléted lehet az.
VR
