1099. osztály. Ma. Pár órával ezelőtt.
Sosem fogom megunni, elhiszed?

„A mai gyerekek nagyon megváltoztak.” – Ez nettó nem igaz. Az lehet, hogy mások, mint mi voltunk. De:
A mai gyerekeket mi magunk tettük mássá. Elhajlott valami, ami tiszta, fényes egyenes volt és lett belőle egy görbe, ütött-kopott „izé”.
Politizáló másodikosok. Vérre menő szekálások egy cipő miatt. A jó tanulók folyamatos csesztetése. Kirekesztés.
Osztálycsoportok Pistike nélkül. Utáljuk Mancikát csoport. Instafenomének, akik képtelenek egy kiflit kérni a pékségben, mert jaj, mi lesz.
Szülőket nevelő gyerekek.
Tanárt nevelő szülők.
Neveletlen szülők.
Képernyőfüggés, pénzfüggés, vásárlásfüggés, ajándékfüggés, élményfüggés.
Nincs várakozás, minden azonnal, itt és most.
Hálahiány. Értéktelenség-teremtés. Mű-márkák.

Őszintén: ezt tényleg a gyerekek „csinálták”? Vagy esetleg ideje magunkba nézni?

Igen, én sem vagyok álomszülő: követek el hibákat.

1099. osztály. Most értem haza „utánuk”.
És tudod mit? Értéket kaptam. Rengeteg értéket.
S közben valaki megkérdezte a facebookon, hogy minek kellene most örülni?

Nos, például ennek: IGAZI emberek voltak az osztályban. Igen, vannak fejlődési pontjaik, de kinek nincsenek?
Csodákat alkottak, csak pislogtam. És őszinték voltak. Teljesen. Ezt szeretem a legjobban és pontosan ez az, amiért sosem fogom ezt abbahagyni.
Újra és újra megtanítják, emlékeztetnek: Nincs fontosabb a valódiságnál és az igazságnál.

Na igen, az igazságtalanság. Ez az, amit sok mindenki megemlít, ha megkérdem: mi idegesít fel. És igazságtalanságban bőven van-volt-lesz részünk. Ez nem fog elmúlni.
Így, az elmúlt napok (hetek, hónapok) után már ez is nyilvánvaló.
Továbbra is tele vannak eszement autóssal az utak. Én már szerencsésen hazaértem, tehát eggyel kevesebb… tudod, önkritika.
Továbbra is fikázza egymást mindenki, továbbra is megy a kommentháború. Mindig az akar nyerni, akié az utolsó szó – és az akarja mondani az utolsó szót, aki nyerni akar.

De miért is kell bárkinek is nyerni? Miért is kell bárkinek is vernie a mellét, hogy „igen, nézzétek, én megcsináltam!”? Én, én, én.
Pedig mennyivel jobb lenne a „Ti, ti, ti.” Vagy a „Mi, Ti, Ők?”…

De most is, újult erővel, a hideg és a meleg csapot egyszerre maxra nyitva ömlik a szapulás. Mi lenne, ha ezt nem engednénk be mindenhová? Vagy legalább a gyerekeinkhez nem juttatnánk el úgy, mintha fizetnének érte?

Ma egy harmadikos azt mondta, hogy őt a politizálás idegesíti fel a leginkább. Hát nem szomorú?

Tudod, független vagyok, nem politizálok. Meg is kapom érte a magamét: „hát de Robi, kell vele foglalkozni, ez a jövő”! Nem, nem ez a jövő. A jövő a gyerekek.
A boldog, kiegyensúlyozott, célokkal és valódi élményekkel gazdagodó gyerekek. Akik képesek örülni, hogy szombat reggel süt a Nap és nem azt mondják, hogy a fenébe, már megint kirándulni megyünk és nem lehet játszani egész nap a tévé előtt. Akik meglátják az apró dolgokban a nagy örömet. Akik képesek egymásnak valódi örömet szerezni. Akik tisztelik a helyzetüket és képesek anélkül hálásak lenni, hogy valaki érzéketlenül beletalpalna a lelkükbe egy kéretlen odamondással.

Akkor lesz ez jó, ha mi is befejezzük a fikázást. Most. Ebben a percben. Mert semmiben nem visz előre. Semmiben.
Ami előrevisz az az, ha minőségi időt töltünk azokkal, akiket szeretünk.

Ez most úgy hangzott, mint egy beszéd. Lehetne az is. Elmondom szívesen, vállalom. De nem vagyok pártvezér és nem is leszek. Nem tudok mindenkit képviselni, csakis azt, aki nyitott rá. Annak viszont, aki nyitott, annak mindent igyekszem megadni, amit csak tudok. Sokszor többet is. Hiszek abban, hogy a gyémántok, ha ragyognak, képesek a többi gyémántot ragyogtatni.

Ragyogj – és ragyogtass.

Folytassuk együtt. Jössz?

VR