Már régóta meg akartam ezt írni, de mindig azt mondtam: á, nem fontos, úgyis mindenki tudja. Aztán meg mégsem.
Ha ismertek, tudjátok, hogy sok-sok ajándékot szoktam adni. Talán nem is ajándéknak nevezném. Inkább meglepetésnek. Valahogy mindig tudom, mit kell adnom ahhoz, hogy valaki igazán nagyon örüljön. És ilyenkor nem várok, ilyenkor azonnal adom, küldöm, rajzolom. Néha már én érzem tolakodásnak… Szóval, adni szeretek. Amikor ez belülről jön. Ezért a sok ajándék színező. Az ajándék rajzok meglepetésként, egyszercsak egy szülinaposnak, névnaposnak, verseny előtti erőt adónak. Ezért hívok meg időről időre soron kívül gyerekeket alkotni. Mert tudom, hogy kell és tudom, hogy ad. Örömmel tartottam és még tartani is fogok ingyenes élő rajzórákat. Mert tudom, hogy kell és tudom, hogy ad. De ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindig ajándék minden.
És mostanában történt pár eset, ami arra ösztönöz, hogy tisztába tegyek egy fontos dolgot:
A helyzet az, hogy nekem az a munkám is, hogy alkotok. Hogy adok. Hogy kívánságot teljesítek és örömet szerzek. Ez nem is munka. Csak azért írom így, hogy mindenki értse. Én nem dolgozom. Nem szenvedek. A mai világ kissé ilyen:
– Aki dolgozik, jó ember. Aki nem dolgozik: haszontalan henyélő.
– Akinek a munkája szenvedés, kemény meló: jó ember. Aki lazán, boldogan ragyogva végzi a dolgát: biztos csak hobbi ez neki.
– Aki ajándékot ad, jó ember. Aki pénzt kér azért, mert ad, az opportunista kiszipolyozó vállalkozó.
– Aki szokványos tevékenységet folytat, süt, épít, gyógyít, jó ember. Aki furcsa, elsőre felesleges dolgot: ingyenélő életművész.
– Aki segít, az jó ember. Aki segít, de abból él: gátlástalan kihasznátor.
Csodahelyes csoport hányással:
Az albertirsai aluljáró kapcsán volt szerencsém bekerülni a csoportba, ahol országunk szépségeit osztják meg. Az, hogy minden poszt alatt ott a fröcsögés, már megszoktam: nem lehet mindenkit boldoggá tenni. És bizony sokan egyáltalán nem is akarnak boldogok lenni. Ez is rendben van.
De az nem fér bele, hogy sokan nem becsülik meg a szépet és nem az értékteremtést látják benne, hanem a felesleges kiadásokat. Véleményük szerint egy alkotó munka csak hobbi. Csak kiadás, mert olcsóbb lenne szürkén, minek színesnek lennie? Ki gazdagodott már meg megint ebből?
Ajándékba kérem, lehet?
Üzenet érkezik ilyesmivel: Szeretnék egy kispárnát, elfogadnék egy karkötőt. Elfogadnék: ez a legjobb, azonnali bicskanyitós. Mert ha elfogadod az azt jelenti, hogy nem kell tőle tartanom, hogy ha ingyen adom, nem dobod vissza, hogy fúj?
Szeretnék ajándékba egy kispárnát. Oké. Ez nem így működik.
Ajándékba adni lehet, nem pedig kérni. A Mikulásnak lehet levelet írni, de szerintem ajándékot kérni nem lehet. Azt kapni lehet vagy adni. Ez belülről jön, nem kívülről.
Már régen is írtam erről: adok, de ne kérj. Érzem, hogy kinek kell adni. Nagyon. És nem is fogom vissza, azonnal adok. Azonnal meghívom rajzolni azt, akiben csodát látok. Azonnal adok egy bögrét annak, akinek úgy gondolom. Mert ő még vár. Engedélyre, csodára. És ilyenkor nekem kell lépnem.
Ugyanakkor vannak termékeim. Táblácska. Könyvek. Karkötők, miegymás. Ezek megrendelhetők, kifizetik és megy a csomag. Ilyen egyszerű. És vannak szolgáltatásaim: lehet jelentkezni a rajzórára – bekerül a naptárba, eljönnek, fizetnek, boldogság. Pénzben nem is kifejezhető boldogság. De akkor is: ha megrendelek valamit, megkapom és kifizetem, ilyen egyszerű.
Amit csinálok, az írás, a rajzolás, a festés, a tanítás: nekem ez a munkám. Ebből élek. Ebből tartom el a családom és magamat. Ebből tudok adni másoknak. Ha mindenkinek adok csak úgy, akkor elfogyok, mint egy 21. századi Teréz apa.
Éppen ezért kicsit megváltozott a filozófiám:
Sokkal többet tudok akkor adni, ha van miből, mint megmentő de szegény hősként járkálok fel és alá. Igazából le is merem írni: Szeretnék, igen, kőgazdag lenni. Mert ebből tudok adni örök élményt, ajándékot, ragyogást. Tudod: ha te fel vagy töltve, akkor biztos lehetsz benne, hogy ebből másoknak is jut.
Rendkívül fontos, és itt az összes művészért, alkotóért, jót teremtőért is mondom mindezt:
Az alkotás értékteremtés. Nem felesleges kiadás. Meg kell hát becsülni. És értékteremtés a segítés is!
Nem lett tetkó…
A minap megkeresett valaki, hogy tetoválást rajzolok-e. Igazából ritkán, leginkább sajátot. De ha valaki nagyon szeretné, akkor lehet róla szó. Kértem, hogy küldje el, mi lenne a rajzon. Meg is kaptam – gyakorlatilag egy egyedi rajz kérést – küldtem rá egy ajánlatot. A válasz az volt, hogy oké de szerinte ez 5 perc.
Nos, igen, lehet, hogy 5 perc. Mert nem titok: piszok gyorsan tudok rajzolni, ebből élek, van benne pár órám. Miért is ne kérhetnék 5 percért ennyit?
A szél kétfelől fújt itt:
1. Miért kérek ennyit 5 percért?
2. Miért kérek én bármennyit is, hiszen nekem ez semmi?
Miért is kér a pék pénzt a kenyérért, hiszen úgyis ezt csinálja minden nap? Neki ez semmi!
Miért kerül sokezerbe a tízperces fogtömés? Neki ez semmi!
Mi kerül ezen a fotelen tizenötezer forintba?
Így nem lesz tetoválás. És az ingyenességnek van ám rákfenéje is. Eltorzítja az értékrendet. Mindent ki lehet kunyerálni, mindent le lehet alkudni. De fogadjunk, senki nem bízná gyermeke életmentő műtétjét az orvosra, aki ingyen dolgozik.
Sokan nem értik, miért kerül pénzbe ez vagy az. Igaz. Természetesnek kellene lennie, hogy az iskolában csupa szuper érdekes órát tartanak. És rengeteg szuper pedagógus így is tesz. Sok helyen azonban nem ez a helyzet. Ott nagyon kell például az, amit én csinálok. Csaknem kétszáz osztályba elmentem ajándékba. Itthon rájöttünk, hogy ez hosszú távon nem lesz jó. Ma már fizetős az óra, lassan hatszáz osztálynál tartok és mindenki tudja, hogy többet ér, mint amit elkérek érte. Mert kell. Mert segít.
Ami segít, ad nekünk. Ezért nem voltam kiakadva, amikor több, mint százezer forintba került a társasházunknak a duguláselhárítás. És akkor sem, amikor egy tréler jött a kocsimért Piripócsra és hazavitt – hetvenezerért. Igen, sok pénz. De mindkét példa: példa a segítségre, amiért igenis fizetünk.
Becsüljük hát meg, aki alkot és azt is, aki segít.
Könnyű jófejnek lenni úgy, hogy közben ömlik a pénz valahonnan máshonnan. De ha abból él az ember, amit szeret, akkor bizony el kell kérni annak is az árát. És ebből még többet lehet adni.
Tudod: Csináld azt, amit szeretsz, és a pénz követni fog. Nem szeretem ezt a mondást, mert nem a pénzért csináljuk. Azért csináljuk, mert szeretjük csinálni. És szeretjük, ha megbecsülnek és elfogadjuk az ellenértékét.
Boldogan adok hát továbbra is, bármennyit, amikor szeretnék. Amikor más szeretné, akkor is adok, ez esetben lesz egy díja. És nem azért mert semmi sincs ingyen. Azért, mert ebből élek.
Szeretettel:
Robi
